Körülbelül két órája járjuk a plázát, de Alice még mindig nem elégedett a három nagy szatyor ruhával. Kelletlenül követtem őt minden egyes boltba, és magamban szitkozódtam, hogy egy Seattle-i pláza hogy az istenbe lehet ekkora.
- Jól van, azt hiszem, ez az utolsó bolt – nézett Alice a kirakat felett álló szövegre: Dolce Gabbana. Felsóhajtottan, jó hangosan, mire Alice kuncogott.
- Ugyan, Bella, nehogy azt mondjad, hogy nem jó 4-5 új ruha szettel gazdagodni – csóválta a fejét, miközben bement a boltba, és én utána.
- Nem, Alice, te nem tudod, milyen unalmas ez nekem – morogtam halkan, de biztos voltam benne, hogy ő meg fogja hallani. Fel is sóhajtott, majd dúdolva nézelődni kezdett a ruhák között.
A vásárlás elején még egy kicsit élveztem is a dolgot. De mikor már a tizenkettedik boltot jártuk, akkor már kicsit ideges voltam. És ez most körüblelül a huszonharmadik. Szóval…
Míg Alice leragadt a felsőknél, én átsétáltam a nadrág-részleghez. Nézegetni kezdtem a farmerokat, volt csőnadrág, rövidnadrág, farmerszoknya, világos, sötét, mintás, szakadt (direkt), és sok másféle. A rövidnadrágoknál időztem, nem is kicsit, nagyon megtetszettek, és mivel nem nagyon volt rövid gatyám, úgy gondoltam, egyet veszek.
- Melyiket kéred? – szólalt meg hirtelen egy hang mögöttem, és ijedten fordultam hátra. Aztán észrevettem, hogy csak Alice az. Gyorsan átfutottam a nadrágokon, és végül rámutattam egy csinos modellre. Alice elismerően mosolygott, és kezébe kapta a ruhát.
- Jó választás, Bella. Megyek, fizetek – mondta, azzal elindult a pénztárhoz. Míg ő fizetett, én az öveket nézegettem, nem sokáig, mert Alice hamar visszatért.
*
- És mond csak, miket vettél? – érdeklődtem, miközben lázasan figyeltem arra, nehogy elessek az ajtóig vezető úton. Charlie már itthon volt, és csak remélni tudtam, hogy nem szörnyül el a sok cucctól. Alice átnyújtott nekem két nagy szatyrot, és kacsintott.
- Majd odafent nézd meg. Edward úgy sincs itt, lesz időd próbálgatni.
- Éljen… - sóhajtottam, majd integettem Alice-nek. – Köszönöm az estét. – Elnevette magát, és pár másodperc múlva a sárga Porsche már sehol sem volt. Vettem egy nagy levegőt, és a két nagy szatyorral bementem a házba.
Charlie természetesen a TV előtt ült. Amikor meghallotta, hogy jövök, rám nézett, és megszeppent.
- Te jesszus, Bella, miket vett neked Alice? – csóválta a fejét, mire én helyeslően bólogattam.
- Kicsit túlzásba vitte.
- De hogy fog ez a sok minden elférni a szekrényedben?
- Ó, az nem gond, Alice már délben kidobálta az összes régi ruhámat – legyintettem, mire ő felnevetett.
- Jól van. Nemsokára lefekszem, holnap is dolgoznom kell – mondta nekem csak úgy mellékesen, mire én elmotyogtam egy „rendben-félét”, és nagy nehezen felhurcoltam a szatyrokat a szobámba. Fáradtan dőltem le az ágyamra, és ránéztem az órára. Fél tizenegy… majdnem három órát voltunk távol. Ez nem is olyan sok, többre számítottam. Ránéztem a szinte üres gardróbomra, s felsóhajtottam. Feltápászkodtam az ágyamról, és belenéztem a szatyrokba. Egyenként pakolásztam ki, és el kellett ismernem, Alice nagyon jó ruhákat vett.
Tavasz vége volt, így a legtöbb ruha rövid ujjú, ujjatlan felsők, topok, és rövid szoknyák, nadrágok tömkelege volt. Ezeket mind egyenként összehajtottam, húzni szerettem volna az időt.
Mikor az első kupaccal végeztem, bepakoltam az eddigi ruháimat. Elég kicsi szekrényem volt, így nagyon nehezen sikerült minden egyes darabot elraknom. És még volt még egy szatyor… amiben csodálkozva vettem észre, hogy alig volt ruha. Tele volt cipővel, papucsokkal, sportcipőkkel, szandálokkal, és elmosolyodtam. Ez egy évig elég lesz. Ezeket is egyenként szedegettem ki, minden egyes darabot alaposan megvizsgálva. Volt Nike, Adidas, meg mindenféle márka, amikor megakadt a szemem az utolsó három cipőn. Converse! Áldom Alice-t ezért. Ezek a cipők nagyon drágák voltak, és Renée mindig arra „tanított”, hogy ilyen drága dolgokra ne költsek, mert semmivel sem jobbak, mint egy kínai cipő. Akkor belegondoltam ebbe, és elfogadtam, hogy így van, mégis vágyakoztam Converse cipő után. És most három! Eddig eszembe se jutott, hogy kérjek ilyet, és Alice mintha tudná, mi a jó nekem. Persze, ő hogy nem tudná?
Kivettem mind a hármat, és alaposan végig szemléltem. Az egyik egyszínű fehér tornacipő volt, piros belsővel, a második szép világoskék. Rajta piros, sárga, zöld betűkkel, az volt ráírva hogy „young”. Vagy valami ilyesmi, mert nem igazán lehetett látni. Az utolsó pedig fekete alapon rózsaszín kockás. Nagyon jól néztek ki, és én meglepődtem magamon. Soha nem csodáltam még meg így egy ruhadarabot sem, nem hogy egy cipőt. Sóhajtottam, és elkezdtem bepakolni a szekrényem aljába a sok cipőt.
Fáradtan zuhanyoztam le, és végeztem el az emberi teendőimet. A nappaliban már sötét volt, és valahonnan horkolást hallottam. Remek, Charlie már alszik. Azt hiszem ideje lenne nekem is lefeküdnöm…
A hajamat összefogtam egy copfba, és lefeküdtem. Sok ideig csak a plafont bámultam. Nehezen aludtam el, hiányzott Edward altatódala. Felidéztem magamban a dallamot, és a fejemben dúdolni kezdtem. Pár perc múlva elsötétült a világ, és én mély álomba zuhantam.
Alice
Reggel
Ragyogtam a boldogságtól, ez a kis vásárlás nagyon jót tett. Nem akartam most elpazarolni az időt a kipakolásra, így hát csak ledobtam a szatyraimat a nappaliban. Esme oldalra döntött fejjel nézett, majd Rosalie sétált le a lépcsőn. A szatyrokhoz sétált.
- Az o’neill-esben vannak a te ruháid – vetettem oda neki, miközben szórakozottan fogdostam a növényeket. – Esme, a tieid a Converse-s tetején.
Ő bólintott, és elindult, hogy megnézze, milyen ruhákat vettem neki. Éppen elindultam volna a konyhába, amikor elsötétült előttem minden.
Egy világos, és hideg helyen voltam. Körbenéztem, de a fehérségen kívül semmit nem láttam. Talán mintha havazott volna. Bizonytalan léptekkel indultam el előre, egy ismerős dallamot követve. Ez… Edward egyik dala volt. Aztán megláttam Őt, ott állt egy havas domb tetején, és rám mosolygott. Furcsa, abban a pillanatban rózsaszín köd jelent meg előttem. Szerelmet éreztem Edward iránt. Lassan hozzám sétált, és megcsókolt.
- Ó, Bella… - lehelte, mire megvilágosodott előttem, hogy az említett személy fejében vagyok.De én a jövőt látom nem?
Ránéztem magamra. A hasamat simogattam, ami kezdett akkora lenni, mint egy érett görögdinnye. Éreztem, hogy szájam sarka mosolyra húzódik, akaratlanul is. Aztán hirtelen Edward arca elkomorult, és düh jelent meg a szemeiben. Nem tudtam mire vélni ezt, és gondolom ezt ő is észrevette.
- Bella. Hát becsaptál.
Értetlenül meredtem rá.
- Mivel is? – kérdeztem rá, és ő gúnyos hangon így szólt:
- Nézz a hasadra. – Ránéztem újra, de mit kellett volna látnom? Hogy terhes vagyok?
- Mi van vele? – kérdeztem gyanakodva, mire összeszűkült a szeme.
- Az ott nem az én gyerekem. – Elképedve meredtem rá. Hogy nem az ő gyereke?
- Mi az, hogy nem a tiéd? Kitől mástól lehetne gyerekem?
- Jacob – felelte ő szűkszavúan, mire megfagyott bennem a vér. Bűntudatot éreztem, és fogalmam sem volt miért. Aztán hirtelen elsötétült minden, és újra a Cullen házban találtam magam.
Mereven meredtem magam elé. Mi volt ez az egész? Miket álmod mostanában Bella? Mitől terhes? És kitől? És miért érzett Bella bűntudatot, amikor Edward megemlítette Jacobot? Nem értem. Úgy tudtam, hogy Bella még szűz, és biztosan láttam volna, ha le készül feküdni valakivel. Habár… a kutyát nem látom. De nem – ráztam meg a fejemet – Bella nem csalná meg Edwardot. Soha.
Esme és Rosalie idegesen nézett rám.
- Mi van, Alice? – kérdezte Esme kedvesen.
- Bella – leheltem. Értetlenül meredtek rám. Röviden elmeséltem a látomásomat. Közben Carlisle, Emmett, Jasper is megjelent, Edward visszatért a vadászatról, és hallgatták a történetemet. Edward összeszűkült szemmel nézett maga elé, és én végig kérdőn meredtem rá.
- Tudsz valamit erről, Edward? – kérdeztem, mire ő megrázta a fejét.
- Nem, semmit. Csak annyit… - kezdte.
- Mit? – sürgettem.
- Bella tegnap este is ezt álmodta. De más környezetben… - Elgondolkoztam. Mi értelme van ennek az egésznek?
- Te ugye tudod, hogy Bella soha nem csalna meg? – Edward rögtön bólintott.
- Persze, Alice. De akkor sem értem. Valami valóság alapja kell, hogy legyen – mondta, és gondolataiba merült. Valóságalap… már az sem normális, hogy láttam az álmát. Én a jövőt látom, nem a jelent. Én szándékot látok. Nem egy rögtönzött dolgot, álmot. Ki kell derítenem…
- Nem, Alice. Hagyd Bellát. Én megyek. Ne hozd rá a frászt, azt fogja hinni, hogy ruhapróbát akarsz tartani neki. – Mérgesen néztem rá.
- Én vagyok a legjobb barátnője – jelentettem ki duzzogva. Mellesleg, ez egyáltalán nem egy vicces helyzet…
- Én meg a pasija – vágott közbe Edward. Felsóhajtottam.
- Jól van – adtam meg magam. – De siessetek vissza – az „etek” részt kihangsúlyoztam. Mindenképpen beszélni akarok Bellával. Minél hamarabb. Még láttam, ahogy Edward kisétál az ajtón, majd gondolataimba merültem.
Edward
A helyzet kezd nevetségessé válni. Nagyon jól tudom, hogy Bella nem csalna meg, főleg nem a kutyával. És az a tény, hogy Bella terhes lenne… ez egy vicc. Egy rossz vicc. Bella csak valamiért többet gondol a terhességre és a testi érintkezésre, mint kellene, biztos ez a gond. Ezért vannak most rémálmai. Ez az egyetlen elfogadható magyarázat. És Bella szűz. Ebben teljesen biztos voltam, és Alice is látta volna, ha már nem. Mindenesetre elmegyek Bellához, és megnyugtatom.
Mikor megláttam szerelmem házát, az ablak felőli oldalról közelítettem meg. Nem bántam meg, hogy futva tettem meg a távot, kellett a friss levegő. Csöndben ugrottam fel az ablakba, és láttam, hogy Bella arcán ezernyi érzelem van. Még álmában is a homlokát ráncolja. Ez árt a szépségének. Halkan dúdolni kezdtem az altatódalát, és óvatosan mellé feküdtem. Megfogtam meleg, lágy kezét, és pár perc múlva már kisimult arccal aludt tovább. Észrevettem, hogy izzadságcseppek folynak végig az arcán. Rossz álma lehetett… éppen most álmodta azt, amit Alice is látott? Elvégre Alice a jövőt látja. De álmot soha nem látott még. Ez neki is olyan különleges helyzet, mint bármelyikünknek.
- Edward… - hallottam Bella suttogását, és kinyitotta a szemét. Hamar megtalálta az én aranybarna szemeimet, és elmosolyodott. Hozzám bújt, jól esett a melegség, ami belőle áradt.
- Rosszat álmodtam – mondta halkan. Megcirógattam az arcát.
- Tudom.
- Honnan? – nézett rám megszeppenve Bella.
- Izzadsz. És amíg nem dúdoltam neked, homlokodat ráncoltad, és vergődtél. – Bella arca elkomorodott.
- Rég jöttél vissza?
- Nem, csak egy negyed órája – feleltem neki lágyan, mire ő halványan mosolygott, és átkarolta a nyakamat. Rövid, de szenvedélyes csókot nyomtam ajkaira.
- Bella – suttogtam. Meg kell tudnia, mit látott Alice. – Ugyanazt álmodtad, mint tegnap este? – Fanyarul elmosolyodott.
- Igen – felelte. – Csak más környezetben.
- Alaszka? Hó? Hideg? – kérdeztem, mire ő elképedt tekintettel meredt rám.
- H-honnan tudod?
- Alice látta. – Kitátotta a száját.
- Az álmomat? – Nem akarta elhinni.
- Igen.
- De hogyan? Nem a jövőt látja?
- Nem tudom, hogyan. Nem most látta. Fél órája… és te csak most álmodtad – mutattam rá.
- Igaz – hagyta rám, majd a lábát kezdte bámulni. Én is a lábát néztem, ami most egy ritmusra mozgott az ágyon. Valamin lázasan gondolkodott, de fogalmam sincs volt, min. Aj, ha bele láthatnék a fejébe…
Bella
Alice látta az álmom. Ez nem jó… abban biztos voltam, hogy Edward itt lesz velem ma reggel, és tudni fogja, hogy álmodtam valamit. Vagy legalábbis rákérdez. De akkor kihagytam volna a Jacobos részt… de így tud róla. Tudnám miért éreztem bűntudatot álmomban… Nem feküdtem le Jacobbal. És nem is fogok soha. Hiába álmodom ezt… még Edwarddal sem érintkezhetek testileg, mással meg nem is akarok. Úgyhogy ennek az egésznek semmi értelme.
Elengedtem Edwardot, és felkeltem. Elindultam a fürdőbe, de az ajtónál még visszafordultam.
- Megengedsz pár emberi percet? – kérdeztem tőle, mire ő vigyorogva bólintott. Így hát neki estem a reggeli teendőimnek.
Edward
Mikor Bella eltűnt a fürdőben, én titokban belenéztem a szekrényébe. Elégedetten vigyorodtam el, mikor megláttam a rengeteg új ruhát, cipőt. Converse… hát igen, Alice már XXI. századi, nem úgy, mint én. Ránéztem a falon lógó naptárra. Érdekes, hogy csak most tanulmányoztam ezt először. Bár… mintha ez nem rég került volna ide. Májust mutatta, és mellette volt egy rajz. Két kéz, benne egy alma. Az egész… olyan ismerős volt. Hát persze! Valahogy így foghattam egy bizonyos almát 1 éve, amikor Bella megérkezett a suliba, és ebédelni voltunk. Az almát neki kértem, és valahogy így adtam oda neki. Közelebbről megszemléltem a naptárt, és a május felett ott volt egy felirat: „tiltott gyümölcs”. „De a jó és rossz tudásának fájáról nem ehetsz: mert azon a napon, amikor annak gyümölcséből eszel, halálának halálával halsz meg.” A felismerés úgy hatolt belém, mint villámcsapás a magas fába. Az alma a kettőnk tiltott szerelmét jelképezte. Belefájdult a szívem, és elfordítottam a tekintetemet.
Mégis visszanéztem, mert tudni akartam, hányadika van. Május 19. Három nap múlva lesz 346 éves Carlisle. Micsoda elmebeteg gondolat… de mégis. Még soha nem ünnepeltük meg senki születésnapját a családból. Egy ilyen vicc oldaná a feszültséget. De akkor muszáj egyedül hagynom Bellát. Nem szeretném, de nem jöhet velem, és lehet, hogy jobb, ha egyedül van. Felpróbálhatja a ruháit…
Ekkor belépett, és kérdőn nézett rám.
- Mit bámulod annyira a falat? – kérdezte gyanakodva. Közelebb jött, és én a naptárra mutattam. Elpirult.
- Nem lett a legjobb… - kezdte. Elképedve néztem rá. Ezt ő csinálta?
- Mi? De hiszen ez gyönyörű, Bella! – Zavartan nézett rám.
- Nem, nem is…
- Dehogynem! Miért nem rajzolsz többet? Pénzt kereshetnél vele.
- Ó, ugyan… csak unalmamban rajzolgatok. Mikor vadászol, vagy ilyesmi.
- Vagy éppen Charlie fogságában vagy – bólintottam. Felnevetett.
- Na igen, meg akkor is. – Őrültség. A rajz remek lett. Bella tökéletes. Nem csak szép, a személyisége is önzetlen és kedves, olyan, amilyennel képes megdobogtatni egy vámpír nem létező szívét. Még mesterien is rajzol. Mi jöhet még? Habár… a színészkedésben nem a legjobb. Kuncogtam, de nem feltűnően, nem akartam elmondani Bellának, min gondolkodom. Ásított egyet.
- Csak azt ne mond, hogy álmos vagy – néztem rá megszeppenve, mire ő nevetve megrázta a fejét.
- Nem rég keltem fel. Ilyenkor is szoktam ásítani – vonta meg a vállát. Megsimogattam az arcát, és puszit nyomtam rá.
- Bella…
- Igen?
- El kell majd mennem este.
- Vadászni? – kérdezte gyanakodva.
- Nem.
- Hát akkor?
- Hát… - gondolkodtam azon, elmondjam-e neki. Aztán végül úgy döntöttem, jobb, ha nem találgat. – Elmebeteg egy ötlet, de Carlisle-nak három nap múlva lesz a 346. születésnapja, és gondoltam, meglepem. – Bella tátott szájjal bámult.
- 346.?
- Igen – vigyorogtam. Ő elpirult, és bólintott.
- Jól van. Majd… elhívom Jessicát valahova.
- Remek ötlet – helyeseltem. – A lényeg, hogy ne legyél egyedül. – Szemrehányóan nézett rám.
- Tudok vigyázni magamra.
- Ó igen, hogyne – vigyorogtam, majd átkaroltam, és lementünk a nappaliba. – Mellesleg, Alice beszélni akar veled az álmodról. Átmenjünk most?
- Mehetünk. De hadd hívjam fel Jesst, hogy megbeszéljük az estét – mondta, mire bólintottam, és ő eltűnt a konyhában. Akaratlanul is hallottam minden szót.
- Halló!
- Szia Jess! Van kedved ma este elmenni valahova?
- Komolyan?
- Igen, hogyne.
- Persze, szívesen! Hova menjünk? – Valóban örült a meghívásnak.
- Nem tudom, gondoltam, te majd kitalálsz valami jó helyet.
- Persze! Van Port Angeles-ben egy új szórakozóhely, elmehetünk oda. Ha gondolod – tette hozzá kelletlenül. Nem nagyon várt ellenkezést.
- Oké, az jó lesz. Értem jössz?
- Szívesen! Akkor este fél 7?
- Rendben van! Köszi Jess, este találkozunk!
- Én köszönöm, Bella, szió!
Bella idegesen lépett a nappaliba. Vagy inkább… zavartan?
- Mi gond, Bellám?
- Szórakozóhely… - mondta fanyarul. Elnevettem magam.
- Mindent ki kell próbálnod emberként, amit lehet, kedvesem – mosolyogtam rá édesen, és ő grimaszolt. Ez az, megértette.
- Ragaszkodsz a feltételedhez?
- Természetesen.
- Oké.
- Ez igent jelent?
- Nem. – Hm, jó. Fájdalom suhant át az arcomon, és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert hozzá tette. – Még, nem. – Elvigyorodtam, és elindultam kifelé. Bella követett.
- Ó – csúszott ki a számon.
- Mi az? – kérdezte érdeklődve Bella.
- Nem hoztam kocsit… - Felsóhajtott.
- Kénytelen leszel vinni? – kérdezte, éreztem a reménykedést a hangjában, ami meglepett.
- Igen. Ha nincs ellenedre.
- Nincs – vágta rá, és megrándult a szám sarka. Nehezen bírtam elrejteni a mosolyomat, de nagyjából sikerült. Finoman a hátamra kaptam szerelmemet, és nekivágtunk az útnak.
Bella
Életemben először élveztem a sebességet. Biztos csak azért, mert Edward hátán voltam. Abszurd gondolat egy kicsit, nem? Hiába, ez tény. Edwarddal minden jó volt. Halványan elmosolyodtam, a szemem csukva volt. Éreztem, ahogy a szél az arcomba csapódott, és furcsálltam, hogy nem kavargott a gyomrom. A szememet azonban nem mertem kinyitni, féltem, hogy elkap a hányinger, ha meglátom a szélsebesen elhaladó fákat.
Rájöttem, hogy közel vagyunk a házhoz, és nem sokára meg is pillantottam a nagy, fehér épületet. Gyorsan ideértünk. Miről akarhat beszélni Alice? Arról, hogy kivel csalom majd meg Edwardot? Ez őrültség… főleg, hogy fogalmam sincs. Nem fogom megcsalni Edwardot. Hiába ez a jövő, végig azon fogok ügyködni, hogy ne így legyen.
- Bella! – hallottam Alice hangját, aki az ajtóban várt ránk. Edward letett, és a húga boldogan ölelt át.
- Már vártalak! – mondta, és megpuszilt. – Minden rendben?
- Persze – válaszoltam nyugodtan. – Mi baj lehetne?
- Hát… nem álmodtál semmit? – nézett rám Alice zavartan.
- De. De csak álom…
- Van valóságalapja, Bella.
- De mi? – nyögtem fel.
- Nem tudom. Azt hittem…
- Tudok valamit? – csattantam fel. Mit képzelnek, hogy megcsalom Edwardot? Mégis kivel? Jacobbal?- Alice, én nem csalom meg Edwardot!
- Jól van – enyhült meg Alice. – Azt hittem, érzed, hogy miért vannak ilyen álmaid.
- Nem, Alice. Nem értem én sem. – Alice felsóhajtott.
- Akkor gondolkodunk tovább. – Az égnek fordítottam a tekintetemet.
- Minek kell ennyit agyalni rajta? Csak egy álom!
- Egy visszatérő álom – szólt közbe Edward. Újra felnyögtem.
- Ne kezd már te is!
- Nem kezdem, de ez a tény, Bella. – Felsóhajtottam. Tényleg nem tudtam, miért fújják fel ezt ennyire.
- Oké, Bella. Csak ennyit szerettem volna – mondta, majd Edwardhoz fordult.
- Mindannyian elmegyünk vadászni. Kettesben hagyunk Bellával – nézett bátyára sokat sejtő pillantással, mire ő kuncogni kezdett. Kérdőn néztem rá, mikor Alice, a család többi tagjával eltűnt az erdőben.
- Nem lényeges… - mondta, és megcsókolt. Olyan szenvedéllyel, mint még soha, és forrni kezdett a vérem. A szívem hevesen dobogott, miközben visszacsókoltam. Karijaiba kapott, és felvitt a szobájába. Finoman lerakott az ágyra, és újból megcsókolt.
Tudtam, mi következik. Az egyetlen, amit meg akartam tapasztalni. Az egyetlen, amivel zsarolni lehetett. Meg fog történni. Minél hamarabb. Egyre közelebb kerülünk a pillanathoz. Ezért hagytak egyedül… el akarják kerülni azt, hogy ne Edward vegye el a szüzességemet.
Elkezdtem kigombolni az ingét, és ő nem ellenkezett. Levettem az egyik új felsőmet, és a szoba végébe dobtam. Ő kicsatolta a melltartómat, miközben tovább csókolt. Egyre több ruhadarab került a földre, míg végül csupasz meztelen feküdtünk egymás mellett az ágyon.
*
Ásítva ébredtem. Kinyitottam a szememet, és találkoztam Edward ragyogó szemeivel. Melegen rám mosolygott, és megcirógatta az arcomat.
- Jól érzed magad, Bellám? – kérdezte aggódva.
- Persze – néztem rá értetlenül. Már miért ne lennék jól? Habár, nem emlékszem a történtekre…
- Azt hiszem, eléggé jól kontrolláltam magamat – mondta, a hangjában egy cseppnyi büszkeség volt. Rávigyorogtam.
- Tökéletesen – megcsókoltam, és ő visszacsókolt. Ráeszméltem, hogy meztelen vagyok. Elpirultam, és kiszálltam az ágyból, hogy felöltözzek. Magamon éreztem Edward kémlelő tekintetét, amitől még jobban elpirultam. Hallottam, hogy kuncogni kezd, és én hirtelen hozzávágtam az egyik ruhadarabomat. Észrevettem, melyiket: pont a melltartómat hajítottam hozzá…
Nem fordultam meg, csak lehajtott fejjel kikaptam a kezéből az alsóneműm egyik részét. Hipp-hopp felöltöztem, és ruhában feküdtem vissza mellé. Még mindig piros voltam, mert ő alig bírta abbahagyni a kuncogást. Ez zavart. Mellesleg az is, hogy nem emlékszem semmire.
- Baj van? – kérdezte Edward, mire én megráztam a fejem.
- Csak nem emlékszem.
- Nem? – kérdezte csodálkozva Edward. Újból megráztam a fejem.
- Semmire.
- Semmire. Hm…
- Tudod miért? – kérdeztem gyanakodva, de ő megrázta a fejét.
- Nem, fogalmam sincs, szerelmem.
- Akkor jó – sóhajtottam fel, és elmosolyodtam.
Boldog voltam. Hiába nem emlékszem semmire, boldog voltam. Most már testileg-lelkileg egyek voltunk Edwarddal, és ez a fontos.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés