8. fejezet- A titkos hely

Ahogy beültem a kocsijába, az utolsó szavai visszhangoztak a fejemben. Ha itt valakinek a testi épségéért kell aggódni, az nem én vagyok.

Az áthatolhatatlan bőrömnek, a gyorsaságomnak, és a kifinomult érzékszerveimnek köszönhetően valószínűleg bármit ki tudok védeni, pillanatok alatt.

De ő… Neki én jelentem itt a legnagyobb veszélyt.

Miközben ezen gondolkodtam, ő megkerülte az autót, és már be is ült mellém. Erősebben megcsapott az illata, ahogy becsukta az ajtót.

Úristen, hát mit gondolok én? Megkondult a fejemben a vészharang. Én egy vámpír vagyok, mit akarhatok én ettől a fiatal emberfiútól?

De próbáltam most nem erre koncentrálni.

Időközben elindultunk a külváros felé, a régi erdei utak irányába.

Ha lett volna szívem, biztos kiugrott volna a helyéről. Lezseren vezetett, és egyre csak gyorsított. Az illata ismét elbódította az elmémet, de próbáltam nem erre koncentrálni.

- Nem vezetsz te kicsit gyorsan?- kérdeztem csak úgy mellékesen.

- Félsz?- kérdezett vissza élénken csillogó szemekkel. Hallottam, ahogy ereiben a vér egyre sebesebben száguld. A szíve pedig szaporán dobogott. Közben azon járt az agyam megint, hogy itt nem nekem kell félnem ismét.

- Nem félek- válaszoltam halkan. Azért láttam, hogy lassít, de az arckifejezéséből ítélve nem igazán volt ínyére.

Csöndben utaztunk percekig. Kifelé bámultam az ablakon, valahogy jólesett az autóban lévő langyos meleg. Hiába volt augusztus vége, Forksban már szinte hideg volt. Pedig mióta vámpír vagyok, nem nagyon számít, hogy milyen az időjárás odakint. Ugyanolyan hideg a bőröm télen, nyáron.

Mikor már jóideje elhagytuk az utolsó házakat is, kíváncsi lettem.

- Hol van az a te „titkos” helyed?- kérdeztem érdeklődve, s kissé felé fordulva.

- Majd meglátod, Bella- búgta selymesen lágy hangján, amibe beleborzongtam. Nem is kérdeztem többet, ismét csak a rohanó fákat figyeltem.

Azon morfondíroztam ismét, hogy vajon melyik helyet is kedvelheti ezen az erdős területen, amikor lassítani kezdett, majd bekanyarodott egy kis erdei útra, amin épphogy elfért az autó. Lassan haladtunk, kicsit döcögősen. Nem mertem kérdezni sem, csak feszült figyelemmel vártam, hogy hova vezethet ez az utacska. Nem volt ismerős korábbi Forksi életemből, de sajnos az emberi évek elkoptak lassan, így nem tudhattam biztosan, hogy jártam-e már itt.

Megállt az autó. Ryan ismét kipattant, megkerülte a kocsit, s kinyitotta előttem az ajtót.

- Ha nem bánod, és tudsz ebben a cipőben menni, akkor egy rövid sétára invitálnálak- eközben a kezét nyújtotta. Még a kocsiban ültem, s gyors döntést kellett hoznom. Ha elfogadom a kezét, vajon hogy fog reagálni jéghideg érintésemre?

Miközben hezitáltam, ő nem várta meg, hogyan döntök, egyszerűen csak megfogta a kezemet, s finoman kihúzott a levegőre.

- Fázol?- kérdezte aggódva- Hideg a kezed. Bár nem csodálom, tényleg elég hűvös esténk van.

Meg sem várva reakciómat, kinyitotta a hátsó ajtót, s kivett belőle egy pulóvert.

- Nyugodtan bújj bele. Nem akarom, hogy megfázz miattam.

- Kössz Ryan, de igazán semmi szükség…- de már a kezembe is nyomta. Nem tehettem mást, belebújtam. Nem néztem végig magamon, csak figyeltem, ahogy Ryan becsukja az autót, s rámpillant.

- Valami baj van?- kérdeztem ijedten. Gyorsan lenéztem a lábaimra, de semmi kivetnivalót nem találtam magamon. A feje kicsit oldalra billent, az ajkai elnyíltak.

- Nincs semmi. Csak gyönyörű vagy. Vagyis nem… Ez már több annál- nézett mélyen a szemembe. Én elkaptam róla a pillantásomat, nem mertem mélyen belenézni a barna, csillogó szemekbe.

- Indulhatunk?- kérdezte alig fél pillanat múlva.

- Persze- s már követtem is.

Egy vékony erdei úton haladtunk, amin már autó nem tud elhaladni. Igyekeztem annyiszor elbotlani, ahányszor csak tudtam. Mivel sötét is volt, nem árulhattam el magam, hogy kitűnően látok. Nem akartam, hogy feltűnjön neki, milyen tökéletesen megyek a füvön még magassarkúban is. Ezen mosolyognom kellett. Emberi életemben arra kellett figyelnem, hogy az egyenes úton nehogy összetörjem magam.

Így csetlettem botlottam, ő pedig állandóan felém kapott, valahányszor csak esés közelbe kerültem. Nem győztem köszöngetni, miközben alig tudtam elfolytani hangos nevetésemet.

- Még egy perc, és odaérünk- közölte nyugodtan. De hallottam, hogy a szíve meglódul, s szaporán veszi a levegőt.

Így én is elkezdtem izgulni, s már furdalt a kíváncsiság is.

Miután egy aprócska kanyaron túljutottunk, s egy ágat félrehajtott előlem, mögém állt, s rárakta a tenyerét a szememre. Így viszont tényleg elég bénán éreztem magam, mert csak a hallásomra és a szaglásomra támaszkodhattam.

A bőre finom volt, a keze lágy tapintású, s az illata isteni.

- Lépj előre ötöt- búgta a fülembe. Megtettem, amit kért.

- Most pedig elveszem a kezem, de tartsd csukva még a szemed- suttogta a fülembe. Megborzongtam, ahogy ennyire közel hajolt hozzám.

Éreztem s hallottam, ahogy leereszti a kezét.

- Kinyithatod- mondta kicsit távolabb tőlem.

Vártam még fél pillanatot, és vettem egy mély levegőt. Fogalmam sem volt, hogy hol lehetünk, sokat változhat az erdő ennyi idő alatt.

Tettem egy fél lépést előre, és kinyitottam a szemem. A döbbenettől eltátottam a számat.

A hosszú ideje nem látott, kör alakú rét szélén álltam. Némileg megváltozott, mert volt majdnem pontosan a közepén két egymásba érő, hatalmas törzsű fa. De ugyanaz volt, ebben biztos voltam.

Észre se vettem, hogy milyen tiszta idő van itt. A hold beragyogta az egész területet, s úgy nézett ki, mintha a fákat ezüstös bevonat díszítené. A levegőben érezhető volt a növények finom illata, a szél lustán mozgatta a fűszálakat, virágokat.

Nem tudtam betelni a látvánnyal. Nem mertem elhinni, hogy újra itt vagyok.

- Nos, látom tetszik- lépett mögém halkan Ryan.

- Gyönyörű- suttogtam.

- Kicsi koromban találtam. Ide szöktem, miután anya meghalt. Csak vitt a lábam előre, magam sem tudtam, hova szaladok. Mindig is szerettem az erdőben kóborolni.

Időközben elindult a rönkök felé, s leült rá. Én követtem, s feszült figyelemmel vártam a folytatást.

- Véletlenül találtam rá. Nem túl sokan ismerhetik amúgy sem. Vannak népszerűbb helyek- vigyorgott rám. Én viszamosolyogtam, s éreztem, hogy ez most már szívből jön. Megmondani sem tudom, mikor éreztem magam ennyire könnyűnek és légiesnek.

- De szerintem Forksban ez a legnyugodtabb, és legszebb hely. Ha magányra vágyom, vagy egyszerűen csak gondolkozni szeretnék, mindig ide jövök.

Vártam, hogy mond még valamit, de nem tette. Csak nézett engem, én pedig nem tudtam ellenállni tovább a pillantásának. Belenéztem a mélybarna szemekbe, s elvesztem.

Hosszú és mély csend telepedett ránk. Nem tudom megmondani, hogy mennyi ideig tartott, de ez nem volt kínos. Egyszerűen csak így volt jó. Mintha szavak nélkül is tudtunk volna kommunikálni, s így is tökéletesen megértettük egymást.

Talán órákig is így tudtam volna maradni, de Ryan megtörte a csendet, s elszakította a pillantását. Azt sem tudom, hogy egyáltalán pislogtam-e, de úgy láttam, nem tűnt fel semmi Ryannak.

- Bella, valamit el kell mondanom- s lesütötte a szemét.

Megállt bennem egy pillanatra minden. Nem tudhattam, hogy mit készül elmondani Ryan, de minden zsigerem egyszerre akarta tudni, ugyanakkor egyszerre akartak elűzni a törzsektől, messze a réttől. Ryan még mindig a kezét bámulta. Nekem pedig a torkomra forrt minden szó, levegőt is alig bírtam venni.

- Amikor először megláttalak- folytatta hirtelen, s mintha belém is visszatért volna az élet- nem akartam hinni a szememnek. Olyan érzés kapott el, mintha ezer éve ismernélek. Helyre kattant minden, s már nem tudnám elképzelni azt, hogy ne legyél a közelemben. Még, ha nem is közvetlenül mellettem- erre a kijelentésre összerándult, s az arcán fájdalom suhant át.

Nem tudtam megszólalni. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy vegyek levegőt.

- Bella, nem tudok, és nem is akarok nélküled lenni. Már nem. Tudom, alig ismerlek, de úgy érzem, ez most nem számít. Senkiben nem találtam meg azt, amit kerestem. A te szemeidbe viszont minden benne van- halt el a hangja. Ismerős bizsergést éreztem az arcomban. Pirulás, s a sírás. Egyszerre. Az ő arca meggyötört volt, nyilván várta a válaszom. Azt hittem, hogy piros lesz a vallomástól, helyette sápadt, elgondolkozó. Mégis gyönyörű. Nem tudtam, s nem is akartam neki fájdalmat okozni.

- Nézd,- kezdtem, de máris közbevágott.

- Bella, megértem, hogy ha időt akarsz, vagy nem akarsz engem. Te annyira gyönyörű vagy, okos, kedves. Nem tudok mit felajánlani neked, csak magamat.

Egy kis mosoly jelent meg a számon. De magamban vívódtam. Nem volt ez olyan egyszerű a számomra. Ha ember lettem volna, már a karjaiban lennék. Így viszont, elég sok fontos dolgot nem tud rólam. Nem mondhattam el neki, hogy vámpír vagyok, de hazudni sem akartam neki, mivel ő teljes mértékig őszinte volt hozzám.

- Én is így érzek- suttogtam halkan- Az első perctől kezdve. Nem tudlak hova rakni- mondtam lassan. Ez nem volt hazugság. sőt…- De azt hiszem, nekem időre van szükségem. Nem azért, mert nem vonzódom hozzád. Csak az életem…most kissé bonyolult.

- Nem számít- jelentette ki határozottan- Csak maradj a közelembe.

Egészen közel hajolt már hozzám. Ismét éreztem finom leheletét. De most rajta is láttam, hogy elbódul az én illatomtól.

- Olyan szép a szemed- jegyezte meg- Ilyen gyönyörű szemeket, még életemben nem láttam. Mégis, ez is ismerős- mondta tűnődő hangon. Lesütöttem a szemem a kijelentésére.

- Ne Bella,- fogta keze közé az államat- ne légy szégyenlős. Csodálatos nő vagy. A dalt pedig… a kedvencedet…- de elharapta a mondatot. A keze lehullott az oldala mellé.

- Ryan, kérlek, folytasd- suttogtam. Magam sem értem, miért, de szaporán vettem a levegőt, mintha a dobogó szívem követelte volna az éltető oxigént.

- Ne nevess ki, kérlek. De ahogy ma játszottam, s ahogy kinéztem rád, úgy éreztem, ez a te dalod. Ezt neked írtam. Még ha nem is ismertelek eddig, és tudatalatt is, de ezt neked szereztem. Ma éreztem úgy, hogy teljes lett a dal. Értelmet nyert a léteddel.

Erre már nem tudtam mit mondani. Magam elé bámultam. Az érzések egyenlőre kavarogtak bennem, nem tudtam dönteni, időre volt szükségem.

Ryan felém nyújtotta kezét, miközben ő maga is felállt.

- Gyere Bella, ideje mennünk.

Nem nyúltam a keze felé, de felálltam, s követtem egészen az autóig. Nem szólt ő sem, s én sem.

- Hova vihetlek?- kérdezte.

- Elég a város közelébe kitenned- mondtam halkan. Ő nem ellenkezett.

Miután elértük a városhatárt, kitetettem magam. Elég furcsán nézett rám, de nem szólt semmit. Miután eltávolodott az autóval, s úgy sejtettem, hogy már nem láthatja, levettem acipőmet, s a fák közé vetettem magam. Vadásznom kellett. Enyhítenem kicsit a szomjúságomat, s közben nagyon sok mindenen gondolkoznom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés