2. fejezet

(Shopie szemszöge)

Villámgyorsan beugrottam a legközelebbi bokor mögé, bár tudtam, hogy az a ronda bestia úgyis meglátott. Emmát pedig…

Ez lehetetlen! Nem tudom elhinni, hogy ez történt!

Lapultam csendben a bokor mögött, vártam, hogy felbukkanjon annak a ronda állatnak a feje, de semmi. Füleltem, de nem hallottam, hogy mozogna. Mi történik?

Égtem a vágytól, hogy kikukkantsak a bokor mögül, de féltem, hogy még mindig ott van, esetleg rám vár… Én pedig belesétálok a csapdájába…

Álljon meg a menet! Mióta lehetne ilyen okos egy állat? Nem tudom, de valahol éreztem, hogy akit az előbb láttam nem olyan, mint a többi farkas. Sokkal értelmesebb feje volt… és sokkal vérszomjasabb.

Shopie, hol vagy?

Ez Emma! Hallottam a gondolatát! Tehát mégis él! Lehetséges, hogy a farkas gyomrából küldi a gondolatait?…

A bokor mögött! Mi történt veled?

Nem tudom. Gyere elő. Miért bújtál el?

Te jó ég! Talán nem is tudja, hogy mi történt?

Egy ronda farkasszerű szörny volt itt az előbb. Te nem láttad?

Most már semmilyen „farkasszerű szörny” nincs itt. Gyere már!

Nagy nehezen rávettem magam arra, hogy kinézzek rejtekhelyem mögül. Megdöbbentett, amit láttam: valóban nem volt ott semmi, csak Emma.

-Emma, itt vagyok! – mondtam halkan.

-Miért suttogsz? – kérdezte rendes hangerővel.

-Hogy az az izé nehogy meghallja.

-Nincs itt semmi! Látomásod volt, vagy mi? Még sosem voltál ennyire megijedve – mondta Emma, és mélyen a szemembe nézett.

-Te nem is láttad?

-Azt a „farkasszerű szörnyet”?

-Ja.

-Nem, nem láttam. Kellett volna, vagy ez megint csak valami misztikus cucc?

Én vettem ugyanis észre, hogy hallom Emma gondolatait. Először nem akartam ezt senkinek elmondani, de végül mégis beszámoltam róla Emmának. Először azt hitte viccelek. Aztán tisztáztuk az egészet, de Emma azóta nem tekint ugyanolyan „sima” lánynak, aki azelőtt voltam.

-Láttam, a saját szememmel!

-Nem tudom. Én nem láttam semmit.

-Akkor hol voltál eddig?

-Itt álltam Hát nem is láttál? Talán láthatatlan lettem?

-Nem tudom. Jobban vagy már?

-Persze. Mintha az előbb megváltozott volna a helyzetem: alacsonyabból láttam a dolgokat. Aztán elbújtál egy bokorba, és megint ugyanolyan magas lettem, mint amilyen most vagyok…

-Alacsonyabb lettél, aztán megint megnőttél? – ismételtem meg, amit mondott.

-Aha.

-Ez hogy lehet?

-Szerinted tudom?

Egy másodpercig magam elé bámultam, aztán minden összeállt.

-Emma! Te nem láttad a farkast, igaz?

-Igen, de ezt már egyszer elmondtam.

-És megváltozott a szög, ahogyan láttad az erdőt, meg mindent. Alacsonyabb lettél.

-Pontosan. Olyan volt, mintha…

-Akkor erre csak egy magyarázat van – szakítottam félbe az izgalomtól. – Te… voltál a farkas.

-Jól vagy, Shopie? Én egy ember vagyok nem pedig farkas.

-Tudom, tudom… De milyen más magyarázatot tudsz mondani? Rosszul voltál, átváltoztál. Nem láttad a farkast, mert magadat nem szemlélted meg akkor egy tükörben. Én csak azt láttam, hogy egyik percben te állsz ott, másikban pedig egy farkas. Azt hittem, megevett téged. De most már értem.

-Én meg nem akarom érteni. Mert az tuti nem igaz.

-Akkor milyen más ötleted van? Na?

-Izé…

-Látod. Várj csak… Koncentrálj, és próbálj meg újra átváltozni.

Emma lehunyta a szemét, láttam rajta, amint próbál átváltozni. Vártam pár percet, de semmi nem történt.

-Ez nem fog menni – szóltam.

-Szerintem se. Csak úgy magától történt minden. Ha egyáltalán megtörtént! – tette hozzá.

-Miért nem hiszel nekem? – kérdeztem.

-Mert hihetetlen, amit állítasz! Ha én azt mondanám, hogy átváltoztál az előbb farkassá, mit gondolnál? Rögtön elhinnéd?

-Persze!

-Ezt mondod most. De akkor biztosan nem!

-Hagyjuk. Inkább menjünk haza, mert anya mérges lesz amiért nem érünk haza időben.

-Igazad van.

-HOL VOLTATOK? –üvöltötte anya. Pedig csak tíz perccel értünk haza a megszokottnál később. Nem értem, miért van így kiakadva.

-Jöttünk hazafelé, csak… - kezdtem bizonytalanul.

-CSAK?!

Mit mondjak neki?, kérdeztem gondolatban Emmától.

Majd én mondom!

-Elesetem útközben! – mondta Emma. – Nagyon bevertem a kezemet, szerintem holnapra lila lesz.

-Hadd lássam azt a sebet! – mondta parancsolóan anya.

-Nem horzsolódott le a bőröm. Erdőben történt ez. Csak nagyon bevertem.

-Persze! – mondta gúnyosan anyánk. – Büntetésből most szépen elmentek a boltba és vesztek… ezeket! – és a kezembe nyomott egy listát mindenféle zöldségekről, tejtermékről.

-Jó! – mondtuk egyszerre Emmával.

-Járjuk meg minél hamarabb – mondta Emma, miközben a bolt felé sétáltunk. Persze anya nem volt hajlandó kivinni oda minket. Így viszont fél óra az út oda és fél óra vissza. Ráadásul még nem is vásároltunk.

Így felkészültünk Emmával, hogy nem fogjuk egy óra alatt megjárni az utat.

Mikor odaértünk, persze rögtön összefutottunk egy osztálytársunkkal és anyjával.

-Sziasztok! – köszöntünk Emmával.

A lány félénken ránk mosolygott, de aztán tovább mentek.

-Ennek meg mi a baja? – kérdeztem meglepetten.

-Azt gondolta, „megint itt van ez a két hülye!” – világosított fel Emma.

-És? – kérdeztem kétségbe esve. Mit csinált vele Emma, hogy még köszönni sem mert nekünk?

-Semmi! – mondta Emma ártatlanul.

-Őszintén!

-Úgy nem mondom!

-Tudtam, hogy csináltál vele valamit! – mondtam dühösen.

-Én akkor mi van? Nem gondolhat rólunk ilyeneket!

-Most azt akarod, hogy mindenki utáljon minket?

-Így is az van, tehát sokat nem vesztek.

-De én igen!

-Bocsi, lehet, hogy eljut Michael-hez!

-MI?!

Emma tudja? Emma tudja, hogy én… Sosem mondtam neki, hogy Michael tetszik nekem. Akkor meg honnan veszi ezt? Ne…

-Egy óvatlan pillanatban beleláttam a gondolataidba! – jelentette ki fölényesen Emma. – És épp azt gondoltad, hogy…

-FOGD BE! – kiabáltam rá. – Most itt nyilvánosan akarod kiordítani?

-Miért ne?

-Olyan… izé tudsz lenni!

-Izé? Kösz szépen! Még eddig senki nem mondta rám, hogy „izé” vagyok – vigyorgott Emma. Tetszett neki, hogy játszik velem.

-Hagyd abba! – mondtam dühösen.

-Mit? – kérdezte ártatlanul.

Rosszul lettem. Kirázott a hideg, de folyt rólam a víz… A gyomrom mintha felfordult volna…

-Shopie? – kérdezte tétován Emma. – Minden rendben?

-Rosszul vagyok… - nyögtem ki.

-Ne! – lehelte Emma. – Nyugodj meg! Mély levegőket vegyél!

Úgy tettem, ahogy mondott. Pár perc múlva tényleg jobban lettem. Felálltam, és körbenéztem, hányan bámulnak minket. Csodálkozásomra az emberek úgy mentek el mellettünk, mintha mi ott se lennénk.

-Emma!  – szóltam.

-Jobban vagy? – kérdezte az említett.

-Aha.

-Akkor jó! Menjünk haza.

-Senkinek nem tűnik fel, hogy rosszul lettem? – kérdeztem, miközben elindultunk haza. Időközben már megjártuk utunkat a boltban.

-Majd később elmondom – felelte Emma.

-Most mit titkolózol? – rivalltam rá.

-Nem titkolózom!

-De igen! Ha én is ezt csinálom, máig se tudnád, hogy hallod más gondolatait! Ugye, milyen rossz lenne, ha én is így titkolóznék?

-El fogom mondani! – mondta Emma.

-Mikor? – csattantam fel.

Megint rosszul lettem. Profi módjára vettem a mély levegőket, és próbáltam megnyugodni. Mikor megint jobban lettem, hallottam Emma hangját.

-Gyere, igyál valamit! Lehet, hogy azért vagy rosszul! Van a közelben egy kávézószerűség!

-Jó! – mondtam, mert rájöttem, milyen szomjas vagyok.

-Még maradt egy kis pénz a vásárlásból.

-Szuper.

Emma vett egy doboz ásványvizet, és két szívószálat tett bele.

-Csak mert ha beteg vagy, ne kapjam el! – szabadkozott.

Én pedig inni kezdtem a vizet, nem törődve az akkor belépő különös társasággal…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés