(Alice szemszöge)

Visszarohantam a házba. Mindenki a nappaliban volt, kivéve a Denali-klánt, mert ők vadászni mentek, Tanya kivételével, de ő sem volt a szobában, ahogyan Edward sem.
Mindenki meglepődött tekintettel fogadta az érkezésem, hiszen előtte azt mondtam, hogy Bellával maradok.
- Alice, valami baj van talán? – kérdezte aggódva Esme és láttam, hogy most már Carlisle is megérkezett a munkából, hiszen felesége mellett ült a kanapén.
- Nem, csak Bella szerette volna, ha inkább eljövök. Biztos egy kicsit egyedül akart lenni, de persze holnap elmegyek hozzá látogatóba. Carlisle, elmondtak neked mindent? – kérdeztem ekkor apám felé fordulva.
- Igen, de szerintem van valami magyarázat erre az ügyre, Edwardot nem úgy ismerem, hogy ilyet tenne – válaszolta.
- Nem, nincs magyarázat. Bella is és én is láttuk, hogy Edward nem húzódott el és lehet, hogy még vissza is csókolt, tehát nincs magyarázat. Egyébként hol van az Casanova?
- Gondolom vadászni ment – mondta Emmett, aki önmagához nem hűen most nagyon lógatta az orrát, még a gúnyos Casanovás megjegyzésemre sem mosolyodott el, ami tőle nem volt megszokott.
- Na tessék, – kezdtem. – őnagysága vadászni ment, miközben Bella szenved egy szállodai szobában és mi meg tehetetlenek vagyunk. De ha Tanya vagy Edward előkerül lesz egy-két keresetlen szavam hozzájuk. Sőt, tudjátok mit?! Inkább csak Tanyához, Edwarddal meg nem beszélek.
- Alice, próbálj megnyugodni egy kicsit! Még a képességemmel sem tudlak lenyugtatni, annyira ideges vagy – mondta Jasper.
- Nem érdekel, hogy ideges vagyok! Edward most még jobban aláásta a saját boldogságát, mint valaha. Egyszerűen nem hiszem el, hogy tehetett ilyet Bellával?! Már mindent tisztáztak volna, és erre mi történik…
- Alice, kérlek, egy kicsit vegyél vissza a haragodból, ez már szinte elviselhetetlen – mondta szerelmem, mire megpróbálkoztam lenyugtatni magam valamennyire, hogy legalább ne terheljem őt is le az én labilis érzéseimmel.
- Egy fokkal jobb – engedett meg egy mosolyt.
- Na és Tanya vajon hol lehet? – kérdeztem hirtelen.
- Azt senki nem tudja. Egyszer csak eltűnt – válaszolta Esme.
- Na, persze, mert a vámpírokat el szokta nyelni a föld – forgattam meg a szemem. – Nem tehettem róla, de most szinte elviselhetetlenül viselkedtem, pedig nem szokásom így beszélni. Pláne nem szoktam Edwardról így beszélni, hiszen mindig is ő állt legközelebb hozzám a családból, de ez most egy különleges helyzet volt.
Ekkor vízióm támadt. Láttam, hogy bátyám hamarosan belép az ajtón…
- Mindjárt itt lesz Edward – suttogtam. – De én nem beszélek vele.
- Talán előbb hallgassuk meg, hogy ő mit mond erre az egészre? Lehet, hogy ez csak egy nagy félreértés – szólalt meg Carlisle.
- Még hogy félreértés?! Szerintem nagyon is jól látszott, hogy mit csinált, vagy jelen esetben, hogy mit NEM csinált – csattantam fel arra gondolva, hogy egyszerűen eltolhatta magától Tanyát, azonban nem tette.
Ebben a pillanatban már léptek zaját is hallani lehetett a távolból, így inkább nem szólaltam meg többet, nehogy meghallja. Látszott a feszültség mindenki tekintetében, amikor hallottuk, hogy a lépések hangjai egyre közelebbről jönnek, majd egyszercsak kinyílt a bejárati ajtó, majd becsukódott, én pedig lehajtottam a fejem és még véletlenül sem akartam felnézni, amíg Edward itt van.
- Sziasztok. Sajnálom, hogy így elmaradtam, de elmentem vadászni.
- Én mondtam – motyogta Emmett.
- Mi történt? Miért vágtok ilyen képet? Talán történt valami rossz? – kérdezte Edward és ekkor nem bírtam türtőztetni magam, pedig eldöntöttem, hogy nem szólok a bátyámhoz. Felnéztem, majd megszólaltam.
- Történt. Nagyon is történt. Méghozzá te csináltad. És ezzel mindent elrontottál. Az ajándékodat, aminek örültél volna. Bár már ebben sem vagyok biztos. De most teljesen kikészítetted az ajándékod lelki világát és az enyémet is, mert tönkretetted a tervem. – A végén már üvöltöttem, mire Edward csak kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Először is, nem tudom, hogy mit csináltam, ami ennyire „tönkretette a tervedet”. – Szinte láttam, ahogy idézőjelet rajzol a levegőbe. – Másodszor pedig nem tudom, hogy örültem volna-e az ajándéknak, de ha nem mondod meg, hogy mi, akkor ez nem is derül ki. De ahogy így elnézem, te nem fogod sem elmondani, sem odaadni azt az ajándékot. És harmadszor pedig, nem értem, hogy milyen lelki világról beszélsz? Egy ajándéknak biztosan nincs lelke, szóval, ha lennél szíves megmagyarázni a dolgokat, akkor nagyon örülnék. – Csak megráztam a fejem és most már tényleg megígértettem magammal, hogy nem szólok többet hozzá.
- Ti értitek, hogy mi a baja? – kérdezte Edward, végignézve a többieken. – És elmagyarázná nekem valaki végre, hogy miért ilyen a hangulat?
- Te is nagyon jól tudod, Edward, úgyhogy ne színleld, hogy fogalmad sincs, mit tettél – mondta Jasper, mire mindenki ránézett és furcsálló tekintetek kereszttüzében kellett folytatnia. – Sajnálom, nem így gondoltam, csak Alice érzéseit már nem bírom kordában tartani.
- Akkor csak Alice-nek van velem vaja? – kérdezte, mire ismét megráztam a fejem.
- Hát akkor még kinek? – Nem válaszoltam, csak makacsul összeszorítottam a számat.
- Nos, úgy látom, hogy drágalátos húgom nem hajlandó velem beszélni. Jól észlelem? – kérdezte Edward.
- Igen, jól. És ez inkább az ő ügye, mint a miénk, úgyhogy nem szólunk bele és azt hiszem, mi megyünk is – válaszolta Emmett, majd magával húzta Rosalie-t is és a lépcső felé vették az irányt.
- Mi is megyünk, fiam. Alice, te meg lehetnél egy kicsit megértőbb. Legalább hallgasd meg. Talán meg tudja magyarázni. – A végét Carlisle úgy mondta, hogy csak én halljam, majd kézen fogta Esmet és már ők is eltűntek a nappaliból.
- Szóval már csak hárman maradtunk – mondta Jasper kissé feszülten. – Nem lenne jobb, ha én is elmennék?
Intettem Jaspernek, hogy jöjjön ide hozzám, és mikor ezt megtette, a fülébe suttogtam.
- Kérlek, ne menj el, mert akkor Edward magában fog beszélni. És különben is, legalább kicsit meg tudsz nyugtatni. – Bólintott, majd közvetlenül mellém állt, szembe Edwarddal, aki most értetlen arccal bámult maga elé.
- Jasper, te esetleg meg tudnád mondani, hogy mi folyik itt?
- Persze, Edward. De azt nem mondtam, hogy el is fogom mondani. Sajnálom, de ezt Alice-szel kell megbeszélned – felelte.
- De, ha egyszer nem szól hozzám! Hogy beszéljem meg vele, ha nem válaszol a kérdéseimre?!
- Talán próbálj meg olyan kérdést feltenni, ami igennel vagy nemmel megválaszolható, mert akkor Alice-nek nem kell megszólalnia és te is megkapsz egy kis magyarázatot a viselkedésére, valamint az egész család viselkedésére. Én nem fogok semmibe sem beleszólni, csak azért maradok itt, hogy Alice ne húzza fel magát túlságosan – mondta szerelmem, mire haragos pillantást lövelltem felé.
- Szóval, akkor kezdhetem a kérdezést? – Sóhajtva bólintottam, végül is, nem beszélek Edwardhoz, csak bólintanom kell, vagy megrázom a fejem, ettől még nem szegem meg a magamnak tett ígéretem.
- Tehát, ha jól értettem, köze van az ajándékhoz. Igazam van? – Edward egy bólintást kapott válaszként.
- Ugye nagyon sok köze van hozzá? – Újabb bólintás.
- És ez egy rettentően fontos ajándék, aminek van lelke és érzései? – Ismételten bólintással jeleztem igenlő válaszom.
- Tehát az ajándék már biztosan nem egy tárgy. Akkor valamilyen személy? – Ezen a kérdésen megdöbbentem. Inkább magamon, mint Edwardon. Már így is túl sokat árultam el neki. Megráztam a fejem, majd kilépdeltem a nappaliból, magamon érezve Jasper féltő és Edward furcsálló tekintetét.

(Edward szemszöge)

Én már semmit sem értettem. Alice egyszerűen csak otthagyott Jasperrel a nappaliban. És az ajándékkal most mi van? Ha nem tárgy és nem is személy, akkor mégis mi? Biztos, hogy a kettő közül valamelyiknek kell lennie, tehát már csak rá kell jönnöm, hogy Alice egyedül az utolsó mondatánál hazudott-e vagy épp annál mondott igazat, mert azt biztosra tudtam, hogy valamiben nem mondott igazat.
- Nézd, tudom, hogy mit mondtál, Jasper, de nem tekinthetnénk el ettől? Szeretném, ha elmagyaráznád, hogy miért viselkedik velem így Alice? És a többiek miért ilyen tartózkodóak? – Bár főként Alice okaira vagyok kíváncsi. – tettem hozzá magamban.
- Már elmagyaráztam, hogy ezt nem nekem kell elmondanom. Legfőképpen rád tartozik, no meg persze Alice-re és az ajándékra – válaszolta.
- Tehát akkor mégis csak egy személy az. Na, ki vele! Mondd meg, ki az! – Láttam Jasperen, hogy visszaszívta volna, ami az előbb véletlenül kicsúszott a száján.
- Én… nem mondhatom el. Ezt se. Sajnálom, de talán Alice-nek igaza van és jobb, ha nem tudod, hogy mi, vagy ki lett volna az ajándékod.
- De az előbb még azt mondtad, hogy személy.
- Sajnálom, de nem mondhatok semmit. Ha Alice azt gondolja, akkor elmondja. Neki ebbe több beleszólása van, mint nekem. Ráadásul ő jobban haragszik rád, mint bárki más a családban.
- Tehát a többiek is haragszanak rám. – Ezt inkább kijelentésként mondtam, mintsem kérdésként.
- Igen. De ők próbálnak megérteni, viszont egyiküknek sem sikerült még igazán – Akkor erre célzott Alice azzal, hogy nem csak ő haragszik rám.
- De ha már ennyi mindent elmondtál, akkor azt miért nem mondod el, hogy mit tettem, amiért Alice ennyire ellenséges velem?
- Jasper – hallottam meg a húgom ideges hangját az emeletről.
- Már így is túl sokat mondtam el neked. Mégegyszer sajnálom. Nekem most mennem kell. – Biccentett, majd felrohant a lépcsőn.
Egyedül álltam most a nappaliban, megkövülten és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. A dolgok egyre bonyolódni látszottak és én nem tehettem ellene semmit. Nem értettem, hogy miért haragszanak rám, nem értettem, hogy ki volt az úgynevezett „ajándék” és legfőképpen azt nem értettem, hogy miért nem értem ezeket a dolgokat. Zavaros, mi? De ebben a pillanatban ez a zavar uralkodott a fejemben. Hiába volt ott előttem a megoldás – mert biztos vagyok benne, hogy ott volt – nem tudtam megfejteni akármennyire is próbálkoztam vele. Túlságosan nagy volt a káosz a gondolataimban. Nem tudtam ép ésszel gondolkozni, így nem csoda, hogy nem jöttem rá semmire. Most úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki épp elmerülni látszik a tengerben. Mert én most pontosan ott voltam. A bonyodalmak tengerében. Azok közt a dolgok közt, melyek nem találtak megoldásra.

(Bella szemszöge)

A nő, aki a hátam mögött volt, hirtelen… megfogta a két karomat és felsegített a földről. Nem tudtam hova tenni ezt a dolgot, de végül is nem próbáltam keresni rá racionális magyarázatot... legalábbis egyelőre. Azt azonban tudtam, hogy a nő egy vámpír volt. Látott a sötétben és a hangja is olyan csilingelőnek hatott. Nem éppen olyan értelemben, mint Alice-é, de kétséget kizáróan csilingelő hangja volt.
- Te vagy az a híres Bella, igaz? – kérdezte néhány másodpercnyi hallgatás után.
- Miért, maga kicsoda? – kérdeztem, mire a nő megfogta a kezem és húzni kezdett. Nem tudtam, hogy hová megyünk és a lábam még mindig fájt, tekintve, hogy megrántottam az elesésemkor, de most tulajdonképpen a kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem és a fájdalmam, így próbáltam a szememet szoktatni a sötéthez, hogy legalább egy is körvonalat lássak a vámpírból, de sajnos nem sikerült. Azonban ekkor megláttam, hogy egy utcai lámpához akar vinni. Még a sötétben álltunk, de abban biztos voltam, hogy az a rejtélyes illető a lámpa fényében akarja magát megmutatni nekem. Feszült figyelemmel vártam, hogy végre kiderüljön, ki is ez a nő. Ám mielőtt ez megtörténhetett volna, megszólalt.
- Szóval, te vagy Bella? Ugye jól tudom? – kérdezte, de én tétováztam válaszolni neki. – Ugyan már. Felelj, és akkor megmutatom neked, hogy én ki vagyok.
- I-i-igen – hebegtem zavartan.
- Nos, én ki vagyok? Megmutatom, ahogy ígértem – mondta, majd elmosódott foszlányt láttam, mivel az én szememnek gyors tempóval lépett be a lámpafénybe, miközben elengedte a kezemet, amit eddig szorongatott, majd felém nézett. Én pedig a döbbenettől ledermedtem. Hogy lehetek ilyen balszerencsés?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés