- Biztosan jól vagy? - kérdezte Rosalie. 
- Igen, persze csak nem értek valamit. 
- Mit? 
- Hogy te most akkor nem vagy boldog? Mármint Emmettel? 
- De. Csak hiányzik egy család - mondta szomorúan. 
- De te is Cullen vagy. 
- Én nem úgy értettem. Nekem egy... 
- Baba hiányzik - fejeztem be a mondatát. 
- Pontosan - és egy nagyot sóhajtott. 
- De azt mondtad a történet elején, hogy nincs a történetednek boldog vége. 
- Mert nincs is - vágta rá szomorúan. 
- De van - mondtam határozottan. 
Rosalie kérdőn felvonta a szemöldökét. Gondolom magyarázatra várt. 
- Te és Emmett olyan boldogok vagytok. Én nem hiszek szinte semmiben, de abban igen, hogy a jó emberek boldogok lesznek előbb vagy utóbb. 
Rosalie rám mosolygott. 
- És szerinted én jó ember voltam? Irigy voltam és hiú... - a mondat végére keserű lett a hangja. 
- Ezek a Fő bűnök az embereknél, nem? Ez gyakori hiba. Te csak egy gyereket szerettél volna, és elégedett voltál magaddal.
Rosalie felnevetett, de egy cseppet sem vidáman.
- Igen talán a legtöbb ember hiú és irigy, de mi van akkor, ha én az elpusztulásom után a Mennybe szeretnék kerülni?
- Oda fogsz. 
- Mégis miért? Semmi olyat nem tettem, amiért oda kerülhetnék majd. 
- Megmentetted Emmettet is - emlékeztettem. 
- Azért, mert csak magamra gondoltam. Ez így nem valami szép. 
- Lehet, de csak Edward a gondolatolvasó... 
- Igen. 
Már rengeteg gyönyörű csillag adott fényt nekünk. De mégis a Hold mellett mindegyik eltörpült. 
- Ideje lenne téged visszavinni a falkának, még mielőtt azt hinnék, hogy neked estem - mondta és a végére felnevetett. 
- Csak Embry hinné azt - dünnyögtem alig hallhatóan. De Rosalie biztosan meghallotta. 
- Tényleg! Te és Embry...? - a végére jelentőség teljesen elhallgatott. 
- Nem! Dehogyis! A falkában mindenkire úgy tekintek, mint egy családtagra. 
- De akkor ezek szerint ők nem így vélekednek rólad. 
- Mármint Embry - javítottam ki. 
- Sosem tudhatod. Csak Edward a gondolatolvasó - mosolygott a mondat végére. 
A kocsi úton a számomra legkevésbé ismert témáról, a divatról beszélgettünk. Rosalie kérdezgetett a stílusomról, arról, hogy milyen ruhákat szeretek, meg ilyenek. Meg is hívott egy bevásárlásra. 
Mikor a Cullen házhoz értünk észrevettem, hogy mindenki kint áll és minket néz, ahogy kiszállunk a kocsiból. 
- Helló! - köszöntem udvariasan. 
Nem feleltek. 
- Valami baj van? 
Rosalie kezdett el vámpír gyorsasággal és hangerővel beszélni így az egész beszéde egy halk zümmögéssé olvadt össze. Majd Carlisle válaszolt neki ugyanúgy. 
A többiek arca egyre feszültebb lett. Ha ez nem lett volna elég Rosalie fenyegetően morogni kezdett.
Ez az egész túl sok lett nekem. 
- Valaki mondjon már valamit, könyörgöm! - kiáltottam fel idegesen. 
Jasper nyugtatni szeretett volna a képességével, de nem hatott rám. 
- Jasper, csinálj már valamit, mert megőrülök. - mondtam neki. - Kérlek. - tettem hozzá, hogy nehogy azt higgye, hogy fölé akarok kerekedni vagy valami. 
- Próbálok, de nem megy. - mondta erőlködve. Tényleg úgy tűnt, hogy nagyon le akar nyugtatni. 
- Akkor mondjátok el legalább azt, hogy mi is történt... 
- Én elmondom neki - mondta határozottan Alice azzal elém lépett és megfogta a kezemet. Elkezdett behúzni a házba, mire az egész falka farkassá alakult és fenyegetően morogni kezdtek. 
Ezt már tényleg nagyon, de nagyon nem értettem. 
- Na, jó! Ebből elegem van! Miért nem mondhatja el nekem Alice vagy bárki más, hogy miért vagytok ennyire feszültek? - fakadtam ki. 
Senki nem válaszolt. A falka abbahagyta a morgást, de továbbra is támadóállásban voltak. 
- Ezt talán nem itt kint kéne megbeszélnünk - szólalt meg végre Edward, bár sokkal halkabban, mint szokott. 
- Rendben. Akkor menjünk be! - sürgettem őket. 

(BENT) 

Mikor már mindenki 'kényelmesen' elhelyezkedett és a falka is emberré alakult át, nem tudtam, hogy kire nézzek, hogy ki fogja elárulni nekem, hogy miért ennyire feszültek. Ezért inkább lesütöttem a szemem. 
- Akkor elárulná végre valaki? - kérdeztem halkan. 
- Igen, de ne borulj ki, kérlek! - mondta Alice gyengén. 
- Rendben. 
Alice habozott pár percig, de tudtam, hogy ő legalább el fogja mondani, hogy mi történt. És így is lett... 
- Nem is tudom, hol kezdjem - sütötte le aranyszín szemeit. - Mikor ti elmentetek Rosalieval Embry és Edward egyre feszültebb lett. 
Körbenéztem a szobában. Átkoztam magam, de még mennyire, hogy észre sem vettem, hogy hiányzik egy falkatag. Alice észrevette, hogy már nem vagyok a régi.  Mikor nem szólalt meg, rájöttem, hogy miért is nem teszi. 
- Alice! - szólítottam meg kedvesen, mire a falka tagjai összeszűkült szemekkel néztek rám. - Én nem haragszom, de kérlek, folytasd! 
Úgy tűnik kérlelésem elég jól sikerült, mert bár nehezen, de folytatni kezdte. 
- Hát, Embry nem bírt magával és többször is tudtunkra adta, hogy nem szívesen hagy itt mindenkit velünk - éreztem, ahogy remeg a testem. De nagy nehezen sikerült visszafojtanom. Mindenki engem nézett. - Kiborultál... - suttogta Alice halkan. Nem kérdés volt, de mégis bólintottam. 
- Folytasd, kérlek! - néztem a szemeibe kérlelően. 
- Embry rárontott Edwardra és küzdeni kezdtek. Mikor mi is közbe avatkoztunk volna, hogy hagyják abba a Falkád közbeszólt. 
El tudtam képzelni, hogy hogyan próbálhatták meg leállítani a Culleneket. 
- Alice, ugye senki sem sérült meg? - kérdeztem aggódva. Halk morgást hallottam. Lassan a hang irányába emeltem tekintetem és láttam, ahogy Edward fájdalmas tekintete elfordul az enyémtől. 
- Embry eszméletlen és nagyon súlyos az állapota - rám emelte a tekintetét, amivel eddig a cipőjét tanulmányozta.  Nem várt reakciómra mindenki ledöbbent. 
- Megérdemli - mondtam. 
- Tessék? - kérdezte értetlenül Dorothy. 
- Jól hallottad, gondolom én! - így még sosem beszéltem testvéremmel és tudtam, hogy ezt az egy alkalmat is rémesen meg fogom bánni egyszer. Ha nem most, akkor holnap vagy azután... 
-  Nicole Marie Elizabeth Burn! - mondta fenyegetően. Szemei dühösen csillogtak villogtak, mint valamilyen felhergelt vadállatnak. Ilyeneket gyakran lehet látni a tévében. 
Álltam dühös tekintetét. Nagyon jól csinálhattam, mert Quil és Paul egy picikét hátrahőkölt. 
- Csak nem szólítottál? - kérdeztem kissé gúnyosan. 
- Hagyd ezt abba! - parancsolt rám. Ekkor nem bírtam magammal. Felpattantam olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Rettentően dühös voltam, de nem tudom, hogy miért. Mindenki rémülten nézett rám, Dorothy meg a földre esett.  
- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan? - kérdeztem. 
- Mit? - kérdezte rémülten Dorothy. 
- Hogy így rám parancsolsz! - üvöltöttem magamból kikelve. Nagyon hülye voltam akkor. Nem is csoda, hogy Dorothy rémülten sírni kezdett. Persze ekkor Quil is beszállt a 'szócsatába'. 
- Nicole! Mi történt veled? Az utóbbi három napban rád sem lehet ismerni.
- Mert talán túl sok minden történt velem! - kiabáltam még mindig, de alig észrevehetően halkabban. Egy kósza könnycsepp folyt végig az arcomon. Gyorsan letöröltem. - Gondolom, most már mindenki tudja, hogy mire gondolok éppenséggel - suttogtam rekedtesen, magam elé meredve. 
Nem néztem fel senkire. A földet bámultam.
- Ez nem mentség! - mondta Quil.
Szomorúan felnevettem.
- Quil! Lány vagyok és akár hiszed, akár nem tizenhét éven át őriztem az ártatlanságomat! Tizenhét év! - a földre rogytam úgy kezdtem el zokogni.
Dorothy odakúszott hozzám és megölelt volna, ha én húzódom el tőle. 
- Hagyj Dory! - mondtam neki szomorúan. - Ez már nem én vagyok! 
- Dehogyisnem! Nicole, te nem tehetsz róla és már nem is tehetsz ellene. 
- De Quilnek igaza van - zokogásom csak egyre erősebb lett. - ez még nem mentség arra, hogy mint egy őrült kiabáljak veletek. 
Dorothy sóhajtott egyet majd megölelt. Ezúttal nem húzódtam el. 
- Nikki, mi mindig szeretni fogunk téged - suttogta. 
Nevetni kezdtem. 
- Pontosan kik is? 
Dorothy és én nevetni kezdtünk, amíg a többiek halkan nevetni kezdtek. Kivéve két embert. Edward és Rosalie. Rosaliet megértettem, hiszen vele nemrég beszéltünk egy kényes témáról, de Edward... Gőzöm sem volt, hogy ő miért nem ereszt meg egy mosolyt legalább. 
- Ideje lenne mennünk, nemde? - kérdezte meg Sam pár perc után. 
- De - és közben helyeslőn bólogattam. - Így is elég nagy kárt okoztunk - a mondat végére lesütöttem még könnyes szemem. 
- Ne hülyéskedj Nicole! - mondta Alice - Igazából szinte semmi sem történt. 
Mindenki hitetlenkedve nézett Alicere. Aki gyorsan befejezte a mondatát. 
- Mármint ami miatt bocsánatot kéne kérni. 
- Nikki, kérlek, gyere el máskor is! - mondta Rosalie. Már ekkor is tudtam, hogy vele és Alice személyével jó barátságban leszünk. 
- Ez már csak természetes. - mondtam neki mosolyogva, mire viszonozta a gesztust. 
A Cullen klán lánytagjait egy öleléssel ajándékoztam, míg a fiúkra csak rámosolyogtam. 
- Nos, akkor mehetünk? - kérdezte Seth. 
- Persze! - vágtam rá. Amikor már háttal voltam a háznak éreztem, ahogy valaki megölel. 
Hátrapillantottam és a nevetését visszafojtó Jasperrel találtam szembe magam. 
- Bocs, de most jutott eszembe, hogy a múltkor nem volt alkalmam viszonozni - a mondat végére halkan kuncogni kezdett. Mindenkiből kitört egy kis nevetés, ha jól emlékszem. 
- Köszi Jasper - vigyorogtam rá. 
- Nincs mit - azzal elengedett. - Most már tényleg késő van, de persze csak nektek. Akkor várunk vissza! - húzódott széles mosolyra a szája. 
- Rendben van - mondtam neki és éreztem, ahogy visszatér az a jó öreg, fájdalmas reszketés. 
A következő pillanatban már szaladtunk is. Nem tudom, hogy mi történt, de nem hallottam a többiek hangját a fejemben. Legalább nyugodtan gondolkodhattam addig, amíg haza nem érünk.     

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés