3. fejezet

Most attól a naptól folytatjuk a történetet, melyen Shopie és Emma elmennek büntetésből vásárolni. De most Edward&Bella szemszögből, ugyanattól a reggeltől, ahonnan az 1. fejezet kezdődik.

(Bella szemszöge)

Aznap reggel minden ugyanolyan volt, mint már napok óta. És jó ideig így is lesz, mivel Edward és én örökké együtt maradunk… vámpírokként.

Több éve vagyok vámpír, de nem hiszem, hogy bármilyen különleges képességem lenne, vagy legalábbis eddig nem vettem észre. Viszont most már szinte érzéketlen vagyok emberi vér szagára, így én magam is vegetáriánusnap mondhatom magam, mint Cullenék.

Tehát, mint már mondtam, aznap is pont ugyanolyan átlagosnak ígérkező nap állt előttem, mint az elmúlt években a többi.

-Szia Bella! – köszönt mosolyogva Alice, mikor reggel lementem hozzájuk a szobámból. Mivel most már én sem alszom, rettentően hosszúnak tűnnek az éjszakák, de Edwarddal együtt már feleannyira sem. De tegnap este Edward elment, mert Carlisle üzent neki valamit a kórházból, és még mindig nem jött meg. Alig bírtam kivárni, hogy vége legyen ennek a hosszú éjszakának. Ember koromban sokkal rövidebbnek tűnt, talán mert átaludtam…

-Szia Alice! Edward még nem jött meg?

-Nem – felelte. – Nem tudom, hol lehet ennyi ideig. Úgy tudom, Carlisle csak valami olyasmit akart neki mondani, hogy derítse ki, Rose és Emmett mikor jönnek haza.

Rosalie és Emmett újra elutaztak. Nem mintha bármi bajuk lenne, de nem tartják az itthon ülést túl romantikusnak, így jobb, ha kettesben vannak valahol, legalább nem kell félniük, hogy valaki rájuk nyitja az ajtót, mikor nem kéne.

-Igen?

-Én legalábbis így tudom. – felelte Alice. – Esme! – szólt, de tudtam, hogy felesleges felemelnie a hangját: Esme úgyis nagyon jól hall, mint a többi vámpír. – Nem tudod, miért ment el Edward?

-Carlisle valami üzenetet akar átadni neki! – felelte Esme.

-És mikor jön haza?

-Azt nem tudom

Alice hozzám fordult sajnálkozó arccal.

-Sajnálom Bella, de amint látod, egyikünk sem tudja. Biztos nem esett baja! – tette hozzá biztatóan.

-Remélem is! – mondtam végül.

Nem féltettem Edwardot, de szerettem tudni, hogy jár. Nem szólok bele az életébe, nem akarok minden lépéséről tudni, de nem lenne jobb, ha ilyen esetben, mikor este elmegy, és reggelre sem jön vissza, tudni, hol van?

-Voltatok vadászni tegnap? – kérdezte Alice.

-Igen – feleltem. – Edwarddal elmentünk. Edward valamiért nagyon akarta, de végül is mindegy. Ti?

-Én nemrég voltam. Edward világosan megkért rá, hogy este vadásszak.

-Tényleg? – csodálkoztam. Ez nem vall Edwardra.

-Igen.

-Sziasztok! – mondta Jasper, mikor idejött hozzánk.

-Szia – mondtam. – Nem tudod, hol…

-Nem – felelte Jasper, mintha kitalálta volna, mit akartam mondani. Végül is nem csodálkoznék rajta. – Carlisle miatt ment el, az biztos.

-De miért? Mi dolga van vele?

-Fogalmam sincs – mondta Alice. – De szerintem lassan haza fog jönni!

Végül rám mosolygott, hogy megnyugodjak, és Jasperrel együtt felmentek kettesben tölteni a reggelt.

A délelőtt nagyon-nagyon lassan telt, szinte minden másodpercben az órára néztem, de Edward még mindig sehol. Minden kattanás egy reménysugár volt, de hiába vártam, hogy megjöjjön, már dél volt, és még mindig hiába vártam.

A többiek viszont – nagy meglepetésemre – szinte egyáltalán nem törődtek azzal, hogy testvérük ok nélkül elment, és még nem jött haza.

-Hadd járja a dolgát, én nem szólok bele! Abból úgyis csak balhé lesz! – jelentette ki Alice, de ez sem tudott megnyugtatni. Eddig Edward sosem csinált ilyet!

-Én nem aggódnék a helyedben! – mondta Eme. – Edward tud vigyázni magára, és ha az a baj, hogy nem szólt előre, nekem az a véleményem, lehet hogy nem tudta előre, hogy ilyen sokáig el fog maradni. Remélem, ezt azért meg tudod érteni!

-Meg tudom azt is, hogy nem szól! De aggódom!

-Edward már nem kisgyerek. A vámpírokkal nem egykönnyű elbánni!

-Tudom.

Aztán eljött a délután, és végre-valahára megpillantottam az ezüst Volvót, és ahogyan Edward kiszáll belőle. Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét a testemben, mivel nem láttam nyomát rajta bármilyen sérülésnek, sőt, még mintha vidám lett volna.

-Edward! – mondtam, mikor a közelembe ért.

-Szia Bella! – mondta ő is, ég megcsókolt.

-Hol voltál? – kérdeztem. – Annyira aggódtam.

-Semmi nem történt. Majd elmondom, mikor lesz egy kicsit több időnk!

-Szia Edward! – köszönt Esme, Alice és Jasper is.

Edward persze nem mondta el, hogy miért maradt távol ilyen hosszú ideig.

-Mit szólnátok ahhoz, ha elmennénk valami kávézóba, és ott, „ünnepélyesen” elmondanám?

-De mi ez a nagy titok? – kérdeztem.

-Majd megtudod! – felelte Edward.

Végül úgy lett, ahogyan akarta. Délután beültünk a kocsijába, és nagyon csodálkoztam, mikor a kórház előtt álltunk meg.

-Nem kávézót, vagy valami hasonlót említettél? – kérdezte Alice.

-De, csak Carlisle is jön.

Erre a szóra valóban felbukkant Carlisle alakja. Gyorsan beszállt az autóba, mivel szakadt aznap az eső, mintha dézsából öntötték volna.

-Akkor menjünk! – mondta Edward, és ismét elindultunk az autóval.

Az esőtől alig lehetett kilátni a szélvédőn, de szerencsére Edwardnak nem okozott gondot a vezetés. Nyomott hangulat volt az úton, nem pedig valami ünnepélyes, amire Edward és Carlisle vágyott.

Most komolyan: miért is kell egyáltalán nekünk ünnepelnünk? Még ezt sem mondták el. Sőt, semmit. Egyszerűen beültünk a kocsiba, és megyünk „ünnepelni”. Ki ért ebből egyáltalán valamit?

Esme és Alice – úgy tűnik – megszokták már ezt, mert teljesen nyugodtan ülnek az autóban. Bár nagyon nem csodálkozok rajta, mert mikor Phoenixben Alice-szel és Jasper-el a szállodában voltunk, egyikőjük sem tűnt túl idegesnek, míg én majd szétrobbantam.

-Mikor érünk oda? – kérdeztem, pedig csak öt perce mentünk.

-Mindjárt. Nem megyünk messze! – felelte Edward.

Türelmesen vártam, majd végül Edward leparkolt az autóval.

-Itt is vagyunk!

-De Edward! Egyáltalán hova jöttünk?

-Semmi extra. Itt van a közelben egy kávézószerűség.

-És oda jöttünk?

-Igen.

Így hát Edward és Carlisle vezetésével elindultunk. Az idő addigra valamelyest javult. Úgy tűnik, csak egy kis záporról volt szó. Alig bírtam tartani a lépést Edwarddal, pedig én is vámpír voltam. Ő viszont úgy rohant, mintha észre sem venné az embereket, akiket megdöbbenthet túlságosan gyors tempója.

Aztán Edward bevezetett minket egy kávézóba. Szinte teljesen üres volt, és cigaretta szag terjengett benne. Az egyik eldugott helyen két ember ült, két férfi, fel sem néztek, mikor beléptünk. Miközben egy üres asztal felé mentünk, elhaladtunk még néhány szerelmes pár mellett, és két gyerek mellett: két lány, valószínűleg ikrek. Figyelemre se méltattam őket.

-Ide üljünk le! – mondta Edward izgatott hangon, és egy asztalra mutatott.

Helyet foglaltam Edward és Esme között, majd kíváncsian Edwardra pillantottam.

-Akkor halljuk! Mi az a nagyon titkos dolog, amit ennyire ünnepelni kell?

Edward nevetett.

-Carlisle, tiéd a szó! – mondta végül.

Carlisle pedig elkezdte mondani a szöveget… akkor azonban már egyáltalán nem érdekelt. A két ikerlány közül az egyik megtéveszthetetlenül hasonlított… Edwardra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés