(Bella szemszöge)

Ahogy ott álltam, én még mindig a sötétben, velem szemben pedig Tanya, akit megvilágított a lámpa, nem is tudtam megszólalni.
- Látom, meglepődtél – mondta mosolyogva.
- De… miért jöttél ide? – kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom, de még így is csak suttogni bírtam. Persze a vámpírhallás jóvoltából, Tanya bizonyára tökéletesen hallotta, amit mondtam.
- Hát azért, mert meg akartam ismerni azt, aki az én Edwardomat már többször is Denaliba száműzte. És szerettem volna ezért köszönetet mondani.
- Oh. – Csak ennyit bírtam kinyögni. Aztán az agyam őrült erővel kezdett dolgozni, hogy teljes mértékben felfogjam a hallottakat, de megakadt egy mondatrészletnél.
- Várjunk csak! Hogy érted, hogy a te Edwardodat és hogy többször? – kérdeztem, mire Tanya elmosolyodott.
- Azt hittem, hogy láttad a kis „műsort” a hátsó kertben. A többszöri idejövetelét pedig arra értettem, hogy amikor először találkozott veled és majdnem megölt – Itt jelentőségteljesen megállt a beszédben és rám sandított. Milyen könnyedén feszengeti azt a tényt, hogy ha Edwardnak nem lett volna olyan hatalmas önuralma, akkor én már nem élnék. Bár szerintem Tanya pontosan ezt akarta volna. –, az eset után idejött hozzám. – Az utolsó szót erősen kihangsúlyozta. – Aztán most is itt van. És ahogy így elnézem, nem is fog visszamenni Forksba.
- Nézd, Tanya, ha azért jöttél, hogy kigúnyolj, akkor mehetsz is. Én meg visszamegyek a szállodába – válaszoltam.
- Oh, tehát szállodába kényszerültél. Érdekes. – Egy pillanatig elgondolkodó képet vágott, majd folytatta. – Pedig igazán jöhettél volna hozzánk is. Még van annyi hely – mondta gúnyosan. – Na jól van, Bella. Én megyek. Légy büszke magadra, amiért ilyen jól átpasszoltad nekem Edwardot! – Rám vigyorgott, majd elrohant és én újból egyedül maradtam ebben a kihalt utcában.
- Nem vagyok büszke… És előbb tálalnám fel magam vacsorára, mint hogy veled éljek! – suttogtam, és szinte biztos voltam benne, hogy már annyira messze van, hogy nem hallja.
- Az utóbbit meg lehet oldani – mondta ekkor egy ismerős hang mögöttem, majd ördögien felnevetett.
- Victoria. – A hangon a megszokottnál jóval magasabban csengett.
- Igen, drágám. Emlékszel rám? Tudod én voltam James társa, akit a te drágalátos Edwardod megölt. – A végét keserűen üvöltötte az arcomba, mert időközben kikerült a hátam mögül és elém lépett.
- Nézd, én sajnálom ezt az egészet, de talán, ha túllépnél rajta, akkor…
- Túllépni? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Ezen soha nem fogok túllépni, amíg – Itt elvigyorodott. – nem bosszulom meg a halálát. És, ha már úgyis bosszút állok, akkor jegyezd meg, hogy ezt egy kicsit, persze tényleg minimálisan, de Laurent miatt is kapod, mert amikor elküldtem, hogy keressen meg, szegénykét megölték. Micsoda tragédia. – Úgy tett, mintha nagyon sajnálta volna, pedig tudtam, hogy nem igazán foglalkozott azzal a vámpírral, aki csak úgy hozzájuk csapódott.
- Nos, akkor talán kezdhetnéd is, amiért idejöttél. Ölj meg! – bátorodtam fel, hiszen már úgysem volt mit vesztenem. Edward nem szeretett, mostantól Tanyával lesz együtt és nem velem, tehát nem igazán van értelme az életemnek.
Látszólag Victoria teljesen meglepődött, de aztán megrázta a fejét és újból beszélni kezdett.
- Csak ne olyan hevesen, Bella! Majd a halálodnak is itt lesz az ideje. De előbb még megkínozlak. A végén már könyörögni fogsz, hogy öljelek meg, és mikor már eleget szenvedtél, megadom neked a kegyelemdöfést! Jó lesz? – kérdezte vigyorral a száján, és körbesétált engem emberi tempóban.
- Igen, jó. Amit csak akarsz. Kezdheted – feleltem, miközben várakozón néztem rá.
- Hol itt a csapda? – kérdezte, a szemével pedig kérdőn méregetett.
- Nincs csapda. Egyszerűen elfogadom a sorsom. Na, akkor állsz még itt egy darabig, vagy elkezded?
- Én azt hittem, hogy több túlélési ösztön van benned – mondta megrökönyödve. – Bár, aki egy vámpírba lesz szerelmes, attól mit várjak?! – Ezt inkább mondta magának, mint nekem. – Rendben, akkor ne húzzuk tovább az időt – szólalt meg, majd nekivágott az utca sötétben lévő részének egyik falához. Éreztem, ahogy a számból vér szivárog – bizonyára felrepedt – és szédülni kezdek, minden porcikám sajog, de nem igazán foglalkoztam ezzel. Sokkal inkább arra koncentráltam, hogy hamarosan eljön a megnyugvást hozó halálom pillanata.
- Még mindig ezt akarod? Bár nem mintha lenne választásod, csak megkérdeztem – mondta nevetve. Az erőmből csak egy bólintásra futotta a kérdésére. Én ekkor még mindig a földön feküdtem, ahová azután zuhantam, miután rákenődtem a falra. Victoria leguggolt mellém, majd közelebb hajolt a nyakamhoz, de aztán hirtelen irányt váltott és a szája a fülemnél volt.
- Akkor ezt figyeld! – szólalt meg suttogva, majd megszorította a hajam, felrántott a földről, majd ugyanezzel a mozdulattal erőteljesen visszadobott oda. Tényleg fájt mindenem, de még egy nyöszörgést sem adtam ki. Próbáltam Edwardot felidézni, hogy az ő arca legyen az utolsó, ami ebből a világból marad. Persze tudtam, hogy Victoria ezt még csak a kezdetnek szánta, de valahogy fel akartam készülni a halálomra is, mivel nem tudtam, hogy meddig bírom úgy, hogy ne haljak bele ebbe az egészbe. Ekkor megfogta a karomat és gondolom ki akarta csavarni, azonban valaki ráugrott és leszedte rólam, mielőtt Victoria bármit is tehetett volna. Nem értettem, hogy hogy történt mindez, de ebben a pillanatban nem is foglalkoztam vele. A karom csak úgy visszahullott a testemre és szinte az összes erőm elpárolgott. A szemeimet nem bírtam nyitva tartani és már nem is akartam. Arra gondoltam, hogy ha most jött el a pillanat, hogy meghaljak, akkor állok elébe. Még néhány másodpercig hallottam valami halk hangot, valami kiáltásfélét, de nem tudtam, hogy mi lehetett az, aztán végleg elnyelt a sötétség. A nyugalom sötétsége.

(Edward szemszöge)

Amióta mindenki itt hagyott a nappaliban, teljesen egyedül vagyok, mivel senki nem jött le az emeletről. Már egy ideje a kanapén ülök, és csak bámulok ki a fejemből. Túlságosan össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy értelmesen gondolkozzak. Talán ezt az egészet csak kitalálták, hogy összezavarjanak? Áh, nem hinném, Alice nem viselkedne így velem, ha nem tettem volna valamit, ami szerinte…
Hirtelen befurakodott az elmémbe a megoldás. Bizonyára látta, amint Tanya megcsókol. De, ha ez igaz is, akkor miért haragszik rám? Hiszen én nem csókoltam vissza és elhúzódtam tőle. Vagy esetleg Alice ezt már nem várta meg és most tévesen ítélkezik? Ez hihető elmélet volt.
Eközben észre sem vettem, de szépen lassan elmúlt az éjszaka és a többiek, Alice kivételével lent voltak a földszinten. Én pedig arra vártam, hogy végre Alice is lejöjjön, hogy beszélhessek vele. Erre azonban még egy jó ideig várnom kellett. Mikor meghallottam a lépteit, az óra már délután kettőt mutatott. Mikor lejött, benézett ugyan a nappaliba, de mikor meglátta, hogy ott vagyok, megfordult, és ellépdelt.
- Tanya még mindig nem jött vissza? – kérdezte Esmetől, aki azt hiszem, hogy az étkezőben volt, bár nem evés céljából, csak ücsörgött ott, a beszélgetést természetesen én is hallottam, hiszen vámpírhallásom volt.
Mi? Tanya nincs itt? Bár valóban nem láttam tegnap óta – gondoltam, mikor rájöttem, hogy mit is kérdezett a húgom.
- Nem, még nem – válaszolta Esme, majd mondott valamit olyan halkan, hogy valószínűleg csak Alice hallotta. Nem tudom, hogy Esme mit mondhatott neki, de Alice dühösen fújtatott egyet.
- Nem, nem beszélek vele! És most mennem kell! – Szóval Esme próbálta meggyőzni, hogy beszéljen velem, pedig biztosra veszem, hogy ő sem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy Tanya meg én csókolóztunk. Persze azért ez nem teljesen így volt, de ők még nem tudták az igazat. Ráadásul még számomra sem volt biztos, hogy tényleg Tanya csókja miatt ilyen dühös rám Alice. De, ha mégsem emiatt, akkor miért? Bár elég nagy volt az esélye, hogy mégis emiatt haragszik.
- Rendben, Alice! De azért gondolkodj el azon, amit mondtam – felelte Esme, mire én felocsúdtam a gondolataimból, majd hallottam, ahogy Alice megindul az ajtó felé, viszont ekkor felálltam a kanapéról és mielőtt még a húgom kinyithatta volna, az ajtó elé ugrottam.
- Szia! Rájöttem, hogy miért haragszol rám – mondtam, de Alice csak kifejezéstelen arccal bámulta a mögöttem lévő kijáratot. – Megbeszélhetnénk? – Megrázta a fejét, majd a szemével szinte szuggerálni kezdte az ajtót.
- Rendben, látom, dolgod van. De nem mehetnék veled, hogy útközben beszéljünk? – Alice-nek kissé rémült lett a tekintete, de aztán rendezte vonásait és ismét megrázta a fejét. Sóhajtva elálltam az útból, a húgom pedig kisétált a házból, még csak azt se tudtam, hogy hová ment.
Na jó, nem bírtam tovább. Mi értelme annak, hogy ne olvassak mások gondolataiban, mikor az nekem nagy erőlködés és így semmit nem tudok a körülöttem zajló dolgokról. Elengedtem magam és éreztem, ahogy a házban lévők gondolatai beszivárognak az elmémbe. Egyre jobban kezdtem elképedni a gondolatokon és még inkább nem értettem semmit sem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés