(Emma szemszöge)

Nem tudtam, mi baja lehet Shopie-nak, és féltem, hogy miattam történt mindez, pedig ez lehetetlen. Bántam, hogy piszkáltam őt Michael-el, de… valahogyan muszáj volt.

-Jól vagy, Shopie? – kérdeztem tőle. A bőre még az átlagosnál is fehérebb, és sokkal sápadtabb volt. Mint egy élőhalott.

-Aha…

Vettem neki egy üveg ásványvizet.

-Nem kérsz valamit enni? – kérdeztem tőle.

-Dehogyis! – nyögte ki Shopie.

-Nehogy hányj! Menjek el veled a vécére? – kérdeztem, mert a testvérem hangja olyan volt, mintha  mindjárt… És semmi kedvem felhívni magunkra a figyelmet, hogy Shopie idehány. Inkább a vécén.

-Jól vagyok – felelte erőtlenül Shopie. Szín most már egyáltalán nem volt az arcán. Ennyire beteg lenne?

Ekkor tűnt fel, hogy belépett egy igen különös társaság. Három nő és három férfi. Ezzel nem is lett volna semmi baj, de mindnek hófehér bőre volt, és lilás karika a szeme alatt, mint nekünk Shopie-val. És az a karika sehogy nem tűnik el a szemünk alól, teljesen mindegy, mit csinálunk. Mind a hatuknak gyönyörű arca volt, alig bírtam levenni róluk a szemem. Kiváltképp az egyik férfiről.

Az nagyon hasonlított Shopie-ra. Hogyan? Biztosan csak véletlen. Nem hiszem, hogy Shopie-nak túl sok köze lenne ahhoz az emberhez. Egyikünknek sincs.

Aztán mellette volt ment egy nő. Hófehér bőrű, mint a többi. Ha ránéztem az arcára, valahonnan olyan ismerős volt. Kicsit hasonlított Shopie-ra. De annyira nem, mint a férfi, aki mellé leült. Valószínűleg a férje, látni, ahogyan egymásra néznek.

Leültek mind, és egy aranyszőke hajú férfi mondani kezdett valamit. Ekkor a nő, aki annyira emlékeztet valakire, idenézett ránk. Csak nézett engem, és főleg Shopie-t.

Oda akartam szólni neki, hogy „Mi olyan érdekes egy emberen, aki rosszul van?!”, de mégsem tettem. Valahogyan éreztem, hogy tisztelnem kéne azt a nőt.

-Emma! – szólt Shopie. – Ki az a nő? – és a minket bámuló felé bökött.

-Nem tudom.

-Hasonlít rád.

-Igen?

Eddig erre nem jöttem rá. Nem nagyon szoktam magam szemlélni a tükörben. Érdekes. Shopie-ra a férfi hasonlít, rám a nő. Ez hogy lehet? Ikrek vagyunk, teljesen egyformák! Vagyis nem teljesen, nem vagyunk sem egypetéjű ikrek, nem kétpetéjű ikrek. Shopie-val azt találtuk ki, hogy másfélpetéjű ikrek vagyunk.

Hasonlítunk, de különbözünk is. Nagyon érdekes.

-Hasonlítotok.

-Rád meg az a férfi hasonlít! – mutattam rá a nő férjére.

-Hm.

Ekkor meglepetésemre a nő felállt, és – nem szólva semmit a csodálkozó társainak – idejött hozzánk.

-Hogy hívnak titeket? – kérdezte. Hangja bársonyos volt. Sosem hallottam még ilyet… Shopie hangja hasonlít rá legjobban.

-Emma.

-Shopie – mondta Shopie erőtlenül.

A nő szeme felcsillant. Mintha elmondtuk volna neki, hogy hol van elásva egy nagy halom kincs. De most csak a nevünket mondtuk meg. Mi ezen olyan érdekes?

-És mi a vezetéknevetek? – kérdezte.

-Henzibah. Emma Henzibah a nevem – mondtam gyorsan Shopie helyett, hogy neki ne kelljen beszélnie sem.

A nő magába roskadt.

-Szép nevetek van – aztán visszaült az asztalhoz a többi furcsa emberhez.

(Bella szemszöge)

„Henzibah”! Mikor megláttam őket, biztos voltam abban, hogy ők az én kislányaim! Hisz az egyik – Shopie – szakasztott mása Edwardnak.

Mikor évekkel ezelőtt a kórházban a recepciós nő megmondta annak a párnak a nevét, akik elvitték az én kislányaimat, akkor is alig bírtam megjegyezni azt a vezetéknevet. Heznipa… vagy valami hasonló. De nem „Henzibah”. Ugye?

-Mi az, Bella? – kérdezte Edward, mikor leültem.

-Az a két lány nagyon emlékeztetett valakire… De tévedtem.

-Olyan hirtelen álltál fel, azt hittem, valami nagyobb baj van! – szólt Alice.

-Nem, téves riasztás volt az egész.

Én magam sem nagyon akartam magamnak beismerni ezt, mert elszomorított. Eszembe jutottak a kisbabák, akik mihelyst megszülettek, el is tűntek. Újra megsajdult a szívem, és csak azt kívánta, hogy hadd találkozzak Emma és Shopie Cullennel…

(Emma szemszöge)

-Ki ez a nő? – kérdezte Shopie. Hallatszott a hangján, hogy jobban van.

-Nem tudom – ismertem be. – Szerinted mit akart? Csak a nevünket? Lehet, hogy nem kellett volna megmondani neki? Anya mindig is mondta, hogy ne álljunk szóba idegenekkel!

-Szerintem ismernek minket – vélekedett Shopie. – Mert a nő szerinted ám hasonlít, a férfi meg rád hasonlít. Talán a rokonaink?

-De hát kik, ha mikor megmondtam, hogy Henzibah a vezetéknevünk, rájött, hogy mégsem ismer?

-Gondolod, hogy azért ment el, mert nem ismer minket?

-Igen.

-Nem hiszem. Amúgy meg miért nem olvastál bele a gondolatába? Mikor minden a legnagyobb rendben, akkor mindenkinek hallgatod, hogy mit gondol, ilyenkor nem jut eszedbe?

-Dehogyis nem! De az övéit sem hallottam, épp úgy, mint a tiédet.

Ekkor hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valami folyadék folyna felfelé a nyakamon, aztán átért a tarkómra…

-Shopie! – leheltem.

-Én is érzem. Ezt érzi mindenki, akinek belenézel a gondolataiba, de valahogyan bénábban csinálod. Mikor nem koncentrálsz, mindig ilyen érzés. Ha viszont igen, akkor nem is lehet érezni…

-És most valaki hallja a gondolataimat? – kérdeztem rémülten.

-Igen. Az enyémet már nem! – vigyorgott Shopie. – Ugye milyen hasznos, hogy inkább a saját gondolatomat tudom védeni, mint másokét hallani?

-Ez rossz! – mondtam. Ne hallgasd a gondolataimat! Ezt gondoltam magamban, mire a férfi – aki Shopie szerint annyira hasonlít rám – halványan elmosolyodott.

-Shopie… - kezdtem.

-Hallottam és láttam – felelte Shopie. Most jól jött, hogy hallja a gondolataimat.

-Mit csinálsz? – kérdeztem rémülten. Shopie lehunyta a szemét…

(Shopie szemszöge)

Erősen koncentráltam… Sikerülnie kell!

Elképzeltem, amint Emmát egy burok veszi körül… és amin át a férfi nem hallja Emma gondolatait…

-Elmúlt! – zökkentett ki a koncentrálásból Emma.

-Micsoda? – kérdeztem zavartan.

-Elmúlt az a fura érzés! Te csináltad?

-Azt hiszem, igen. Örülök, hogy sikerült.

-Hét még én! – vigyorgott Emma. -  Most próbáljon belenézni a gondolataimba… megint érzem… most gyengébben… alig…

-Mert most ügyesebben csinálja a férfi. Várj, újra koncentrálok, csak kizökkentettél belőle!

-Meg se fogok nyikkanni! – ígérte Emma.

Újra koncentráltam. Ezúttal mintha könnyebben ment volna, de biztosan nem tudtam, mert Emma nem kiáltott fel, hogy „Elmúlt!”, inkább csöndesen várt, hogy végezzek. Mikor felnéztem, vigyorgott, így tudtam, hogy újra sikerrel jártam.

-Mi olyan vicces? – kérdeztem.

-Belehallgattam a férfi gondolataiba! – felelte Emma. – Sokkal jobban csináltam, szerintem nem is érezte!

-És mit gondolt? – kérdeztem kíváncsian.

-„Valahonnan ismerős…” meg „Bella mit mond majd…” és még olyat is, hogy „Nem érdekli túlságosan, csak a két lány”

-Ennyi?

-Aha. Aztán felnéztél, és mondanom kellett valamit. Ki az a „Bella”, akire gondolt?

-Nem tudom. Tudod, nem is nagyon érdekel. Biztosan csak egy ismerőse. Semmi több – felelte Emma.

Akkor még nem is tudtuk, hogy igazából ki is lehet az a „Bella”…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés