Bella szemszög

- Emlékeztek, hogy mit mondtam mindig is az édesapátokról? – Ez elég hülye kérdés. Félig vámpírok az istenért! Mind a két lányom bólintott, én pedig folytattam. – Hazudtam – mondtam lehajtott fejjel. Ezek után nem tudok a szemükbe nézni. – Az édesapátok él és virul, és ezen a fényképen is rajta van. Az ő neve Edward Cullen…

Már öt perce halálos csendben ülünk. Azóta nem mertem felnézni a lányaimra. Vajon itt vannak még? Végül mégis felemeltem a fejem, és láttam, hogy a kezük össze van fonódva. Tehát kommunikáltak. Tudom, elég meglepő a dolog, de mivel ikrek, ezért van köztük valamiféle kapcsolat. Ha összeérintik bármely testrészüket, akkor gondolatban tudnak kommunikálni.

Rosaline akkor is hallja a gondolatokat, amikor Renesmee nem fogja a kezét, mert ő az apjához hasonlóan gondolatolvasó. Valami oknál fogva rajtam is tudja használni a képességét, de csak akkor, ha nagyon rám van hangolódva. Renesmee pedig érzékeli, és lemásolja mások képességét. Tehát ha a vámpír nem is tudja, hogy van neki képessége, ő még is megérzi. Csak az az egy dolog a furcsa, hogy a testvére képességét nem tudja lemásolni. A gondolatolvasás Renesmee-nek nem megy.

Már elég hosszúra nyúlt a csend, én pedig nem bírtam tovább.

- Lányok! Kérlek, mondjatok akármit! De ez a csend nagyon nyomasztó. Vágjatok a fejemhez akármit, de végre szólaljatok meg.

Visszahajtottam a fejem, és tovább fixíroztam a nadrágom. Úgy érzem magam, mint egy tinédzser, aki rossz fát tett a tűzre. Hiába… ha az ember tizennyolc éves marad örökre, a régi szokásai megmaradnak.

- Anya – kezdett bele Renesmee -, mi nem haragszunk rád. Csak szeretnénk megérteni, hogy miért csak most mondtad el?

Ez egy elég jó kérdés.

- Magam sem tudom. De ha visszaforgathatnám az időt, akkor mindent másképp csinálnék.

- Hogy ismerted meg a Culleneket? – Tette fel a következő kérdést Rosaline.

- Óh, az elég furcsa volt. – mosolyodtam el az emlékre. Eszembe jutott az első nap az iskolában. Edward gyilkos pillantása. Akkor még nem hittem volna, hogy később szerelmet fogok látni azokban a gyönyörű aranybarna szemekben. Főleg azt nem, hogy ez a szerelem rám irányul.

- Igazából apáddal két külön világ voltunk. Ember, vámpír. Valahogy nem nagyon fér össze ez a kettő. Eleinte alig beszéltünk egymással. Ugyanis Edwardnak énekelt a vérem. Nehezen bírt meglenni a közelemben. Aztán egy nap megmentett egy felém száguldó autótól. Minden egy csapásra megváltozott. Rájöttem a titkára, és utána nem volt megállás. Ahogy kezdtük egymást egyre jobban megismerni, egyre jobban egymásba szerettünk. De mint minden kapcsolatban, a miénkben is voltak buktatók. Egy nomád vámpír elrabolt, de sikerült megmenteniük. A tizennyolcadik születésnapomon, pedig majdnem megölt Jasper. Edwarddal szakítottunk. Hosszú hónapok voltak azok. Alig bírom elhinni, hogy most több mint egy egész éven át képes voltam elviselni a hiányát. Azok alatt a hónapok alatt egy lelki roncs lettem. De talán most nektek köszönhetem, hogy nem estem ugyan úgy szét, mint akkor. De térjünk vissza… Végül mégis egymásra találtunk, és eldöntöttük, hogy átváltoztatnak majd. Ugyan is találkoztunk a Volturival – a lányoknak itt egy pillanatra elkerekedett a szeme -, akik megígértették velünk, hogy én vámpírrá változom minél hamarabb. Edward sosem szerette volna ezt, de végül beadta a derekát. Úgy volt, hogy a nászút után, de akkor jöttetek ti - rámosolyogtam a lányaimra.  Igen, ők. Akik a Világon a legnagyobb kincseim.

- Anya, akkor ha jól értem… neked van egy férjed? – kérdezte megdöbbenten Renesmee.

- Igen.

- De miért hagytad ott őket? – kérdezte másik lányom.

Itt egy pillanatra elgondolkodtam. Elmondjam nekik, hogy az édesapjuk ki akarta őket belőlem operálni, csakhogy mentse az én testi épségemet? Feketítsem be előttük apjuk személyét, akit még nem is ismernek, és ezek utána talán majd nem is akarnak megismerni? Ezt nem tehetem. Jobb, ha inkább nem mondom el nekik.

- Ezt sajnos nem oszthatom meg veletek. De maradjunk annyiban, hogy volt rá okom, és a szívem szakad meg. Ha tudtam volna azt, amit most tudok, akkor nem jövök el.

- Mert most mit tudsz?

Igaz a vámpírok nem tudnak sírni, de ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy én mégis képes lennék.

- Azt, hogy van két gyönyörű lányom, akiket megfosztottam az édesapjuktól. Nem láthatta őket felnőni. Bár elég gyorsan növekedtetek még számomra is, de én szinte minden egyes mozzanatnál itt voltam. Őt pedig megfosztottam tőletek. – Közelebb hajoltam, és megöleltem lányaimat, akik nem távolodtak el tőlem, hanem még szorosabban öleltek magukhoz.

- Egyszer mindent jóvá lehet tenni – suttogta a fülembe sejtelmesen Renesmee.

- Ezt, hogy érted?

Renesmee szemszög

Nem tudom, meg merjem-e tőle kérdezni. De miért ne? Ő hajtogatja itt egyfolytában, hogy bármit megtenne, amivel jóváteheti. Most itt a lehetőség. 

- Utazzunk el Forksba. – Anya megmerevedett, és nem mozdult. Hoppá… most mi történt?

- Anya, hé jól vagy? – kezdtem el rázni a vállát. Eleinte még üres tekintettel bólogatott, majd észhez tért. Nem is kicsit…

- Mégis, hogy gondolod ezt Renesmee?! – kérdezte kissé feldúltan. – Odaállok az ajtójuk elé és mondom: „Hahó! Bocsi, hogy eddig nem jelentkeztem. De most itt vagyok, és itt vannak a lányaim is! Ó Edward sajnálom, hogy több mint egy teljes éven keresztül megfosztottalak a gyerekeidtől, de most már itt vannak.” Szerintem egy kissé kiborulnának nem gondolod Renesmee? – A végét már szinte kiabálta.

- Nem én tehetek róla, hogy elhagytad őket! – Most adtam meg a kegyelemdöfést. Ó, én és az a marha nagy szám! Anya elkínzott arccal rám nézett, majd kiugrott az ablakon. Én meg csak ültem ott, és azt kívántam bárcsak valaki megpofozna, és kiderülne, csak álmodtam az egészet. De nem történt semmi. Ránéztem Rosaline-ra, aki dühtől izzó szemekkel meredt rám.

- Renesmee ezt nem kellett volna! – förmedt rám. – Menj, és keresd meg!

Ez a parancsoló hangnem elég furcsa volt a testvérem szájából, de én, mint egy robot, engedelmeskedtem neki. Kiugrottam az ablakon, és csak rohantam az erdőn keresztül, anya illatát követve. Hogy lehetek ekkora tuskó?! Hogy bánthatom meg a saját szülő anyámat? Egész úton így marcangoltam magam, de megérdemeltem. Végül már anya illatát egyre erősebben érzékeltem, és ott álltam Rose-ék ablaka alatt. Gondolhattam volna, hogy anya hozzá jön el. Hallgatózni kezdtem:

- Rose… én nem tudom, mit tegyek! Renesmee-nek teljesen igaza van. Az én hibám, hogy az apjuktól elszakadtak.

- Bella, abban a pillanatban ezt láttad a legjobb megoldásnak. Ne okold magad miatta! Tudod, hogy Renesmee milyen forrófejű. De ha már Renesmee-nél tartunk – kuncogta el magát Rose. –, látogatónk van.

Hát persze, hogy észrevett.

- Ezt, hogy érted?

- Bella drágám… annyira bele vagy merülve az önsanyargatásba, hogy nem vetted észre, amikor a lányod ide jött a házhoz?

Csönd. Végül Rose megint megszólalt:

- Menj ki hozzá. Beszélgessetek. Az lesz most nektek a legjobb. Én meghallgatlak téged szívesen, de a problémákat csak ti tudjátok megoldani.

Anya felállt, és elindult a kijárat felé. Én odaszaladtam, és megálltam a teraszon. Amint kilépett az ajtón, odarohantam hozzá, és szorosan átöleltem.

- Anya sajnálom. Annyira sajnálom… - suttogtam bele a nyakába, és elárasztottak a könnyeim.

- Csss, Renesmee. Semmi baj. Nem haragszom rád. Inkább magamra.

- De igen is baj! Ha abban a pillanatban azt láttad jónak, hogy elhagyod őket, akkor biztos nyomós okod van rá.

- Igen, de miután megszülettetek azonnal vissza kellett volna mennem. Úgyhogy ha szeretnétek megismerni az apátokat, nehézszívvel bár, de elengedlek benneteket.

Alig hittem a fülemnek. Anya, aki eddig nem engedett ki minket óvó „szárnyai” alól, most mégis felajánlja nekünk, hogy utazzunk el?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés