Csak égtem, és égtem. Olyan volt, mintha a saját fejembe zártak volna be, a külvilágból csak egy-egy szófoszlány jutott el hozzám, a saját gondolataimmal, és érzéseimmel azonban - sajnos - teljesen tisztában voltam. Csak ekkor jöttem rá, milyen olcsón megúsztam első alkalommal, amit akkor szenvedésnek hittem, az most a legkellemesebb pillanatnak számított volna. Ám ez az egész nem volt nagy ár Edwardért, és Leóért. Akár százszor is elviselném még életem során, csak nem most.
Ez volt az egyetlen dolog, ami valódi szenvedéssé változtatta a fájdalmaimat, amiért dühös voltam. Hiszen alig pár percet tölthettem a fiammal, és most talán kettő vagy három napig nem is láthatom! Annyi dolog van, amit a többiek hamarosan megtudnak róla, én pedig lemaradok ezekről az első napokról. Néha azt kívántam, égessen jobban a forróság, hátha akkor hamarabb lesz vége.
Mivel saját magam voltam az egyetlen társaságom, volt időm alaposan elrágódni mindenen - úgy éreztem, már évek teltek el azóta, hogy Esme kikapta kezemből Leót, és a lángolás megkezdődött. A hosszú idő nagy részében León töprengtem. Vajon hogy van most? Alszik éjszakánkét? Mennyire emberi, és mennyire vámpír? Mit eszik? Ki vigyáz rá? Edward vajon vele van, vagy mellettem? Ez volt a legnehezebb kérdés, mert azt sem tudtam, melyik feleletnek örülnék jobban. Végül úgy képzeltem, Edward Leóval együtt mellettem van, és ez megnyugtatott. De az idő csak lassan telt, és minden pillanat fizikai és lelki fájdalommal telt - lángoltam és sóvárogtam.
Az időérzékem lassan egészen elveszett, és percek helyett lángolásban mértem az időt. Amikor a tűz már kibírhatatlannak tűnt, különös módon örülni kezdtem, mert ennek már a véget kellett jelentenie. A szívem már jó ideje nem dobogott, de a záró rész mégis hasonló volt, mint legutóbb. A mellkasomban szorítást éreztem, és amikor mindez a tetőfokára hágott, tudtam, hogy végre nyugalom jön. A következő pillanatban pedig elvesztettem az eszméletemet, hogy az átváltozás befejeződhessen, és én végre teljes értékű vámpír legyek.

Zümmögő, egymásba olvadó hangok törték meg a mindent beborító csendet. Aztán a hangok egy pillanat alatt kibontakoztak, és én még ugyanabban a pillanatban be is tudtam azonosítani mindet. Három lassú, ütemes lélegzés, egy szapora szívdobogás, a lámpa zümmögése, két óra összehangolt kattogása... Aztán egy nagyobb légvételt követően egy ismerős, és most mégis újszerű hang hatolt a fülembe.
- Csak percek kérdése! - jelentette ki vidáman.
Önkéntelenül is vettem egy mély levegőt, és a rengeteg illat betöltötte a fejemet, mégis ugyanúgy, ahogy a hangokat ezeket is egyszerre tudtam azonosítani. A legerőteljesebb az öblítő illata volt, aztán megéreztem Alice és Edward finoman édeskés illatát is. Emberként egyformának éreztem ezt, de az első átváltozásom után már sikerült különbséget tennem kettejük illata között. Azonban eddig soha nem tudtam ilyen könnyen és határozottan elkülöníteni őket. A negyedik erőteljesebb illat valami egészen más volt, és mégis hasonló - egy vámpír illata, de melegnek éreztem. Az agyam sebesen pörgött, és alig hogy megfogalmaztam magamban a kérdést már a választ is tudtam: Leo.
Úgy tűnt, az érzékszerveim sorra, külön-külön bontakoznak ki új mivoltukban, és szerencsétlen mivoltomnál fogva bizonyára a látás lesz az utolsó... Edward bódító illata most még kivehetőbb lett, aztán egy lágy, selymes érintést éreztem a karomon. Ha nem lettem volna hosszú hónapokig félig vámpír valószínűleg fogalmam sem lett volna, mi az. Semmi máshoz nem volt fogható, sem az ágynemű redőzött anyagához a testem alatt, sem Edward hideg, kemény érintéséhez. Pedig Ő volt az, de immár én is hideg és kemény voltam, így Őt többé cseppet sem éreztem annak. Ujjai puhák voltak, és alig kivehetően hűvösek - talán csak az emlékeim miatt éreztem őket annak -, ahogy finoman végigsimította a karomat, egymás után többször.

- Szerelmem, hallasz engem? - kérdezte bársonyos hangján.
A kérdés jelentése felett először el is siklottam, és csak az angyali hangra figyeltem. Még sohasem hallottam ilyen szépnek! Mikor eljutott a tudatomig, mit is kérdezett Edward megpróbáltam válaszolni, de egyelőre nem ment.
A szemeim azonban felpattantak, és elsőnek azt vettem észre csodálkozva, hogy a hálószobánkban vagyunk, tehát valamikor áthoztak ide a vizsgálóból. A szekrények fa erezetét minden eddiginél pontosabban és élesebben ki tudtam venni, a többi láthatatlan aprósággal együtt, de mindez most kevésbé nyűgözött le. Talán, mert habár nagy változás volt a néhány nappal ezelőttiekhez képest, az emberi létem és a félvámpírságom között élesebb volt a kontraszt. De esélyesebbnek tűnik az a megoldás, hogy megpillantottam Edwardot - és Alice-t -, és a látványa a világon minden mást feledtetett velem. Abban a pillanatban újra égtem, újra újjá születtem, és meghaltam egyetlen tizedmásodperc alatt. Természetesen Őt is még élesebben láttam, mint eddig, arcán újabb vonások bukkantak fel, de az összhatás, és az arcán ülő megkönnyebbült, boldog mosoly mindennél jobban tetszett. Egy új tűz lobbant fel a testemben, de ez most nem emésztett fel, nem is a szomjúságot jelezte, ez a tűz éltetett. Ebben a lángolásban minden érzelmem benne volt, amit Edward élesztett fel bennem: a szerelem, a boldogság, a megkönnyebbülés, de első sorban a vágy. Elképesztően kívántam Őt, különösen, ahogy felfedeztem ajkainak eddig rejtve maradt apró rezdüléseit, szeme szikrázó csillogását.
- Edward... - suttogtam elhalóan, selymes hangon.

Csak néztünk egymásra, és én a magam részéről akár még órákig így tudtam volna maradni. Valójában észre sem vettem, hogy mikor ültem fel, és húzódtam közelebb hozzá, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már csak pár centi választja el az arcunkat egymástól, és mélyen egymás szemébe nézünk. Edward finom kezei közé fogta az arcom, és még vámpírként is alig hallhatóan suttogta:
- Gyönyörű vagy!
A következő pillanatban ajkunk óvatosan összeért - óvatosabban, mint a legelső csókunknál, mert immár mindketten képesek voltunk arra a hihetetlen precizitásra. Ám abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, a tűz elemi erővel lángolt fel bennem, és minden finomságot sutba dobva szenvedélyesen húztam magamhoz Edward fejét. Ő sem tétlenkedett, és már éppen összefonódva másztunk volna fel az ágyra, amikor halk torokköszörülést hallottunk. Éreztem, ahogy Edward finoman megremeg, amolyan hagyj békén! módon, de aztán mégis csak gyengéden elhúzódott, és engem is felültetett, majd ruhámat kicsit illedelmesebben rendezte el. Eddig észre sem vettem, hogy milyen ruhába vagyok, és most sem szenteltem túl sok figyelmet a halványszínű ruhácskának.
- Elnézést, az elefántkodásért, de úgy saccolom még lesz néhány évmilliótok a romantikázásra, ellenben a fiatok pillanatokon belül felébred!

Leo. Mintegy varázsszó, úgy hatott rám, minden addigi gondolatot, benyomást, érzelmet kitörölve a tudatomból. Edward is hasonlóan lehetett vele, noha Ő az elmúlt egy-két - vagy mennyi? - napot is a fiunkkal tölthette, ellenben velem.
Alice szemlátomást elégedett volt a figyelemelterelő műveletével, mert szélesen elmosolyodott, és egy rövid búcsúzást követően kiviharzott a szobából.
- Ha látom, hogy már nem zavarunk, átjövünk Carlisle-lal - hadarta.
Edward felsegített engem az ágyról, és magához húzott egy gyors csókra. Aztán elindult Leo szobája felé, én pedig izgatottan követtem.
- Mennyi ideig... aludtam? - kérdeztem nem találva a megfelelő szót.
- Csütörtök éjjel vesztetted el az eszméletedet, most szombat délelőtt van - felelte Edward finom mosollyal. - Nagyjából ennyivel számolt Carlisle is.
Csak bólintottam. Időközben elérkeztünk Leo szobájának ajtajához, ahonnan halk szuszogás, és gyors, ismerős szívdobogás hallatszott ki. Mindennél jobban vágytam már rá, hogy megpillanthassam a fiamat, akit csak pár percig láthattam, de mégis megtorpantam.

Edward nem kérdezett semmit, nem értetlenkedett, noszogatott, vagy ilyesmi. Ő is megállt, és mélyen a szemembe nézve aprót bólintott. Ismertük már egymást eléggé ahhoz, hogy ennyiből is értsük a másikat. Ő tudta, hogy kétségiem támadtak, én pedig megértettem, hogy szerinte nincs rá okom. Kezem a kilincsre tettem, és minden tudásom latba vetve olyan halkan nyitottam ki az ajtót, hogy lehetőleg még egy vámpír se hallja. Ahogy megpillantottam a kiságyat - amely olyan sokáig árválkodott gazdátlanul, és most végre az egész szoba elkészült, mert megérkezett a lakója -, mintha csak Leo és én mágnesek volnánk, megindultam felé. Nem mentem, szálltam, nem gondoltam végig, mit teszek, csak követtem az ösztöneimet.
Őt is élesebben láttam, mint születése után, ráadásul most már jóval tisztább is volt. Békésen aludt, két kis keze a feje fölé volt emelve - maga volt a megtestesült nyugalom. Nem mertem megszólalni, ezért gondolatban kezdtem a kérdéseimet sorolni Edwardnak. Választ azonban sehogy sem kaptam. Kíváncsian szakítottam el a tekintetemet Leóról és Edwardra néztem, Ő azonban még mindig Leót figyelte.
- Edward, hallasz? - kérdeztem gondolatban, de most sem változott semmi.
Óvatosan megérintettem a kezét, és erre rögtön reagált. Hogy ne ébresszük fel Leót kisiettem a szobából, de ott is csak halkan mertem beszélni.
- Edward, te... most megint nem hallod a gondolataimat? - kérdeztem, és bármennyire is meglepett, ez a gondolat megijesztett.

- Nem igazán. Eléggé ismerlek, hogy ne is legyen rá szükség, de talán ha mindketten koncentrálunk, akkor működik. Lehet, hogy Leo volt az összekötő kapocs, és nélküle te megint védett vagy velem szemben.
Kábán bólintottam. Lett volna még ezzel kapcsolatban is kérdésem, de voltak ennél fontosabbak is, és végtelen sok időnk volt a kísérletezgetésre.
- Milyen Leo? - faggattam mohón. - Mindent mesélj el róla!
Edward elkuncogta magát, és a szobára mutatott.
- Gyere, nézd meg te magad, mindjárt felkel! - Valóban hallani lehetett az anyagok súrlódását, ahogy lassan mocorogni kezdett. - Még mi sem tudunk róla túl sokat, kicsi még, de van benne vámpírság és emberi tulajdonság is.
Újra beléptünk a szobába, és egy másodperccel később hangos, szívszaggató és ugyanakkor számomra mindennél csodálatosabb babasírás hangzott fel. Most sem gondolkodtam, csak kikaptam Leót az ágyból, és a karjaimba vettem. Nem volt rá szükségem, hogy fegyelmezzem magam, ösztönösen óvatos voltam. Ringatni kezdtem, mire a sírás lassan csendesedni kezdett. Leo szemeit - amelyek most valamivel világosabbnak tűntek -, rám függesztette, én pedig elvesztem a tekintetében. Valahol éreztem, hogy nem egészen normális, hogy egy babának ennyire értelmesen csillogjon a szeme, hogy látszódjon rajta, felismer, de számomra ez volt a természetes. Tulajdonképpen úgy tűnt, feleslegesen olvastam el azt a sok szakirodalmat...
Leo meseszép volt, elfogulatlanul is a világ legszebb kisbabája. Szemei most valóban egy árnyalatnyival világosabbak voltak, de továbbra is meghatározhatatlanok, az arany és a barna között. Haja, akárcsak Edwardé, bronzszínű, és hiába volt még jóval ritkább, mint az apukájának, már most is olyan kócosan állt. Bőre elefántcsontszínű volt, valamivel sötétebb, mint a vámpíroké, és a ruháján keresztül is éreztem, hogy a teste meleg. Melegebb, mint a miénk. Egyik ujjamat leheletfinoman hozzáérintettem az arcához, nehogy túl hidegnek érezzen, de nem rezzent össze. Valóban melegebb volt nálunk, de nem sokkal. Örömmel fedeztem fel rajta Edward egy-két arcvonását.

Tekintetemmel Edwardot kerestem, de Ő még mindig az ajtóban állt, és csodálkozva nézett ránk.
- Mi a baj? - faggattam, még mindig Leót ringatva.
Edward megrázta a fejét, és közelebb sétált. Leo felé nyújtotta az egyik kis kezét, mire Ő megsimogatta az arcát.
- Csodálatos... - motyogta az orra alatt. - A szemed egészen fekete, Bella, vadásznod kéne. Leónak vére van, még ha nem is olyan csábító, mint egy átlag emberé, és te mégis teljesen uralod önmagad.
- Leo nem ébreszt bennem szomjúságot - siettem mentegetőzni. Ugye nem arra gondol, hogy veszélyt jelentek a fiamra?
- Épp ez a különleges! Úgy tűnik, az anyai ösztöneid sokkal erősebbek a vadászösztönnél - nyugtatott meg, aztán átölelt mindkettőnket.

Később - még mindig Leóval a karomban, mert képtelen voltam letenni - beültem a hintaszékbe, Edward pedig velünk szemben a szőnyegen helyezkedett el.
- Kérlek, mesélj el Leóról mindent, amit eddig megtudtatok! Mindent, ami történt, míg én nem voltam magamnál - kérleltem.
Edward bólintott, aztán egy darabig töprengett. Míg Ő beszélt, én továbbra is a fiam arcát tanulmányoztam.
- Szóval, miután te elvesztetted az eszméletedet, mind megijedtünk egy kicsit. Az átváltozás mindenkinél másképp játszódik le, de a te kétrészletes módszered még különlegesebb volt, így nem tudtuk mire számítsunk. Tisztában voltam vele, hogy az átváltozásod be fog fejeződni, de nem gondoltam, hogy így... Abban reménykedtem, hogy fájdalom és eszméletvesztés nélkül, csak egyre erősebb leszel. Carlisle sem gondolt rá, hogy olyan lesz, mintha folytatnád, ami nyolc hónapja félbe maradt. De mégis így lett, és erre sajnos Alice nem figyelt. Persze, utána megnyugtatott minket, hogy nem fog sokáig tartani, és minden rendben lesz.
Alice felöltöztetett téged, Carlisle elvégzett egy-két vizsgálatot, aztán áthoztalak ide, mert úgy véltem, szívesebben ébrednél az ágyunkban, mint a vizsgálóban. Carlisle Leót is alaposan megvizsgálta, és próbált minél többet megtudni róla, de még túl kicsi ahhoz, hogy sok minden kiderüljön. A legtöbb dolgot tapasztalatok révén tudtuk eddig meg róla. Amit Carlisle kiderített, az az, hogy a harapása egyelőre nem mérgező, de lehet, hogy csak addig, ameddig nincsenek fogai. A vére igazán különleges, elsőre emberi vérnek tűnik, de az illata más, és Carlisle szerint az összetétele is, de még mindig vizsgálja.
Sajnos, ahogy te is rájöhettél ebből, a bőre nem áthatolhatatlan. Erősebb, mint egy átlagos csecsemőé, de nem kellett különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy Carlisle vért vegyen tőle. A hőmérséklete nyolc fokkal kevesebb a természetesnél, és a bőrén is látszik, hogy nem átlagos. Aztán, amint szintén észrevehetted, alszik. Persze, ebben is különleges. Éjjel nyolc-tíz órát alszik egyfolytában, nem ébred meg. Délelőtt és délután is alszik egy-két órát, de Esme szerint ez kevesebb, mint ahogy egy átlagos csecsemő tenné. Viszont jóval több, mint egy vámpírnál...

A tekintetem kettejük közt ingázott, mert nem tudtam eldönteni, melyiküket bámuljam inkább. Leo közben egészen lecsendesedett, és nagyokat pislogva nézegetett körül a szobában. Újra Edwardra néztem, hogy folytatásra bíztassam.
- Tehát a vizsgálatok után Leót is áthoztuk ide, és hamar el is aludt, bár úgy tűnt, egy kicsit hiányol téged.
- Neki is tudsz olvasni a gondolataiban? - vágtam közbe hirtelen. Edward bizonytalan mozdulatot tett a fejével.
- Nem egészen, de nem tudom, hogy miért. Valamit hallok felőle, de nem gondolatok, inkább csak megérzések. Nem tudom, hogy örökölt-e valamit, a te... némaságodból, vagy csak azért, mert kisbaba, és még nincsenek megfogalmazott gondolatai. Az az igazság, hogy még sosem próbáltam egy kisgyerek gondolataira figyelni. Majd idővel ez is kiderül, ahogy minden más is.
Szerencsére hamar elaludt, és én egész éjszaka, sőt valójában egészen mostanáig a két szoba közt futkostam. Senkit sem akartam sokáig magára hagyni. Amikor ébren volt, sokszor átvittem hozzád, de persze nem sokra mentem vele. Egyszer el is aludt az ágyon, melletted. Esme és Alice segítettek az öltöztetésben, meg pelenkázásban. Megvártunk volna az elsővel, de nem húzhattuk. Jazz egyelőre csak távolról ismerkedik Leóval, nagyon félti magától, bár feleslegesen. A maximum, amit eddig elért, hogy egy szinten volt vele, de közelebb még nem mert jönni. Szerintem persze nem lesz gond, Esmének és Alice-nek sem okoz problémát, hogy Leót dajkálják. Mi több, Esme folyton szagolgatja, mert imádja a babaillatot.

- Felhívtátok anyámékat? Mit mondtatok Charlie-nak? - jutott eszembe egy újabb aggasztó tény. Több mint egy napig eszméletlen voltam, és apám közben bizonyára keresett.
- Mindkettejüket felhívta Esme, még aznap éjjel. Akkor azért nem tudott Téged adni, mert nagyon kimerült voltál, és elaludtál. Édesanyád azóta csak e-mailt írt, és két hét múlva jön meglátogatni. Ha Leo és te is készen álltok, akkor így is lesz. Ha nem, kitalálunk valamit.
Charlie másnap reggel újra telefonált, hogy meglátogathat-e titeket. Természetesen ez lehetetlen volt, így minden viszolygásom ellenére azt kellett neki hazudnunk, hogy Leónak van valami kisebb betegsége a korai születése miatt, túl érzékeny, ezért nem fogadhat látogatókat, és hogy te éjjel nappal mellette vagy. Alice beszélt vele, és roppant élethűen adta elő, hogy mennyire szeretné már ő is látni az unokaöcsit, de Carlisle-on és rajtam kívül senki sem mehet be, amíg meg nem győződtünk róla, hogy minden rendben van.
- De ugye valójában nincs semmi gond? - tört ki belőlem, és kétségbeesetten vizsgálgattam Leót. Egészséges, nagy baba volt, nem látszott rajta, hogy két-három héttel korábban jött.
- Nincs nálatok egészségesebb páros a földön, az egész hazugság volt! Vagyis a nagy része, mert Leo valóban nem fogadhat emberi látogatókat. Ugyanis még nem sikerült kiderítenünk, hogy miképp viszonyul az emberi vérhez. Nyilván nem tudná bántani Charlie-t, de amúgy is különleges, és ha furcsán viselkedne, azzal csak még jobban felhívnánk erre a figyelmet.
Bólogattam, és igyekeztem feldolgozni a sok új információt. Az óra ketyegett, én pedig a hintaszékben ringatóztam, és a jövőn gondolkodtam. Valamiért úgy képzeltem, hogy ha Leo megszületik, akkor minden helyrerázódik, és könnyebben fog menni. Most már rájöttem, hogy az igazi kihívások csak ezután következnek. Mégsem bánkódtam, vagy aggodalmaskodtam, és ha egy pillanatra meg is ijedtem volna, elég volt a fiamra pillanatom, és megnyugodtam. Tudtam, hogy mindent meg akarok adni neki, és a lehető legszebb, legbiztonságosabb jövőt biztosítani, hogy ő minél kevesebbet érezzen az akadályokból. Edwarddal képesek leszünk erre.

- Talán később felhívhatnám Charlie-t, hogy elmondjam, Leo egy kicsit már jobban van, és esetleg néhány nap múlva találkozhatnak. Addig én is vadászok... Mert ha túl sokáig tiltjuk tőle, gyanút fog, így is biztos furcsállja, hogy nem vittük Leót kórházba - teorizáltam.
- Ez lenne a legjobb megoldás - helyeselt Edward, de a hangjából tudtam, hogy vannak kétségei. - Csakhogy addig le kell tesztelnünk valahogy Leót... És hidd el, már korábban megtettük volna, ha tudnánk rá jó megoldást.
Mielőtt válaszolhattam volna, Leo felhívta magára a figyelmet. Nyűgösnek tűnt, pedig alig több mint fél órája kelt fel. Nem sírt, de látszott, hogy nem áll már messze tőle.
- Azt hiszem, éhes - jegyezte meg Edward, aki nyilván a gondolataiból tudta ezt meg. Legalábbis remélem, hogy nem az apai ösztönök vetekedtek az én anyai megérzéseimmel...
Készségesen felpattantam, és kiindultam a szobából, de két lépéssel később megtorpantam. Rájöttem, hogy valami nagyon fontosat nem tudok.
- Edward, mit eszik Leo? - igyekeztem nyugodt hangot megütni.
Feszengett, és sokáig várt a válasszal, ami engem megrémisztett. Végül előbb elvette tőlem Leót, visszaterelt a szobába, és a hintaszékbe ültetett.
- Kérlek, Bella, próbálj meg nyugodt maradni... - Vajon miért félt a reakciómtól? - Azt biztosan tudtuk, hogy nem fogsz tudni szoptatni, de milliónyi alternatíva állt a rendelkezésünkre. Alice legalább tízféle babatápszert szerzett be, a tejhelyettesítőktől elkezdve a bébipapikig, és mindből többféle ízesítést. Carlisle valahonnan szerzett igazi anyatejet is, de Leónak semmi sem kellett. Ahogy közelítettünk felé a cumisüveggel hangosan sírni kezdett, és éreztem rajta, hogy undorodik tőlük. Próbáltunk hagyományos ételeket pépesíteni, leveseket főzni, de nem vált be. Végül elfogtam egy őzt, és... Én magam szörnyülködtem a leginkább, de Leo vért iszik. Nem akartam, hogy olyan szörnyetegnek kelljen lennie, mint... Mást azonban nem hajlandó meginni, csak a vért. Ezért is félek Charlie közelébe engedni...

Csodálkozva néztem Edwardra. Elismerem, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy Leo vérrel táplálkozzon, elvégre a terhességem alatt emberi ételt is bőven igényelt, de ettől függetlenül most mégsem lepődtem meg. Talán tudat alatt végig sejtettem, hogy így lesz? Azt viszont nem értettem, Edward miért kerített ekkora feneket ennek az egésznek. Csak sejtettem, hogy valójában Ő szerette volna ilyen nagy körítés révén megtudni az igazságot, és ezt most rajtam élte ki. Elvégre Ő szenvedett mindig is attól, hogy vámpír, és hogy engem is azzá változtasson. Vagy miután megtette, hogy már én is szörnyeteg vagyok... Felálltam, és amilyen közel csak bújhattam hozzá, úgy, hogy Leóban se tegyek kárt, megöleltem.
- Edward, ez nem rossz. Tudhattuk volna, hogy így lesz, elvégre félvámpír! Engem ez egy kicsit sem zavar, és szeretném, ha te is elfogadnád! Mi több, megtiltom, hogy Leo előtt a szörnyeteg szót használd a fajtánkra! Nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen, kérlek! Ezt már milliószor átbeszéltük.
- Köszönöm, Bella. Majd igyekszem... - felelte végül hosszú hallgatás után.
Leo egy darabig elnyugodott, de most újra nyugtalankodni kezdett, és láttam, hogy szeme megint sötétebb - olyan, mint születésekor. Ez mindent megmagyarázott. Edward elindult a konyhába, én pedig kíváncsian követtem. Átadta nekem Leót, aztán a hűtőhöz lépett. A sonkák és sajtok mögött egy tucatnyi palack sorakozott, és orromat megcsapta a vér illata. Azonnal felismertem, hogy őz vér, méghozzá egy meglehetősen fiatal példányé. A fiam a kezemben volt ugyan, de most hatalmas önfegyelemre volt szükségem, hogy ne kapjak a palack után, amit Edward elővett. Amennyire tudtam, elhátráltam, egészen az ajtóig, és a biztonság kedvéért nem vettem levegőt. Ő közben a mikróba helyezte a palackot, és míg a vér melegedett, hozzám sétált.
- Amíg délután alszik, addig majd elmegyünk vadászni, hogy könnyebb legyen, jó? - kérdezte megértő arccal. Bólintottam, mert veszélyesnek éreztem volna, ha megszólalok.

A mikro csöngetett, Edward pedig visszasietett. Miután ellenőrizte, hogy a vér megfelelő hőmérsékletű-e, a palackra csavart egy műanyag cumi fejet, aztán lerakta a pultra, és megint hozzám lépett.
- Ha nem bánod, most még én csinálnám ezt. Vadászat után, lehet, hogy már lesz elég önuralmad, elvégre az első átváltozás óta fantasztikusan csinálsz mindent...
A kezébe adtam Leót, a válaszadást továbbra is mellőztem. Tisztán látszott rajta, hogy tudja, eljött az evés ideje, és izgatottan kapálódzott Edward karjaiban, aki leült vele az egyik székre, és a szájához tartotta a cumisüveget. Először úgy terveztem, hogy ott maradok, a konyha túloldalán, és figyelem őket, olyan aranyosak voltak. De amikor meghallottam, hogy a fiam szívja a vért, én is éreztem az ízét a számban. Bocsánatkérő pillantást lövelltem Edwardra, és kimentem a nappaliba.
Eszembe jutott, hogyan festett a helyiség, amikor utoljára láttam. Mennyire készülődtem az ünnepségre, a kettőnk nagy napjára, és végül egész más módon ünnepeltük meg, hogy két éve egy pár vagyunk. Talán Leo sem találta elég különlegesnek az ajándékomat, és úgy döntött, ő maga gondoskodik róla, hogy március tizenkettedikét sose felejtsük el...
A nappaliból a díszek nagy része, a vetítővászonnal együtt eltűnt. Csak egy-egy szív és a vázában álló pár szál rózsa maradt meg. Azon töprengtem, vajon Alice, vagy Edward pakolhatott-e el, és vajon Edward megnézte-e a kis ajándékom, vagy már nem számított. Kíváncsi voltam, Ő mit ajándékozott volna nekem...

- Bella... - zökkentett ki bársonyos hangja a gondolataimból.
Gyorsan felé fordultam, és megnyugodva láttam a karjában Leót - cumisüveg nélkül. A nappali másik felében álltak, és én éreztem, hogy nem szabad megmozdulnom.
- Lassan elindulok feléd - magyarázta higgadtan Edward. - Leo befejezte az ebédet, és igyekeztem, hogy minél kevésbé legyen rajta érezhető... Ha te mégis megérzed, és túl erősnek tartod, szólj, és várunk még egy kicsit.
Valóban lassú, kimért léptekkel indult felém, és már csupán fél méter választott el tőlük, amikor nagyon gyengén ugyan, de megéreztem a vér illatát. De a fiam mindennél fontosabb volt, és nem akartam, hogy akármilyen kicsi távolság is legyen köztünk.
- Bírni fogod? - Edward bizonyára látta rajtam, hogy mi a helyzet, de döntött is helyettem, mert tovább közelített.
Végül átadta Leót a kezembe, és én boldogan konstatáltam, hogy az illat nem erősödött. Leo apró fejéhez nyomtam az orromat, és mélyeket szippantottam mézédes illatú hajából. A vérszomj sehol sem volt.
- Szeretlek, kicsim! - súgtam a fülébe.
Csupán megszokásból ültem le vele a kanapéra, mert halhatatlan és fáradhatatlan voltam. Ha ahhoz lett volna kedvem, akár két hétig is ott állhattam volna. Edward mellém ült, és egyik karjával átkarolt.
- Milyen sűrűn eszik? - kérdeztem, mert mindent tudni akartam a fiunkról.
- Nem túl sokat. Ma még kétszer fog, a délutáni alvása előtt egy keveset, és este egy ugyanekkora adagot... Ha szeretnéd, azt majd megpróbálhatod te adni neki, addigra még kisebb lesz a vérszomjad.

Sokáig ültünk a nappaliban, hármasban, és én olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Minden fájdalom, és félelem olyan távolinak tűnt. Az életünkben új fejezet kezdődött, egy végtelen fejezet, végre együtt. Emlékszem, amikor Edward azt mondta, mielőtt nem ismert nem tudta, mi hiányzik az életéből. Azt hiszem, mi ketten sem tudtuk volna, mi az a gyötrő hiány, ha Leo nem lenne. Mindig azt hittem, elég lesz nekem Edward, de Edward valójában Leóval lett egész. Ahogy én is.
Végül nem bírtam a kíváncsiságommal, és feltettem az ünnepre vonatkozó kérdéseimet. Örömmel hallottam, hogy Edward többször is megnézte - először egyedül, később Leóval - az ajándék videót, és nagyon tetszett Neki. Elárulta, hogy Ő a tisztásra akart vinni engem sötétedés után, elvégre csillagfényben még sosem voltunk ott. Utóbb megkért, hogy felejtsem el, mert esetleg majd ellövi a házassági-évfordulónkra az ötletet. Átadtam a képkeretet, és láttam rajta, hogy tényleg örül.
A nagy családi idillt egy kellemetlen illatfelhő zavarta meg, vagy épp tette egésszé. Elérkezett az én nagy, agyongyakorolt pillanatom.
- Pelus csere - jelentette be Edward, kicsit elhúzott orral.

- Hogy lehet, hogy... khm... Leónak van anyagcseréje, ha csak vért iszik? - kérdeztem, felfelé menet a lépcsőn. Örömmel éreztem az erőt a lábaimban, de egy babával a kezemben nem mertem futkosni.
- Csupa rejtély, Édes. Vért iszik, de van saját vére is... Carlisle-t is igen foglalkoztatja a dolog, úgyhogy előbb-utóbb lesz megoldás. Legalább nem gyakoroltunk feleslegesen.
Beértünk a gyerekszobába, és letettem Leót a pelenkázóra. Előkészítettem mindent, aztán izgatottan Edwardra pillantottam.
- Nyugodj meg, menni fog. De talán ne vegyél levegőt, mert a remek vámpírszaglás nem mindig előny. Imádom a fiam, de ez a szag - fintorgott, de közben büszkén mosolygott Leóra.
Megfogadtam a tanácsát, és nem vettem többet levegőt. Az elején, ahogy lehámoztam róla a rugdalózót, még remegett egy kicsit a kezem, de aztán magabiztosabb lettem. Ahogy a könyvekben volt, használt pelust le, újat a popsi alá, ne legye se túl laza, se túl szoros... Minden remekül ment.
- Kész is vagy, kisoroszlán - simogattam meg a kis fejét, mire vidám kalimpálással reagált.
Edward közben elvégezte a piszkos munkát, kidobta a használt pelenkát, és kinyitotta az ablakot.

Fél órával később átjött Carlisle, Esme és Alice. Habár ez valami vizsgálattal egybekötött megbeszélés lett volna, elég döcögősen indult, lévén egyikünk sem akarta levenni a pillantását, vagy megvonni a figyelmét Leótól. Körül volt rajongva, ez tény. Ráadásul Alice szólt, hogy Emmették holnap érkeznek. Nem akarták őket addig idehívni, míg nem tértem magamhoz.
Végül Esme feláldozta magát, és elvonult Leóval, hogy mi beszélgethessünk. Előtte azonban Carlisle még gyorsan megmérte a kicsit.
- Meg is van akkor az első téma, amiről beszélnünk kell - jelentette ki, és a mosolya kicsit halványabbnak tűnt. - Leo születése óta egyetlen grammot sem hízott. Tegnap óránként mértem, de semmi változás. Ennek nyilvánvalóan a vér az oka, hiszen a szemünk színén túl nekünk sem változtat a testünkön semmit. De ahhoz, hogy nőni tudjon, ez nem lesz elég. Ahogy Bella méhében, úgy most is, Leo a vértől vámpírként viselkedik, az emberi ételtől pedig emberként növekszik. Akármilyen elbűvölő is, gyanítom, nem szeretnétek, ha örökre egy újszülött bőrében ragadna, úgyhogy ezen változtatnunk kell. Holnapra megpróbálok kikeverni pár bébipapi-vér keveréket, meglátjuk, mit szól hozzá.
Aggodalmasan bólogattam.
- Lesz megoldás - biztosított Alice. - Láttam felnőni!
Ez mindenkit megnyugtatott egy kicsit, és Carlisle lelkesebben mesélte el, amit eddig megtudott Leóról. A legtöbb dolgot már hallottam Edwardtól, de volt, ami számára is újdonságot jelentett.

Az etetés előtt Esme és Alice hazamentek - egyikük sem bízott eléggé magában. Én most is a nappaliba vonultam, de Carlisle ott maradt velük. Amikor Edward végzett, mindhárman a nappaliba jöttek, és Carlisle izgatott arccal beszélni kezdett.
- Egyetlen biztonságos megoldást találtam csak arra, hogy leteszteljük Leo reakcióját az emberi vérre. Bella, azt hiszem, neked jobb lesz, ha elmész, Edward, te dönthetsz.
A táskájában kezdett kotorászni, és aztán elővett egy alaposan becsomagolt üvegfiolát. Vér volt benne, A pozitív, láttam a címkéjén, de szerencsére az illatát még nem éreztem.
- A kórházból vettem kölcsön - magyarázkodott Carlisle. - Bella, ha látni szeretnéd, talán menj az udvarra, és az ablakból...
Bólogattam, de most sem válaszoltam. Nem akartam kockáztatni, így inkább újra nem vettem levegőt. Kisiettem az ajtón, Edward szélesre húzta a függönyöket, hogy jól belássak.
Leültek a kanapéra - ha a vér kiborul, Alice megőrül, imádja ezt a bútort! -, Leo Edward ölében, Carlisle velük szemben. Óvatosan kihúzta dugót a fiolából. Semelyikükre sem volt hatással mindez. Óvatosan közelíteni kezdte Leo felé az üveget, de ő továbbra is elmélyülten rugdosta a kanapét. Már húsz centi sem volt köztük, és ő még mindig semmi jelét nem adta, hogy szomjazna az emberi vérre. Láttam, ahogy Edward arca egyre jobban felderül - valószínűleg a kísérlet Őt tette a legboldogabbá. Ezzel pedig engem, hiszen így talán könnyebben abbahagyja majd a szörnyeteges dolgot.
Amikor nagyjából öt centiméterre került Leo orrától a kis fiola, úgy tűnt, végre megérezte az illatot. Carlisle-ra nézett, aztán az üvegre. Egy kicsit közelebb emelte hozzá a fejét, de egyebet nem tett, akkor sem, amikor Carlisle még közelebb nyomta az üveget.
A dugó visszakerült a helyére, és intettek nekem, hogy bemehetek. A szobában szerencsére nem érződött a teszt aromája.
- Valószínűleg, mivel a terhesség alatt Bella is csak állati vért fogyasztott Leónak az van ínyére. Jelentéktelen mértékű az emberi vér utáni vágyódása, szóval semmi akadálya, hogy Charlie meglátogassa - összegezte az eredményt Carlisle.
Edward boldogan ölelt magához, és Leo aranyos kis hangot hallatott, hogy jelezze: ő is örül. Tudtam, hogy milliónyi akadály lesz még az életünkben, de ha a tiéd a végtelenség, ez nem tűnik olyan vészes dolognak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés