Miután az a furcsa társaság elindult kifelé a boltból, furcsa hiányérzetem támadt. Mikor a nő idejött hozzánk, beszélni akartam vele. Nem tudom miért, de valahol éreztem, hogy minél több időt töltök vele, annál jobb. De Emma folyton helyettem beszélt, én pedig csak játszhattam a „néma-lány”-t.
Aztán kecses léptekkel távoztak, én pedig annyit tudtam tenni, hogy néztem, amint lassan eltávolodik az alakjuk, végül pedig teljesen eltűntek…
-Olyan ismerősnek tűntek! – mondta Emma, mikor elindultunk hazafelé.
-Nekem is – tettem hozzá. – De azt nem tudom, hogy honnan. És annak a nőnek, aki odajött hozzánk olyan… szép arca volt. Meg ismerős is. Hasonlít rád.
-Már mondtad párszor – felelte Emma furcsán. Mintha nem tetszene neki, hogy hasonlít arra a nőre. – Nem olyan rossz a memóriám, hogy nem tudnám megjegyezni!
-Elhiszem azt, csak mondtam – válaszoltam rá, és úgy éreztem, semmi kedvem bárkivel is beszélgetni. Inkább el akartam gondolkodni a történteken, és ahhoz csönd kell. Így nem mondtam semmit Emma szavaira:
-Felőlem…
Ezután csöndben baktattunk egymás mellett. Emma cipelte a nehezebb csomagot, mivel félt, hogyha az én kezembe ad egy nehéz zacskót, a végén megint rosszul leszek. Pedig már egyáltalán nem éreztem magam rosszul, olyan volt, mint mindig máskor. Lehet, hogy tényleg csak amiatt volt ez a „rosszullét”, mert nagyon szomjas voltam.
Emmának viszont nem volt nehéz a zacskó, pedig normális ember megszakadt volna tőle. Testvérem azonban lendületes lépésekkel haladt, mintha nem vinne három zacskót – melyekben igen nehéz dolgok vannak, például az egyikben öt doboz tej – csak mindössze egyet, abban is vattával, vagy egyéb könnyű dologgal.
Én sem éreztem nehéznek a zacskókat, amiket vittem, sőt, mintha nem is lennének a kezemben. Kicsit csodálkoztam ezen, de végül arra jutottam, hogy tényleg nem lehet túl nehéz a zacskók tartalma, ha én is így tudom vinni. Nincs ezen semmi furcsa.
-Zárva van a kapu – mondta Emma, mikor lenyomta a kilincset. Ez elég érdekesen nézett ki: eddig a zacskókat két kezében vitte, de így ugye nem tudta volna lenyomni a kilincset. Így azt csinálta, hogy az összest egy kezébe vette, a másikkal pedig megpróbálta kinyitni a kaput. Hogy hogyan nem szakadt le azonnal a keze, amikben a zacskókat tartotta, nem tudtam.
-Akkor mit csináljunk? – kérdeztem.
-Bemászok. A kerítésen át – felelte Emma, azzal kezembe nyomta a zacskókat. Csodálkozva tapasztaltam, hogy tényleg nem voltak nehezek. De hogyhogy? Ennyi tej nagyon nehéz lehet.
De nem volt időm ezzel törődni, mert Emma – akár egy macska – átugrott a kerítésen és a következő pillanatban más így szólt:
-Add ide a cuccokat, beviszem őket.
Így is tettem. Emma szinte azonnal eltűnt, én pedig magam maradtam az utcán. Vajon Emma hogyan tudta úgy átugrani a kerítést? Talán nekem is sikerülne…
Nem! Én sosem voltam olyan bátor, ügyes és gyors, mint Emma. Biztos nem sikerül.
A zacskókról is ezt hittem! Aztán kiderült, hogy azok sem nehezek! Sikerülni fog!
Lendületet vettem, és átugrottam a kerítést. Nagyon könnyű volt, így utólag nevetségesnek éreztem, hogy nem mertem azonnal átugrani. Semmi ijesztő nem volt benne. Egy percig olyan volt, mintha repültem volna… Aztán pedig tökéletes landolás a földön. Ezt máskor is megismétlem majd!, fogadtam meg magamban.
A bejárati ajtóhoz siettem és lenyomtam a kilincset. Az nyitva volt. Beléptem az előszobába, gyorsan levettem a cipőmet.
-hahó! Megjöttünk! – szóltam.
Anya és Emma jöttem elém.
-Jól vagy, Shopie? – kérdezte aggódóan anya. – Emma mondta, hogy rosszul lettél! Betegnek érzed magad? Lehet, hogy elkaptál valamit!
-Nem, szerintem nem. Semmi bajom anya! – feleltem. – Nem kell túlreagálni ezt az egészet!
-De azért menjünk el orvoshoz, jó?
-Nem kell, anya! Tényleg minden rendben!
-Te tudod! – hagyta rám anya. – És megvettétek, amit kértem?
-Persze – mondta helyettem Emma, és anyánk felé nyújtotta a zacskókat. Anya – látva, hogy Emma milyen könnyen fogja őket – elvette. Vagyis csak megpróbálta elvenni. Mikor Emma elengedte őket, anya kezéből kicsusszantak, és leestek a földre. A zacskók tartalma kilapult, zacskójuk szétszakadt, főleg mivel a tejes zacskó esett legfölülre, maga alá szorítva a többit.
-Jaj de ügyetlenek vagyunk! – sopánkodott anya.
Igazából azonban csak ő volt ügyetlen. Emma nem.
(Bella szemszöge)
Beültünk az autóba és elindultunk a lányok címe felé. Gondolatban már százszor lejátszottam magamban a találkozás pillanatát, de nagyon féltem attól, hogy nem akarják elhinni az igazságot, vagyis hogy én vagyok az igazi anyjuk, helyette ragaszkodnak majd Mr. és Mrs. Henzi… tehát az ál-szüleikhez.
-Nem izgulj Bella! – szólt Edward. – Nem lesz semmi baj!
-Hogy ne izguljon? – kérdezte Alice. – Én is ideges vagyok! Még sosem beszéltem velük, pedig már tizenkét évesek!
-Tudom! – felelte Edward. – Én sem! De nem kell túlreagálni ezt az egészet! Szépen odamegyünk hozzájuk, és…
-És?
-Nem igazán tudom, ez az igazság.
-Én sem. Ezért izgulok, érted, Edward? Ők elvégre a lányaim, de nem is tudják. Szerintetek hogy fognak reagálni, ha megtudják?
-Fogalmam sincs, Bella – mondta Alice.
-Először biztosan nem akarják majd elhinni – tette hozzá Carlisle. – De ha elég érettek, fel fogják majd tudni fogni, hogy mi az igazság.
-És ha nem tudják?
-Okos lányok, meg értik majd – szólt Esme. – Hogy ha mégsem, akkor pedig várunk. Biztos fog majd történni valami.
-Jó, de mi?
-Rájönnek, hogy nekik veletek van a helyük. És akkor minden megjavul.
-Mi lesz azokkal a Hezni…
-Henzibah, nem? – kérdezte Edward.
-Igen! Mi lesz velük?
-Hogyhogy mi lesz? Élik tovább az életüket!
-Nem lesznek dühösek, hogy elvisszük tőlük a gyerekeiket?
-Ők nem az ő gyerekeik. Hanem a tiétek, és ezt biztosan ők is tudják.
-Akkor miért vitték el őket a kórházból? – kérdeztem. Eszembe jutott a borzalmas hír, hogy a kicsiket már hazavitték, és pedig nem tudtam mit tenni. Most pedig úton vagyok feléjük – mindössze pár év késéssel.
-Azt nem tudom. Lehet, hogy nekik is azt mondták, amit neked: hogy az ő gyerekeik Shopie és Emma, a tiéd pedig az a másik, akivel összekevertek.
-Gondolod akkor, hogy…
-Igen. Az ő gyerekük halt meg.
-Ez borzasztó! – mondtam.
-Igen, az. De nem tudunk mit tenni, a múlton már nem változtathatunk. Viszont… megérkeztünk!
(Shopie szemszöge
Fent voltunk a szobánkban Emmával, és leckét írtunk. A gondolataim azonban folyton elkalandoztak. Nem haladtam a házimmal.
-Emma – mondtam.
-Igen?
-Hogyan lehetséges, hogy azok a zacskók, amiket egész úton tök könnyen vittél, olyan nehezek voltak, hogy anya nem bírta el őket?
-Nem tudom. Te is meg tudtad tartani őket, mikor odaadtam neked, mikor átmásztam a kerítésen.
-Át ugrottál! – javítottam ki. – Az is furcsa volt.
-Tudom. Neked sikerült?
-Igen. És nagyon érdekes érzés volt. Igazából azt sem tudom, hogyan sikerült. Én mindig is olyan béna voltam…
-Dehogy voltál béna. Csak lusta fajta. Nem mozogtál szívesen.
-Kössz szépen! – morogtam.
-Te hoztad szóba a témát.
Már megint veszekedni kezdtünk volna, ha anya hangja ki nem zökkent minket a másik szidásából:
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés