Újabb patthelyzet. Renesmeé gyors növekedése nyugalmam utolsó morzsáját is maradéktalanul felemésztette.

-         Miért? – Ennyi telt tőlem. Nem mertem hangosan rákérdezni új keletű aggodalmam kiváltó okára, hiszen fejben amúgy is őrült kételyek, és lehetséges jövőképek váltogatták egymást. Könnyedén a többiek fejében olvashattam volna, de nem. Irtózatosan rettegtem.

-         Nem tudjuk, Bella. Ő az egyetlen a maga nemében- legalábbis a legjobb tudomásunk szerint. Már a születésétől kezdve ilyen. Elvileg alig fél éves, alakilag több mint három – felelt Carlisle.

-         De mi lesz vele? – kétségbeesett hangom ijesztően visszhangzott a hirtelen beállt csendben.

-         Ezt sem tudjuk…

Megtörten meredtem magam elé. Ennyi jutott a nyugalomból? Röpke órák, kevesebb, mint egy nap? Mintha valaki más életéből loptam volna a boldog perceket. Nem lehetnek az enyémek. Nekem ilyen nem jár. Ez jutott, el kell fogadnom. Hiába hittem azt, hogy ha vámpírrá válok, minden megoldódik. Kizárt dolog. Hiú ábrándokat kergettem, és annyi baj után csak most ébredtem rá, hogy feleslegesen keresem a boldogságot, mert ha meg is találom, valaki, vagy valami úgyis elveszi tőlem. Emlékezetkiesés, képességek, Volturi, Tanya, Renesmeé, Jacob… Teher alatt nő a pálma, de ne várja el tőlem senki, hogy ezt el is viseljem! Eddig erősnek bizonyultam, mindennel szembeszállva. De most tehetetlennek éreztem magam. Legszívesebben ott álltam volna lefagyva az idők végezetéig, míg valaki más megoldja helyettem a gondolatokat. Ébredj fel Bella, és itt nem Kansas…*

-         Ne aggódj, mami! – csendült Nessie lágy hangja. Szemeiből kedvesség és gondoskodás sugárzott. Csupán fél éves, egy három éves kislány alaki tulajdonságaival? Szellemileg sokkal fejlettebb annál. Ő próbál megnyugtatni engem… ennyire szétestem volna? Hiszen nekem kellene megoldást találni az ő gondjára, és nem neki nyugtatgatnia engem! Milyen anya vagyok én, hogy a lányomra hagyatkozzak?

Magamhoz húztam a számomra legkedvesebb két személyt, és igyekeztem lehiggadni. A napfény illata segített valamelyest, hogy tartsam magam. Legalább Edwardnak ne okozzak ennél több fájdalmat, mint amennyit eddig kapott tőlem.

-         Tudom, kicsim. Nem lesz semmi gond.

Hirtelen ért bennem az elhatározás. Ha más nem, ők biztosan tudnak segíteni nekem. Hiszen ők az uralkodók, az Istenért! Kizárt, hogy ne tudnának tenni valamit Nessie-ért. Az ára? Nem érdekel. A családomon kívül bármit feláldoznék Renesmeé-ért.

Irány a Volturi.

-         Bella, ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – morgott Alice fenyegetően. Ajaj.

-         Van más választásom?

-         Ezzel nem oldanál meg semmit. Csak bajba kevernél mindnyájunkat.

-         Látomás?

-         Nem, tapasztalat, és egyszerű logikai okfejtés. Kérlek, szerinted, ha tőlem teljesen odavannak, mit szólnának Nessie-hez?! Nem engednék el őt.

Jogos. Rájöttem, hogy hirtelenjött tervemnek vannak bizonyos buktatói… Renesmeé az egyetlen félvámpír. Aro, a szenvedélyes műkincsgyűjtő nem hagyná őt menekülni.

-         Alice, fejezd be, most! – mordult fel Edward, félbeszakítva töprengésemet.

-         Mi?! Te az én pártomat fogod? Most jövök rá, hogy nincs igazam, erre…

-         Bella, csend! – szakított félbe Alice gyorsan.

-         Hogyan? – néztem értetlenül.

-         Alice titkolja a gondolatait. Nem látom, miről is van szó – szűrte fogain keresztül a szavakat Edward.

-         De… miért?

-         Szerinted mi lenne az első, ha rájönne a szándékodra? Nekem van pár tippem. Na, és neked?

Nem feleltem, és Alice sem magyarázott tovább. Volturi egyenlő öngyilkosság, öngyilkosság egyenlő Edward menni Volterra. Elszörnyedtem „majdnem- tettemen”.

-         Sajnálom, őrült vagyok.

-         Teljesen – bólintott Alice kifújva a levegőt, és mosolyra húzta ajkait.

-         Bella… - szólalt meg Edward könyörögve.

-         „Ne nézz a szemébe, mert azonnali hatállyal elveszel!” – Alice-nek sikerült védőfalaim mögé hatolnia gondolataival.

Nessie-t óvatosan letettem (mire Rose és Jake egyszerre kaptak utána, de ezúttal a szőke vámpírnő nyert), és hátráltam pár lépést Edward mellől. Közben Carlisle felé fordultam, újból.

-         Mit tehetnék?

Közben Edward alig hallhatóan elmormogott egy „Kösz, Alice!”-t, mire az említett az összes fogát kivillantva vigyorgott tovább.

-         Vannak legendák, bizonyos dél-amerikai félvámpírokról. Utánuk kell keresünk.

-         Jó ötlet. Mi is szívesen segítünk, de előtte muszáj visszamennünk Denaliba, beszélni Irinával és Tanyával – helyeselt Eleazar, mire a többiek is bólogattak.

-         Köszönjük, ez igazán…- fogott bele Carlisle mondókájába, de befejezni nem tudja, mert mindenkit megrémített a megtántorodó, kíntól rángatózó arcú Alice, aki ki tudja, milyen rémséget élt át ezúttal…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés