Ledermedtem. Mi jöhet még? Úgy voltam vele, hogy a mélyponton vagyok, és ettől lejjebb már úgyse kerülhetek, de Alice arcából ítélve még mindig lefelé visz az út. Akár egy hullócsillag. A csúcsról egyenesen a mélybe tartok… ki tudja, ki tudok –e szabadulni onnan valaha?

-         Mi folyik itt? – kérdezte Carmen ijedten. – Alice, mi a baj? Mit látsz?

-         Kicsim, semmi gond. Rendben lesz minden – bíztatta őt Jasper folyamatosan nyugalmat árasztva Alice felé.

-         Nem, semmi sem lesz rendben – szólalt meg Edward elhaló hangon.

-         Edward…? – motyogtam bátortalanul, miközben óvatosan a keze után nyúltam. De Ő csak üreges szemmel meredt a semmibe. – Alice?

-         Folytasd – utasította az iménti kísérteties hangján Edward a szólítottat.

-         De… én nem akarom! – fakadt ki Alice rázkódva. Sírt. A mindig vidám Alice, akinek ha lennének könnyei, most patakokban folynának le tündérszép arcán.

-         Mi… mi az, hogy nem akarod? – Edward ezúttal vészjósló, „megölhetnélek, ha nem lennék ilyen nagyon higgadt” típusú hangját vette elő.

-         Én ezt nem akarom! Nem vagyok rá képes! Edward, állítsd meg! – könyörgött Alice, előre-hátra ringatva magát. Jasper védelmezően ölelte át.

-         Mégis hogyan?! Szerinted, ha képes lennék rá, nem lennék ott máris?!

-         Edward, Alice… - szólt csendesen Esme.

-         Edward, nem bírom ki! – zokogott Alice.

-         Inkább kockára tennéd mindnyájunk életét? Ki tudja, miért mentek oda?! Mi nem, de muszáj megtudnunk, különben…

-         Ne folytasd! – zihált nővérem, erősen Jasperbe kapaszkodva.

-         Alice, Edward… - morgott Rosalie növekvő ingerültséggel.

-         Alice, figyelj. Nem tudom, miről van szó, de muszáj elmondanod. Meg kell oldanunk, bármi is az, de az a lényeg, hogy tudjunk róla – suttogtam. Újra félelem suhant át rajtam, de le kellett győznöm, mint eddig annyiszor.

-         Bella, hogy te milyen sötét bírsz lenni… - morgott Jacob. Meglepetten fordultam felé. – Hahó, ki a második számú gondolatolvasó a vámpírok között? Mert én biztosan nem.

-         Ó! – motyogtam. Edward felé fordultam. A két aranyszínű szempár összekapcsolódott. Igyekeztem, hogy a tekintetem mindent eláruljon. Belesűrítettem az aggodalmam, a tenni akarásom, és végtelen szeretetem. Pár pillanat múlva halkan felsóhajtott.

-         Igazán hatásos. Szeretek értesülni a gondolataidról – értetlenkedve néztem rá. Ő meg elmosolyodott, bár nagyon halványan. – Szóval nem vetted észre. Nessie megadott nekem mindent, amit szeretnék. Te vámpír lettél, született egy csodás kislányunk, a vérfarkasok és vámpírok között szent a béke, ráadásul még a gondolataid is hallhatom.

Az arcom nyomban bizseregni kezdett, hiszen ha ember lettem volna, rögtön elpirultam volna. De most más, fontosabb dolgom is volt annál, hogy ezen filozofáljak.

-         Alice, képes vagy rá. Bármit meg tudsz tenni, hidd el nekem. Ha te nem lennél, mi sem lennénk most ott, ahol tartunk.

-         Persze, nem vesztetted volna el az emlékezeted, nem…

-         Alice, kérlek! Nem te tehetsz a szenvedésekről. Minden ember a saját életének kovácsa. Segíthetsz másokon, hogy megváltoztassák döntéseiket, de a végeredmény sosem rajtad áll. De most még lehet, nem késő. De muszáj megmutatnod azt a… valamit – győzködtem őt tiszta szívből.

-         Alice néni, nem vagy rossz. Én szeretlek Téged, és mindenki más is. Főleg Jasper bácsi – motyogta Renesmeé Rosalie és Emmett karjai közül. Megszorítottam Edward kezét. Milyen egy tüneményes kislány! Őt hagyta volna Edward elpusztítani?

Edward arca elfintorodott, és mellékesen megjegyezte: - Hallottam ám, mit gondolsz.

Elhúztam a szám, és elsuttogtam egy „Sajnálom!”-ot. Jasper időközben lágyan megcsókolta Alice-t, és hozzá fordult.

-         Menni fog?

Alice nagy levegőt vett, és kibökte.

-         Igyekszem.

-         Akkor essetek túl rajta – indítványozta Kate.

Mindhárman bólintottunk, miközben újra megszorítottam Edward kezét. Tartottam attól, amit látni fogok. Alice lehunyta a szemét, és elmerült a jövő világában. De ezúttal én is vele tartottam.

„Két csuklyás alak szaladt szélsebesen egy napsütötte környéken. Azonnal felismertem a helyet. Hiszen ez Volterra! Csak nem?! A Volturi?! Csak rájuk kell gondolnom, és azonnal zűrt csinálnak… igaza volt Alice-nek, nem kellett volna a fejembe vennem, hogy Renesmeé után faggatózom náluk.

A számomra rossz emlékeket őrző óratoronynál álltak meg.

- Erre tényleg szükség van? – szólalt meg egyikük. Ismerősnek tűnt a hang. Talán Heidi lenne? Pont olyan alakúnak, magasnak, és csinosnak tűnt, ráadásul nő volt.

- Hidd el, tudom, mit csinálok. – felelt a másik nő. Te jó Isten…”

A másik nő Tanya volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés