Hozzászoktam, hogy a bánatomat a versírásba fojtsam.

Hozzá is sok költeményt írtam már. Ha megláttam Emmettet furcsa, ihletett hangulatba kerültem.

Mivel nem volt étvágyam így anélkül ültem le az egyik ebédlő asztalhoz, hogy vettem volna magamnak valamit a büfében. Elővettem a naplómat, amibe a versemet is írtam és magam elé képzeltem a szeretett személyt. Éreztem, hogy a lelkemet felüdülés járja át, már nem szorított úgy az üresség és a félelem a többi embertől, ami ez idáig fojtogatott. Egy másik világban jártam, egy olyan helyen, ahol nem volt helye gyűlöletnek és bánatnak, csak a szeretetnek, a csodának és ahol mindenki olyan boldog volt, mint én ha megláttam az alakját, ha véletlenül összeakadt a tekintetünk.

-          Mit irkálsz Béka? –hallottam meg egy majdhogynem fiús, éles hangot.

Irina volt az, egyik osztálytársam és mindemellett a női kézilabda csapat kapitánya. Utált engem és éppen ezért én sem kedveltem túlságosan. Hidegrázást kaptam a durva hangjától és taszított az agresszív viselkedése. Már a középiskola legelső napján kinyilvánította, hogy mélyen lenéz engem, mert különbözöm tőlük. Megalázott az egész iskola előtt, amikor leöntött egy tányér levessel. Azóta is ott tett keresztbe, ahol tudott, ő aggatta rá a Béka gúnynevet is és testnevelés órákon előszeretettel lökött fel, vagy taposott a lábamra. Éppen válaszolni akartam neki, megmondani, hogy hagyjon békén, de kikapta a füzetet a kezemből.

-          Oh, egy szerelmes vers –nyekeregte mindenki számára jól hallhatóan. Gonoszan elvigyorodott és magasra tartotta a naplómat, amikor megpróbáltam elvenni tőle. Vagy egy fejjel magasabb volt nálam, így hiába nyújtózkodtam nem értem el.

-          Add vissza! –kiáltottam és ijedten a Cullenek felé pillantottam, akik érzelemmentes arckifejezéssel bámultak ránk.

Közben két lány elállta az utamat és így képtelen voltam közel férkőzni a felolvasáshoz készülődő  Irinához. Elsápadtam, ahogyan elolvasta az ajánlást.

-          Alina Yonwintól Emmett Cullennek.

Ha lehet Irina még gonoszabban nézett rám, mint annak előtte, aztán megkereste a tekintetével a meglepett és dühös arcú fiút.

-          Hé Cullen! Figyelj, mert ez neked szól! – kiáltotta, azzal belekezdett a felolvasásban én, pedig egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem minden egyes szóval.

halálmadár

égi madár,

nem is lehetnél más.

büszke sasszemed rám veted,

a karmaiddal a szívem veszed.

Pörrenve, tollasan, hullatva a halált.

a tükörben Isten képe remeg,

s tudod, hogy nevezlek.

hamis kacskaringós mintáktól rajzott minden mosolyod,

ami tán éppen megátkoz,

hogy örökké szeressem az ábrándok ragyogó ködét

s szent könnyekkel elsírjam minden áhítatom

miután felhúztam remegő ujjaim puha begyét felsértve

a tőled lopott gyűrűt.

vérem, s az Igazságom ajánlom olcsóságnak…

csókból, simításból varázsolt fényt körém az álom,

dédelgetett, tudatlan szimfónia

ami újra és újra letaszít Önmagam

vízhangtól kongó üres világaiba,

ahol mint ős öreg mesemondó

elámít a szerelem, elámít a fekete szikrázás

s többet ér számomra minden üdvösségnél

hogy abban a pokolban éghetek el,

ahol te vagy a Sátán,

hát vidd a lelkem,

s szeretkezd el Istennel,

a te örök Kedveseddel,

ahol ott lesz  minden molekula rezgésében  a lényem

s az utolsó nyögésben,

amikor megvilágosodik a langyos szellő

ami könnytől maszatos arcomat vigasztalja

s tombolásában olykor rózsalugasok közé dönt

hogy a tüskék ölelésében megleljem a szerelmet,

amire úgy vágyom.

Amikor az utolsó sor is elhangzott remegőn felnéztem a cipőm bámulásából egyenesen Emmett szemébe, aki olyan mélységes döbbenettel meredt rám, hogy az egyszerűen leírhatatlan. A lelkem legmélyebb zugaiba nyert bepillantást, ráadásul az egész suli előtt. Nem így akartam, hogy megtudja, sőt egyáltalán nem szerettem volna, ha kiderül.

A diákok némán várták, hogy kitörjön a botrány, hogy valaki tegyen végre valamit. Senki nem merte megtörni a csendet, kivéve persze örök megszégyenítőmet, az önjelölt versmondó szukát, akinek a hangján borzalmas szentségtörésnek éreztem kimondani a versem szavait.

-          Mi ez a maszlag, te jó ég, hogy valaki ilyen nyálas legyen –nyekeregte.

Mintha elvágták volna a csendet úgy kezdett el beszélni az egész terem, páran még nevettek is.

-          Add vissza! – szólítottam fel ismét és a kezemet nyújtottam a naplóm felé.

-          Dehogy adom, tuti hogy még van ebben a füzetben számtalan szórakoztató bejegyzés, a világért sem szalasztanám el, ahogyan a többiek sem –vigyorgott az osztálytársainkra.

-          Add neki vissza! –hallottam a hátam mögül egy síri hangot.

Azt hittem, hogy a szívem kiugrik a helyéből, ahogyan megpillantottam az alig 10 centire álló Emmettet, még soha nem állt hozzám ilyen közel. Éreztem a jellegzetes illatot, ami áradt belőle. Enyhén fűszeres, mentolos, egészen bódító. Irina összerezzent, majd úgy tett mintha nem érdekelné az egész és flegmán megkérdezte.

-          Ugyan miért tenném?

-          Mert kedvesen felszólítottalak rá, de ha esetleg problémát jelentene a dolog segíthetek –folytatta ugyanolyan síri hangon, a szeme pedig ismét feketén villogott. Emlékszem rá, hogy tegnap még aranybarna volt.

Irina kelletlenül átnyújtotta a naplómat Emmettnek, aki rögtön átadta nekem. Véletlenül összeért a kezünk és a hideg ellenére, ami áradt a bőréből lángolni kezdett az egész arcom.

-          Köszönöm –suttogtam.

-          Szívesen –jött a válasz.

Félősen felnéztem rá, majd amikor koromfekete íriszében elmerülve tudatosult bennem, hogy végső soron szerelmet vallottam neki még inkább elpirultam, majd fogtam magam és kirohantam a teremből.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés