11. Fejezet - Bizalom és Kétely 

~ Ezt a fejezetet ajánlanám F. Ramónának kiengesztelésül, mert az előző fejezet egy picit megváltozott... :( ~

(ALICE SZEMSZÖGE)

Be kell vallanom, picit csaltam. De mentségemre legyen, hogy csak azért, hogy Edward ne akadjon ki. Meg senki más. De főként ő ne. 
Hogy mivel is csaltam akkor? 
Ahányszor csak azt "láttam" vele kapcsolatban, hogy leellenőriz, akkor csak azokra az emlékekre gondoltam a látomásaimmal kapcsolatban, amikor Nikki felkell. 
De még mindig nem lehettem biztos semmiben, mert még mindig változott szinte minden percben Nicole jövője. 
- Még mindig nem látod tisztán? - kérdezte Rosalie mikor Edward kiment az erdőbe szellőztetni a fejét. 
Bár nem voltam gondolatolvasó, de simán le tudtam szűrni azt, hogy most mindenki Nicole - ért aggódik, mert Dorothy jobban lesz. Azt már láttam és Carlisle is, megerősítette. 
- Nem - feleltem tömören. Magamat hibáztattam, mert nem láttam tisztán Nikki állapotát. 
- Alice, nem te vagy a hibás - suttogta a fülembe Jasper. 
- Hát persze, hogy nem én! Biztosan Nikki vagy Dorothy tehet róla, hogy most nem vagyok használható! 
- Nagyon is használható vagy! - jelentette ki és én, inkább nem vitatkoztam. 
Jasperrel egyébként sem szerettem vitatkozni, mert érzi, ha már feladtam, azt hogy nekem lesz igazam. 
Jasper hátulról ölelt, így tett Carlisle Emsével és Emmett Roaslieval. Így hatan álltuk körbe Nikki kanapéját. 
Csend telepedett a szobába. Ez akkor nagyon jól esett, így egy fokkal a látomásaim is tisztábbak lettek, de még mindig nem lehetett értelmezni őket. 
Mikor már mindenki nagyjából lenyugodott egy érdekes és aggasztó látomásom lett.

(EDWARD SZEMSZÖGE)

Éppen az erdőben sétáltam és gondolkodtam. 
Természetesen mindegyik gondolatomban ott szerepelt Nicole. Nagyon ritka volt az olyan gondolat, amelyikben nem ő volt a főszereplő. 
Nem tudtam (és még most is alig tudom) elhinni, hogy pár nap alatt ennyire beleszerethettem egy olyan lányba, akivel valóban ellenségeknek kéne lennünk. Ez nem létezhet, gondoltam állandóan. 
Meg ami rátett még egy lapáttal az volt, hogy ha már szerelemes vagyok, akkor a (esetemben szerencsétlen, mert nem tudhatja magát mellettem semmiképp sem biztonságban) lány ne legyen életveszélyben. 
Nem akartam, hogy Nicole meghaljon. Hiszen még alig ismerem. 
Ő már az ismeretségünk elején is Angyal volt szárnyak nélkül. Ki tudja, az is lehet, hogy vannak szárnyai, de csak a jó emberek láthatják...  
Vele akartam lenni, de hogy ilyen állapotban van ő is meg én is, így elég nehéz lett volna eltitkolni érzelmeim. 
Minden percben úgy éreztem, mintha hívogatna magához, de tudtam, hogy mivel eszméletlen ezért nem tud engem hívogatni magához. Ellenben vonzani... azt nagyon tudott még akkor is, ha ezt tudat alatt tette.  
Ha létezett a lelkem, valamilyen csoda folytán akkor már tudtam, hogy mit is jelenthet az a mondat az Üvöltő szelekben... 
"Akármiből is teremtettek lelkeink, az övé és az enyém, ugyanabból van..." 
Bár ez nem lehetett igaz az alábbi két dolog miatt: 
1. Ő biztosan olyan ártatlan volt egész életében, mint egy bárány
2. Nekem szinte biztos, hogy nem volt lelkem. 
Csak ez a két dolog, de ugyebár nem a mennyiség a fontos.

Ekkor hírtelen ötlettől vezérelve rohanni kezdtem, így hátha jobban ki szelőzik majd a fejem. 
De így sem értem el vele semmit. 
Azt tudtam, hogyha történne vele valami és belehalna, akkor én még talán életben maradnék hála Alicenek, de nem tudnék ugyanúgy élni, mint azelőtt. 
Belegondolni is fájt, hogy bármelyik percben elveszíthetem. 
Nem akartam. De tudtam, hogy együtt sem lehetünk, hiszen veszélyes vagyok rátekintve is, hiába vérfarkas.
Elvégre a falkája biztosan nem nézte volna jó szemmel. Meg még így sem változtatott a tényen semmi, hogy nekünk ellenségeknek kéne lennünk. 
De ha akartam se tudtam volna megölni egy olyan angyali és ártatlan külsejű lányt, mint Őt. 
Soha nem tetszettek úgy a lányok. 
De ő más volt. Annyira, hogy  117 éves agglegény mivoltomat tiportam volna porba érte. És még csak nem is túloztam az előbb. 
És hogy kiderült az, hogy mennyire különleges volt, ugyanis egyre ritkábban hallottam a gondolatát, mintha csak még jobban vonzott volna. 
Ameddig meg nem pillantottam el sem tudtam volna képzelni, hogy létezik ilyen gyönyörű lány. 
És nem csak hogy gyönyörű, de még csodálatos is volt. 

Amint ezeket végiggondoltam valami érdekes neszt hallottam. Hátrafordultam...

(NIKKI SZEMSZÖGE)

Mindent hallottam, mármint a beszélgetéseket, amik körülöttem zajlottak. Még éreztem is minden egyes simogatást a karomon és az arcomon. Az illat alapján ez Alice, Esme és Rosalie volt. 
Esme ismételte a legtöbbször ezt a mozdulatot. 
Aggódtak értem, de én ezt nem akartam. Miközben "álmodtam" egész végig Edwardon gondolkodtam. Akár szerettem volna, akár nem. Egész végig úgy gondolkodtam Edwardról, mintha ezer éve ismerném és nem, pedig néhány napja.
Valami benső világban élt, mely százszor szebb volt még a mi világunkénál is, és csak kelletlenül ébredt rá néha erre a világra. Nézte az embereket, de sem szeretet, sem gyűlölet nem élt a szívében irántuk. Nézte az életet, és sem öröm, sem bánat nem ébredt benne. Elfogadta a mindenséget, és elfogadta helyét az életben, aztán vállat vont, és beletemetkezett a könyvekbe, zenékbe, a titokzatos álomvilágba.* 
Varázslat volt minden szava, gyógyító, édes igézet. * 

Ilyesfajta gondolatok jártak egész végig a fejemben. Mikor meghallottam Jasper rémült hangját. 
- Alice! Mit látsz? - kérdezte rémülten. 
Alice nem válaszolt.  Én is el kezdtem aggódni, hogy vajon mi lehet a baja, hiszen vámpírok nem lehetnek rosszul. 
- Alice! Kérlek, válaszolj! Nikki is aggódik, érzem... - kezdte el kérlelni szerelmét. 
- Edward - suttogta Alice rémülten. 
- Mi van Edwarddal? - kérdezte ezúttal Esme. 
Akkor ezek szerint az egész Cullen család bent tartózkodott a szobában kivéve Edward. De akkor ő hol lehet? Lehet, hogy nem voltam egész végig "csak álomban"? 
- Nikki pár másodperc múlva felébred - terelte el a szót Alice. 
És tényleg. Annyira aggódni kezdtem, hogy szemeim szinte azonnal kipattantak. 
- Óvatosan Nicole! - szólt rám Carlisle mikor sietve felültem. 
Megszédültem ettől a gyors mozdulattól és majdnem vissza is estem. 
- Alice - suttogtam megtörten. 
Ő végre rámnézett és ekkor láttam a féltést és az aggódást a szemében. 
- Hm? - kérdezte az említett vámpírlány. 
- Mi történt Edwarddal? Vagy mi fog? - kérdezgettem. 
Nagyon aggódtam Edwardért. Emberbe talán nem tömöríthető ennyi aggodalom, de én még is csak vérfarkas vagyok. 
Alice nem válaszolt. A száját harapdálta és habozott. 
Aztán végre megszólalt...

* mindkettő idézet (Margaret Mitchell: Elfújta a szél)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés