(Edward szemszöge)

Sürgettem Alice-t, hogy pattanjon be a kocsimba, aztán induljunk el, de valahogy csigalassúnak tűnt most a mozgása. Mikor végre mindketten az autóban voltunk, akkor kissé megnyugodtam, de csak egy kissé.
- Alice, nem fogunk odaérni időben – mondtam kétségbeesetten. – Ezzel a tempóval csak estére érünk oda, vagy holnapra, addigra meg már Bella elmegy a kórházból.
- Nyugi, Edward, ha a kórházból el is megy, akkor meglátogatjuk a szállodában. És különben meg, ha nem vennéd észre már így is 200-szal mész – eresztett meg egy mosolyt a húgom.
- Mert minél előbb szeretném látni.
„Egyébként, akkor belátod, ugye, hogy nem kellett volna eljönnünk Forksból?” – kérdezte Alice most már gondolatban.
- Igen, belátom, Alice. Neked mindig igazad van – mondtam, kihangsúlyozva a „mindig” szót, miközben forgattam a szemeim.
- Én is így tudtam. De azért jó volt hallani – válaszolta vigyorogva.
- Jaj, még meddig tart odaérni? – kérdeztem magamtól. – Nincs valami látomásod? – fordultam ekkor már Alice-hez.
- Arról te is tudnál – felelte.
- Jó, de azért megkérdeztem, hátha volt, de én mégsem láttam – mormogtam magam elé.
- Hamarosan odaérünk, csak nyugi. – Sóhajtottam egyet, majd azt kívántam, hogy bárcsak már a kórháznál lennénk.

(Bella szemszöge)

Mielőtt becsuktam volna a taxi ajtaját, felnéztem Tanyára, akinek a szemében szomorúságot láttam, mit nem tudtam mire vélni, örülnie kellett volna, hogy Edwarddal lehet, és én nem állok az útjába.
- Egy pillanat – mondtam a taxisofőrnek, majd teljesen kihajtottam az ajtót.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Bella, nem mehetnék veled a reptérre? – Egy-két másodpercig furcsállón néztem rá, de azért bólintottam és a kezemet Tanya felé nyújtottam ő pedig megfogta.
- Szállj be! – csúsztam arrébb az ülésen, majd Tanyát is magammal húztam a kocsiba, becsukta az ajtót és amint megmondtuk, hogy hova szeretnénk menni, már indultunk is a Denaliban lévő reptér felé. Elvileg úgy volt, hogy visszafele is a fairbanksi reptérről indul a gépem, de ma délelőtt felhívtam a pilótát és azt mondta, hogy megoldható, hogy ne kelljen oda visszautaznom, mert túl hosszú lenne az út és még a végén meggondolnám magam, bár nagyon igyekeztem, hogy tartsam magam a döntésemhez és menjek el még ma.
Tanya eközben az egyik kezében még mindig a levelet szorongatta, miközben a másikkal az én kezemet fogta. Talán félnem kellett volna tőle, de semmi ilyesmi érzésem nem volt, hiszen megmentette az életemet és a mai napon is annyit segített, ráadásul végig ottmaradt velem a kórházban, pedig nem lett volna kötelessége.
- Elmondod, hogy mi bajod? – kérdeztem, néhány másodpercnyi hallgatás után.
- Nem akarom tönkretenni az életed. Lehet, hogy ez első alkalommal… nem látszott, sőt a másodiknál sem, de azt már megbántam, sajnálom, hogy látnod kellett ezt az egészet.
Visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor először megláttam. Éppen Edwarddal csókolózott. Aztán arra, amikor a sötét utcában beszélt velem. – Megráztam a fejem, hogy kitöröljem az emléket.
- Nézd, én nem haragszom rád, sőt Edwardra sem, ha egyszer így éreztek… Szabad ember… vagyis vámpír, tehát, ha veled akar lenni... – Fájtak a szavak, égették a szívem, de nem számított, csakis Edward boldogsága.
- De Bella, valamit el kell mondanom ezzel kapcsolatban… – kezdte, de én félbeszakítottam
- Nem kell semmit elmondanod. Már mindent tudok, amit tudnom kell.
- De ez fontos – makacskodott.
- Akkor se mondd el, mert már döntöttem!
- De…
- Nincs semmi de! – feleltem.
Az út további része csendben telt, bár láttam, hogy Tanya még mindig meg akar szólalni, de valahogy mégsem tette.
- Megérkeztünk – mondta a sofőr, mire a kezébe nyomtam a pénzösszeget, amit kért. Még jó, hogy azért hoztam magammal elég pénzt, mert hiába csak tizenöt perc volt az út, de a taxis jócskán megkérte az árát.
Kivettük a csomagtartóból a csomagokat, majd Tanya segített vinni őket. Beszéltem a pilótával, aki szerint még tíz perc és indulhatunk, tehát addig leültem Tanyával a kirakott székekre.
- Bella, kérlek, hagy mondjam el, amit akartam. Ettől biztos, hogy megváltozik a döntésed. – Na, én pont ezt nem akartam. Változtatni a döntésemen, így csak megráztam a fejem. Mikor láttam, hogy Tanya még mindig meg akar szólalni, de tétovázott, megelőztem és előbb én szólaltam meg.
- Nézd, én már nem akarok semmit sem hallani, és nem akarom a döntésemet megváltoztatni. Nagyjából öt perc múlva már fent ülök a gépen és éppen hazafelé fogok tartani és nem változtatok ezen.
- Hölgyem, mi most felvisszük a gépre a csomagjait és hamarosan ön is feljöhet, majd szólunk, csak még éppen tankolják a gépet, de néhány perc múlva kész is – szólalt meg egy stewardess, mire én átnyújtottam neki a cuccaimat.

(Edward szemszöge)

Negyed óra alatt odaértünk a kórházhoz, de nekem ez valahogy nem volt elég gyors, Alice viszont váltig bízott abban, hogy időben jöttünk.
- Isabella Swan hányas szobában van? – kérdezte meg húgom az egyik nővért, mikor beléptünk a kórház ajtaján.
- Mindjárt utánanézek – mondta mosolyogva.
Egy-két perc számítógépes keresgélés után, visszajött hozzánk.
- Sajnálom, de Swan kisasszony már vagy tíz perce elment. Egy másik hölgy is vele volt. Ő hozta be ide és végig mellette maradt. – Minden szónál egyre jobban elképedtem. Ki hozta be? És miért? És egyáltalán miért maradt itt vele?
- Köszönjük az információt. Mi most megyünk is – mondta Alice, majd megfogta a karomat és húzni kezdett kifelé.
- Edward, ne csinálj úgy, mintha lefagytál volna. Ha tíz perce ment el, még nem lehet messze és – szagolt bele a levegőbe – érzem is az illatát. Felhívom a szállodát, hátha már ott van.
Gyorsan bepötyögte a számot, majd idegesen toporgott, hogy végre vegyék fel. Amint hallotta, hogy ez megtörtént, meg se várta, hogy beleszóljanak.
- Jó napot! Alice Cullen vagyok. Isabella Swan ott van?
- Egy pillanat – szólt kissé meglepetten egy férfihang. – Nem, sajnálom, nem csak, hogy nincs itt, de már kijelentkezett telefonon keresztül és egy hölgy el is vitte innen a holmiját – felelte néhány másodperc múlva.
- Azért köszönöm. – Látszólag Alice bizakodása kicsit megcsappant.
- Alice, talán ha követnénk az illatát, megtudnánk, hogy hova ment. Nem lenne egyszerűbb? – kérdeztem. A húgom csak bólintott egyet, majd mindketten beleszagoltunk a levegőbe és elkezdtük követni Bella illatát.
„Miért nem láttam? Már tegnap óta nem látok olyan dolgokat, amiket kéne. Talán Jaspernek lesz igaza és túl ideges vagyok, azért nem látok semmit.” – gondola, mikor már egy ideje futottunk.
- Alice, miért nem mondtad, hogy ennyire aggaszt az, hogy nincs látomásod? – kérdeztem.
- Mert nem akartalak még ezzel is terhelni – suttogta lehajtott fejjel.
Ekkor azonban valami furcsát tapasztaltam. Egy reptéren voltunk. Denali repterén, és itt ért véget Bella illata.
Elkezdtem gondolkozni, hogy Bella vajon miért van itt. El akar utazni? Mivel futottunk ezért csak tíz percbe telt, mire ideértünk, de mivel a kérdezgetéssel elég sok időt elvettünk. Vagy máris elment volna?
„Az nem lehet, hogy Bella elment. A gépe Fairbanksbe érkezett. Onnan kéne visszamennie is. És még csak el sem búcsúzott.” – gondolkozott Alice is Bellán.
- Nem lehet, hogy valahogy mégis elment? – Bár nem akartam, hogy ez igaz legyen, de végül is megtörténhetett.
- Talán lehetséges. Be kéne mennünk, ellenőrizni – mondta Alice, akin látszott, hogy most már elég letört.

(Bella szemszöge)

Még néhány percig ültünk ott, amikor is szóltak, hogy már felszállhatok a gépre. Ránéztem Tanyára.
- Nézd, először félreismertelek. Te nagyon jó vámpír vagy. Megérdemled, hogy boldog légy – mosolyodtam el, majd kicsit tétováztam, de végül megöleltem.
- Bella, kérlek, legalább most hagy mondjam el, amit akartam. Nagyon, nagyon fontos.
- Sajnálom, de már nincs rá idő. A levelet pedig el ne felejtsd! Ha Edward semmit nem tudott arról, hogy itt voltam, akkor égesd el, de tényleg.
- Akkor, viszlát, Bella!
- Nem hiszem, hogy valaha is találkoznánk még, de azért viszlát! – intettem neki, majd elindultam az egyik kapun át a repülő felé és vissza se néztem.
Magam mögött hagyom a szerelmemet, a lelkemet. De helyette boldogít majd az a tudat, hogy a szerelmem legalább boldog.
Nagyot sóhajtottam, majd elfoglaltam a helyem a gépen, hogy újra visszakerüljek a cseppet sem természetfeletti világba.

(Edward szemszöge)

- Meg tudná mondani, hogy Isabella Swan különgépe itt van-e, vagy lesz, vagy felszállt-e már? – fordult oda Alice az egyik ott dolgozóhoz sürgetőn. Komolyan mondom, hogy ma már annyit kérdezősködtünk, mint bárki más egy hónap, vagy még több idő alatt.
- Különgépe? – kérdeztem értetlenkedve Alice-t, úgy, hogy csak ő hallja.
„Így kényelmesebb volt neki és legalább, akkor jöhetett, amikor akart.”
- Igen, a különgép itt van, azaz hogy ott – mutatott a hátunk mögé, ahol néhány méterre volt egy üvegfal, ahonnan látni lehetett a repülőket és egy gép éppen most emelkedett a levegőbe.
Elkéstem? – kérdeztem magamtól, miközben néztem, ahogy a gép tűnik el a felhők között. Észre se vettem, de már teljesen az üvegfalnál álltam és onnan bámultam kifelé, majd mikor már egyáltalán nem lehetett látni a repülőgépet, a kezembe temettem az arcomat és átkoztam magam, amiért nem voltam gyorsabb.
- Edward – hallottam meg ekkor egy ismerős hangot a hátam mögül, ami nem Alice-hez tartozott.

Megint függővég... Bocsi, de annyira imádom megírni a függővégeket *ördögi vigyor* XD

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés