(Edward szemszöge)

Megfordultam, de nem bírtam megszólalni a döbbenettől. Egy ideig csak álltam bambán, majd próbáltam magam valahogy összeszedni és az államat felkaparni a földről.
- Tanya, te mit keresel itt? És te tudod, hogy hol van Bella? – kérdeztem, mikor már ki tudtam nyögni valamit, bár a hangon még így is rekedt volt.
- Látom, meglepődtél. Bellát kísértem ki – mondta, a hangjában szomorúságot hallottam, amit nem tudtam mire vélni. A mondatától azonban minden helyre kattant az agyamban. Ő volt Bellával a kórházban és ő vitte el a szállodából a cuccait… Hirtelen harag öntötte el a bensőmet Tanya iránt, amiért hagyta, hogy Bella elmenjen. Meg akartam szólalni, de nem hagyta, mert ő kezdett el beszélni. – Nézd, Edward, mielőtt téves következtetésre jutnál, hagy magyarázzam el, hogy mi történt. Már megbántam, amiért Bella jelenlétében megcsókoltalak.
- Te tudtad, hogy ott volt? – kérdeztem mérgesen.
- Nyugalom, hagy mondjam végig. – Sóhajtottam és engedtem, hogy tovább beszéljem, bár az egyik felem legszívesebben most kitekerte volna a nyakát. – Tényleg sajnálom. Bellának pedig próbáltam elmondani az igazat, de nem hagyta. Tegnap még eszméletlenül feküdt a kórházban, ezért nem is tudtam volna elmondani neki, ma pedig nem akart meghallgatni ezügyben. Esküszöm, hogy igazat mondok.
- Na jó, mondjuk, hogy hiszek neked – feleltem már kicsit higgadtabban. – De ha már itt tartunk, Bella miért került kórházba és te miért maradtál vele?
- Valami Victoria miatt – kezdte, mire egy morgás tört fel belőlem, de szerencsére nem volt túl hangos, így nem hallotta senki, csak én és Tanya, na meg gondolom Alice, akit jelen pillanatban nem láttam sehol. – Nos, én megkerestem Bellát és mondtam neki dolgokat… de ezt is megbántam, viszont nem is ez a lényeg, hanem hogy már éppen elmentem, de néhány perc futás után megéreztem egy idegen vámpír szagát a levegőben, ezért visszafordultam, hogy megnézzem, Bella jól van-e. Megláttam, hogy a földön fekszik és az idegen vámpír ott van mellette és Bella karját szorongatja, de biztos voltam benne, hogy nem éppen óvatosan, így odafutottam és letéptem róla azt a vámpírt, majd egy kicsit küzdöttem vele, de sajnos túl erős volt és taktikázott, így nem tudtam megölni, de legalább elment. Aztán visszarohantam Bellához, aki ekkor már nem volt magánál, felvettem a karjaimba és a legközelebbi kórházba vittem és vele maradtam. Miután ma felébredt elbeszélgettünk, megköszönte, hogy megmentettem és írogatott valamit, amiről majd mindjárt bővebben szót ejtek. Ekkor még nem voltam benne biztos, hogy elmondom neki az igazat, bár már fontolgattam, aztán amikor azt kérte, hogy hozzam el a cuccát a szállodából, ő pedig közben kijelentkezett telefonon keresztül és megmondta, hogy én megyek a holmijáért, akkor megváltozott minden. Nem akartam, hogy boldogtalan legyen, hiszen olyan kedvesen beszélt velem, de hiába próbáltam elmondani neki az igazat. Még ide is kikísértem, mert útközben akartam neki elmondani az igazat, de nem hagyta, mindig csak azt mondta, hogy már nem akar változtatni a döntésén. Nem hallgatott meg. És már a repülőn ül, útban Forks felé. – Sóhajtott, majd folytatta. – És most oda kell, hogy adjak valamit.
- Mégis micsodát? – kérdeztem. Ekkor az eddig hátratett kezeit, maga elé rakta és az egyikben egy fehér téglalap alakú valami volt, amit kissé feszengve nyújtott át.
- Ezt Bella írta. Azt mondta, hogy csak akkor adjam oda, ha már tudod, hogy itt volt Denaliban. – Kérdőn felhúztam a szemöldököm, de azért széthajtottam a levelet, aminek az egyik külső oldalára az „Edwardnak” felirat volt ráírva, majd olvasni kezdtem.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem…
Talán azzal, hogy elmondom, hogy mennyire szeretlek. Igen, Alice hazudott, de én kértem meg rá, mert nem akartam, hogy sajnálj amiatt, hogy én még mindig szeretlek, de te már nem. Nos, megértem, ha túlléptél rajtam és én is minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy nekem is sikerüljön. Bár teljesen elfelejteni nem foglak, de talán boldog lehetek valaki mással. És ne haragudj Alice-re, amiért nem szólt, hogy jövök, meglepetés lett volna, bár azt hiszem, hogy kettőnk közül inkább én lepődtem meg…
Életem legszebb napjai voltak, amiket veled tölthettem és nem fogom megbánni soha, hogy beléd szerettem, ezt ne feledd! Bár valószínűleg nem fogod, hiszen a vámpírmemória… Na mindegy, a lényeg az, hogy légy boldog és én is az leszek. Most elválnak az útjaink, de talán valahogy még találkozunk egyszer.
Csak két kis apróságot kérek, hogy tégy meg: Legyél boldog és ne gyere vissza Forksba miattam!!!
Kérlek, hogy ezt tedd meg nekem! Különben meg, hamarosan én is megtalálom azt, akit nekem szánt a sors, így szerencsésebb lenne, ha nem jönnél vissza Forksba, amíg én ott vagyok. Amúgy meg, nemsokára el kellene menned, hiszen feltűnne, hogy nem öregedsz, eredetileg is ezért akartatok eljönni…
Mielőtt még túlságosan hosszú és értelmetlen lenne a levelem, azt hiszem be is fejezem...

Szeretlek!
Bella

Újra és újra végigfutattam a szemem a sorokon.
Bella szeret, még mindig szeret! – Majd kiugrottam a bőrömből ere a gondolatra, persze Alice is elmondta az igazat, de így, hogy Bella „mondta”, sokkal jobban boldogított a tudat.
De, akkor miért akarja, hogy külön legyünk boldogok? Mondjuk, ő nem tud arról, hogy én is szeretem, azt hiszi, hogy már túlléptem rajta. De hogy hiheti ezt? Hogy feltételezheti, hogy bárki is pótolhatja őt számomra? – A boldogság egyszerre csapott át szomorúságba, meghintve egy kis értetlenséggel.
De… Várjunk csak! Azt írta, hogy meg fogja találni, akit neki szánt a sors! Tehát, akkor nem gondolja, amit eddig, hogy mi ketten… szóval, hogy minket teremtettek egymásnak. Bár hogyan is gondolhatná ezt, hiszen én egy szörnyeteg vagyok! – Most már az érzéseim megint más irányt vettek, haragudtam, sőt gyűlöltem magam.
Aztán az érzelmeim összekavarodtak, az összes a felszínre tört, egyik erősebb volt, mint a másik, és ép ésszel nem is lehetett felfogni az összes értelmét. Már nem is érzékeltem a külvilágot, nem értettem semmit magam körül, csak arra tudtam gondolni, hogy két lehetőségem van: Hagyom, hogy Bella boldog legyen, azzal, akit valóban neki rendeltek, vagy visszamegyek Forksba, Bella külön kérése ellenére, tisztázni próbálom vele a helyzetet és vagy elhiszi, vagy nem.
Nehéz döntés, de talán tényleg hagynom kéne Bellának, hogy visszatérjem a normális emberi életbe, hiszen ezért akartam elhagyni, most pedig azon vacillálok, hogy ismét kiragadjam-e a természetes világból. Nem, ezt nem tehetem vele! Hányszor fohászkodott az egyik felem, a józanabbik, hogy Bella tegye meg azt, amit most, és hagyjon el, legyen valaki mellett boldog, persze ebbe a gondolatba mindig belefájdult a már nem dobogó szívem, de most hogy megtörtént, az önzőbbik felem utána akar menni. Ezt nem hagyhatom! Nem tehetem ismét tönkre az életét! Tehát, akkor marad az a lehetőség, hogy itt maradok, és ahogy kérte nem megyek vissza Forksba. De vajon meddig fogom én kibírni nélküle?

(Bella szemszöge)

Mikor eljöttem, nem is gondoltam át rendesen a dolgokat, hiszen senkitől sem köszöntem el, csak Tanyától. Talán majd fel kéne hívnom Alice-t... Áh, nem, nem lehet!
Miket gondolsz, Bella? Nem hívhatod fel! Soha többé nem beszélhetsz egyik Cullennel sem! Így a helyes! – mondtam magamnak.
De ez még csak az egyik része volt annak, amit nem gondoltam át. A másik az volt, hogy nem szóltam Charlie-nak arról, hogy hazamegyek. Tekintve, hogy fél óra múlva leszállok, valamit ki kell találnom, hogyan jussak Forksba a seattle-i reptérről. A pénzemből… nos, talán még maradt annyi, hogy béreljek egy kocsit, vagy esetleg taxival menjek. De ez csak, akkor derül ki, ha már a csomagjaimat visszakaptam. De esetleg az is megoldható lenne, ha felhívnám Charlie-t, de mindegy, inkább nem ezen gondolkozok, sőt jobb lesz, ha leállítom az agyam és nem gondolok semmire, ami mostanában történt, mindent ki kell törölnöm az agyamból. Tudom, hogy erre képtelen leszek, de legalább megpróbálom…
Arra lettem figyelmes, hogy valaki finoman megrángatja a vállamat. Talán elaludtam? Kinyitottam a szemem és a stewardess mosolyogva nézett rám le.
- Megérkeztünk Seattle-be – mondta, mire próbáltam feltápászkodni a székből, nem valami sok sikerrel. Végül nehezen, de felálltam.
- A csomagjait hamarosan ön után viszem. Csak néhány perc. Addig üljön le a váróterem egyik székére. – Bólintottam, majd úgy tettem, ahogy mondta.
Öt perccel később valóban ismét az én birtokomban voltak a csomagjaim. Aztán odasétáltam a kijárathoz, miközben azon gondolkoztam, hogy jó ötlet-e ismét taxival menni, mivel végül emellett döntöttem. Kocsit bérelni nem szerettem volna, mert akkor megint vissza kellett volna ide jönnöm, annak meg semmi értelme, Charlie-t pedig nem akartam ugráltatni, úgyhogy maradt a taxi lehetősége és miután megállapítottam, hogy elegendő pénzem van rá, be is ültem egybe, majd elmondtam, hogy hová szeretnék menni és már indultunk is.
Útközben megint próbálkoztam, hogy ne gondolkozzak, legalábbis Edwardról és a Cullen családról ne gondoljak semmit. Persze egy-egy gondolatfoszlány áttört az akaratomon, de nagyrészt azért sikerült kiküszöbölnöm ezt.
A kocsiban nagyon sokáig csend uralkodott és főként ezért nem bírtam teljesen leállítani a gondolataim áramlását, mígnem…
- Itt is volnánk – mondta a sofőr, mire odaadtam a tenyerébe az összes nálam maradt pénzt, meg sem kérdezve, hogy mennyivel tartozok, aztán szinte rohantam az ajtóhoz, hogy végre mindent magam mögött tudhassak, de amilyen szerencsés vagyok, beragadt az ajtó. Rángattam, de sehogy sem akart a kilincs engedni. Sokszori próbálkozásra végre kinyílt, de ekkor vettem észre, hogy nem én nyitottam ki, hanem valaki belülről. És ez a valaki nem Charlie volt. Az ajtóból egy aranybarna szempár nézett le rám és én meg se tudtam szólalni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés