12. fejezet: A réten

- Ryan,- ismételtem meg- én vámpír vagyok.

Szemei a döbbenettől tágra nyíltak. Hevesen vert a szíve, hallottam, hogy ereiben a vér sebesen áramlik. Felálltam a törzsről, s kissé távolabb léptem.

Még mindig döbbenten nézett rám, de már egy hitetlenkedő mosoly is megjelent a szája szegletében. Őrültnek néz, gondolhattam volna.

- Bella, te jól vagy?- kérdezte, s már ott is termett előttem. Nem ért hozzám, csak állt, s mélyen a szemeimbe nézett. Már nem félt, inkább értem aggódott.

- Ryan…- kezdtem megint, de belém fojotta a szót.

- Biztos minden rendben? Nem verted te be a fejedet valamibe?- kérdezte csendesen.

- Nem, biztos, hogy jól vagyok, de kérlek hallgass…

Már nem tudtam befejezni, amit elkezdtem. Ryan hátrébb lépett, s rám nézett. Volt valami különös a pillantásába, ami megijesztett. Végignézett rajtam, majd visszaült a rönkökre, s a tenyerére hajtotta a fejét.

Ebben a pillanatban tudtam, hogy összeállt benne minden. A kirakós játék elemei kezdtek a helyükre kerülni.

Nem szóltam, nem is tudtam volna mit mondani. Hagytam, hogy ha akarja, ossza meg velem a gondolatait. Két percig álltam előtte, s ő mozdulatlanul ült a rönkökön.

Ekkor hirtelen felemelte a fejét, s elkezdett beszélni. Nem voltam benne biztos, hogy akarom hallani, amit mond, de hajtott a kíváncsiság.

- Hihetetlenül fehér a bőröd. És az sem véletlen, hogy annyira gyors voltál az ebédlőben, hogy nem is láttam, mikor veszed a kezedbe a táskádat. Ezért hasonlítatok annyira a testvéreiddel. Mert mind mások vagytok. Vagyis, mind ugyanazok.

Furcsa pillantással nézett rám. Nem dobogott már annyira gyorsan a szíve. Nem éreztem rajta, hogy fél. Pedig kellett volna, nagyon is félnie kellett volna tőlem.

- Ryan, én megértem, ha nem akarsz velem többet találkozni. Ha látni sem bírsz többé. Csak egy szavadba kerül. De őszinte akartam lenni hozzád, ezt tudd.

Fájdalmas grimaszt vágott, felpattant, de nem jött túl közel hozzám. Savanyúan elmosolyodtam. Igen, félt tőlem, még ha nem is mutatta, vagy ő maga nem is érezte. Természetes volt, hogy így reagál, még a tudta nélkül is. Hiszen félni kellett tőlem. Érezte már minden porcikája.

- Te is tudod, hogy már nem tudok nélküled élni, akármi vagy is. Nem érdekel, csak melletted akarok lenni- a hangja nyugodt volt, a szeme lázasan csillogott.

- Ryan, ez hatalmas felelőtlenség lenne a részemről.

- Mégis mi Bella? Az, ha együtt vagyunk? Szerintem bármi más nagyobb veszélyt jelentene a számomra. De te nem.

A fejemet a földre szegeztem. Az egész bensőmnek ujjongania kellett volna, hogy ezt válaszolta, ez volt a reakciója. Mégsem így történt. Féltettem őt. Nem akartam bántani.

Eszembe jutott Edward, s mikor elárultam, hogy pontosan tudom, mi is ő valójában. Hogy mit mondtam akkor neki, s ő mit mondott nekem. Így tudtam, el kell neki mondanom, mivel is jár az én létem.

- Ryan, tisztába vagy te a vámpír szó fogalmával?- kérdeztem lassan, halkan, miközben a földet szugeráltam.

- Nem értem, mire gondolsz- nézett rám értetlenül.

- Arra, hogy hogyan élek, mivel táplálkozom, hogy egyáltalán miért vagyok- néztem mélyen a szemébe, s ejtettem ki nyomatékosan a szavakat, hogy érezze, ezeknek most mekkora hangsúlyt kell fektetni.

- Oh, hogy arra- válaszolta már mindent értve.

- Igen, pontosan arra.

- Nézd, Bella- kezdte, s egészen közel jött hozzám, már majdnem súrolta testünk a másikét. Fel kellett néznem rá. ha a szemkontaktust tartani akartam, márpedig nagyon is akartam. Ügyelnem kellett viszont rá, el ne vesszek a szemeiben. Ha ez történt volna, valószínűleg csak össze-vissza beszéltem volna, s egy értelmes mondat sem hagyta volna el ajkaimat.

- Fogalmam sincs, mit várhatok a jövőtől,- kezdte- bármi megtörténhet. Bármi. De vállalom. Mindaddig fogom is, amíg az rólad és rólam szól. Amíg te szerepelsz benne, addig csak jó lehet. Az pedig, hogy van egy kis hibád, nem ugyanolyan vagy, mint én… Jelen pillanatban a legkevésbé érdekel.

Bizseregni kezdett a könnycsatornám. Lám, megint sírhatnékom támadt. Örültem neki, hogy ez most nem lehetséges, bár bevallottam magamnak, hogy Ryan előtt még ezt is vállaltam volna.

- Ha elmondod nekem, mik is a szabályok, meg fogom próbálni őket betartani. Akármi is legyen az ára.

Próbáltam összeszedni magam. Az előbb elhangzottak után ez nehéz volt. Pontosan tudtam, mit érez. Én is így voltam vele sok-sok évvel ezelőtt.

Tudtam, hogy mit teszek kockára. tudtam, hogy ez mennyire veszélyes, mégis vállaltam. Nem érdekelt, mit mond Edward, akartam az egészet.

- Szóval, Bella- nézett le rám mosolyogva, s búgó hangja rángatott ki merengésemből- én kérdezzek, vagy mondod magadtól?

- Kérdezz, én pedig eldöntöm, hogy válaszolhatok-e rá.

- Ez így nem fair játszma. Magaddal és velem szemben sem.

- Miért is?

- Mert ha mindent tudok, akkor nem ronthatok annyit. Kevesebb a hibalehetőség.

Ezen rágódtam egy kicsit. Ráadásul az egész mondat olyan volt, mintha Edward szájából hallottam volna. Így szinte biztos lettem benne, hogy Ryannak igaza van.

- Rendben. Kérdezz, én felelek.

Egy féloldalas mosoly kíséretében leült a rönkre, s megütögette a mellette lévő helyet. Én odamentem, s leültem mellé.

Sokkal könnyebbnek éreztem magam. Ryan nem menekült fejvesztve előlem, s nagyon higgadtan kezelte a helyzetet. Ez engem is arra sarkalt, hogy minél őszintébb, és minél nyugodtabb legyek. A torkom ugyan kapart egy kicsit, most, hogy ilyen közel ültem hozzá, de nem éreztem késztetést, ahogy eddig soha, hogy Ryanra vessem magam. Ő gondolkodott kicsit, majd feltette az első kérdését.

- Szóval, tényleg vért iszol? Vagyis isztok?- kérdezte. Igen, valóban a lényegre tért.

- Nos, igen- böktem ki lassan. Nem mertem ránézni, féltem a reakciójától. Mivel nem mondott semmit, kiegészítettem a teljes igazsággal.

- De nem embervérrel.

- Akkor?- kérdezte fojtott hangon. Erre már rá pillantottam. Nem félt, inkább a kíváncsiság hajtotta.

- Állati vérrel táplálkozunk. Vegetáriánusoknak mondanám magunkat. Nem lakunk soha jól, de erőben tart, és tudjuk kontrollálni magunkat.

Ahogy kiejtettem a szavakat, apró sebek szakattak fel a mellkasomon. Valami ilyesmit mondott nekem is Edward, amikor elmondta, mit is esznek. Nem fájt már annyira, de azért a hiányát elég erősen éreztem.

- Szóval, akkor nem öltök meg senkit?

- Nem. Táplálékért nem.

- Másért igen?

- Ha bánt minket, vagy a családtagunkat, és vámpír az illető, előfordul, hogy megszorongatjuk kicsit.

- Akkor erősek vagytok, ha jól sejtem. És ahogy láttam- mutatott rám- elég gyorsak is.

El kellett mosolyodnom. Jó megfigyelő volt.

- Igen, mindkettő igaz ránk.

- Huh,- sóhajtott egy hatalmasat- akkor nagyon kell rád figyelnem.

- Ugyan, mégis miért? Ezerszer gyorsabb és erősebb vagyok nálad. Inkább nekem kell majd rád vigyáznom.

- Az lehet, hogy nem vagyok olyan gyors, és erős, mint te. De arra azért figyelnem kell, hogy emberek között normálisan viselkedj. Emberi tempóban.

Rápillantottam. Ő kajánul elvigyorodott. Tudta, hogy igaza volt. Nem volt más választásom, nekem is igazat kellett adnom.

- Jó rendben. Koppints a fejemre, ha netalántán elszaladna velem a ló. De hidd el, elég sok gyakorlatom van benne.

- Mégis miben?

- Hogy kontroláljam magam.

Erre összeráncolta a szemöldökét. Nem tudhattam, hogy mi jár éppen a fejében. Ezt most csak Edward tudta volna megmondani…

- Mond Bella,- nézett rám komolyan- hány éves vagy?

Mélyet sóhajtottam. Ugyan, erre most mit válaszolhattam volna? Ráadásul újabb sebek tépődtek fel. Mintha újraéltem volna a múltat, csak most egy kicsit más szemszögből néztem volna. Mintha Edward helyébe léptem volna.

- Tizenhat.

- Oké. És mond csak, a vámpírok tényleg halhatatlanok?- nézett rám komoly tekintettel. A lényegre tapintott megint. Nyeltem egyet, húzni akartam az időt, de nem lehetett.

- Igen, azok vagyunk.

Összehúzta kicsit a szemét, majd ismét kérdezett.

- Akkor megkérdezem még egyszer, most, hogy tisztáztuk ezt a kis apróságot. Hány éves vagy?

Beleharaptam a számba. Kiszorult a levegő a tüdőmből. Egy pillanatra behunytam a szememet, próbáltam átgondolni, hogy mit is tehetnék. De ismét az egyenes utat választottam. Őszintén megmondom neki, ha megijed, ha nem.

- Nézd Ryan, lehet, hogy ez most egy kicsit ijesztő lesz- haboztam, de ő csak rám villantotta a szemét.

- Okés, rendben. Hetvennégy éves vagyok.

Néztem Ryan arcát, de semmit nem láttam rajta. Se meglepődöttséget, se viszolygást. Pedig a koromból ítélve bőven a nagymamája lehettem volna. Erre a gondolatra inkább az én gyomrom szorult össze.

- És hogy lettél vámpír? Vagy, hogy lehetséges, hogy valaki vámpír legyen?- tette fel hirtelen a kérdést.

- Nem hiszem, hogy mindezt tudni szeretnéd- mondtam nagyon lassan, akadozva. Ezzel együtt be kellett volna vallanom neki, hogy Nessie nem a testvérem, hanem a lányom, amit még nem nagyon akaródzott a tudtára adni.

- Bella,- nézett rám szelíden- nem fogsz megriasztani. Hidd el. Annál te nekem sokkal, de sokkal többet jelentesz. Hálásan néztem rá, s hozzáfogtam a mondandómhoz.

- Vámpírrá úgy lehet valaki, ha egy másik vámpír még ember létében megharapja. Én haldoklottam, amikor megkaptam a vámpírmérget. A mi családunk szándékosan senkit nem szánna erre a sorsra.

- Miért? Nem hiszem, hogy ennyire rossz lenne ez az egész- jegyezte meg Ryan.

- Igen, emberlétemben én is így gondoltam. De hidd el, nem szánnád ezt a sorsot másnak, vámpírként.

Ezen kicsit elgondolkozott, de nem szólt már rá semmit.

- Nem nézel ki tizenhatnak. Akkor hány éves korodban is történt mindez?

- A tizenkilencedik születésnapom előtt. Pár nappal- válaszoltam csendesen.

Finoman átkarolta a vállamat, és maga felé fordított.

- Bella, ha erről nehéz neked beszélned, nem kell. Megértem- kezdte, de én megráztam a fejem.

- Nem nehéz, hidd el. Csak még nem beszéltem erről egy embernek sem.

- Szóval, én vagyok az első, akit közel engedsz magadhoz?- ráncolta össze a homlokát. Tudtam, hogy lehet, most megbántom, de őszintének kellett lennem.

- Nem. Volt egy fiú, ezelőtt sok évvel, akit nagyon közel engedtem magamhoz- rápillantottam, s tudtam, folytathatom. Érdeklődve várta a folytatást. De megakadtam. Nem tudtam, hogy kezdhetnék hozzá, mit is mondhatnék. De ő segített, és kérdezett.

- És akkor, hol lehet ez a fiú? Miért nincs melletted?

- Meghalt- suttogtam.

- Jajj, Bella,- karolt át szorosabban- annyira sajnálom. Nem tudtam.

- Nem tudhattad. És rég volt már.

Az érintése, bőre melege, azonnal megnyugtatott. Jó volt a kezei között lenni.

- Hogyhogy Forksba jöttetek?- jött egy újabb kérdés.

- Ezelőtt én már itt éltem. Itt születtem. Anyuval egy ideig Phoenixben laktam, mivel a szüleim elváltak még kicsi koromban. Aztán visszajöttem. És itt pecsételődött meg a sorsom is. Ráadásul nekünk nagyon kedvez a Forksi időjárás. Kevés napfény, sok eső. A tökéletes hely- mosolyodtam el. Ismét ránéztem Ryanra, és láttam, hogy valami nagyon érdekli.

- Kérdezz Ryan, nyugodtan.

- Nem mehetsz ki a napfényre?

- De igen, mehetek. Majd megmutatom, miért nem mutatkozhatunk napfényben.

- Kíváncsian várom.

Ebben a pillanatban a telefonom rezegni kezdett a kabátzsebemben. Előkaptam. Gyors lehettem, mert Ryan felszisszent mellettem, de nem törődtem vele. Könnyű volt mellette önmagamnak lenni. Alice volt az.

- Bella, kérlek, gyere. Rosie dühöng…

- Megyek, Alice.

Rápillantottam Ryanra. Ő nem hallott a telefonbeszélgetésből semmit, mivel Alice nagyon gyorsan hadart.

- Sajnálom, de mennem kell.

- Elvigyelek?- kérdezte óvatosan. Én elmosolyodtam.

- Vészhelyzet van otthon, úgyhogy jobb, ha inkább futok.

- Futsz?- hitetlenkedett.

- Tudod, nagyon gyors vagyok.

- Holnap látlak?- kérdezte még gyorsan. Elmosolyodtam s bólintottam.

Egymás szemébe néztünk. Ez most több jelentéssel bírt, mint egy szó.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés