-Azt elhiszem, de most nem azért jöttünk, hogy ezen gondolkodjunk – mondta Esme, és kinyitotta a kocsiajtót. – Gyertek, menjünk be! Carlisle majd beszél!
-Oké! – feleltem megnyugodva. Nem nagyon tudtam, hogy mit mondjak, és a tudta, hogy Carlisle egy kicsit könnyít rajtam az előbeszéd átvételével, megnyugtatott – részben.
Én is kiszálltam az autóból, Edward végig mellettem jött, mintha tőlem várna védelmet, mikor szembekerül két lánnyal, akiknek az apjuk vérfarkas. De ez nem igaz. Jacob nem lehet az apjuk.
Egyik este Alice-szel beszélgettünk:
-Edward azt hiszi, Shopie és Emma nem az ő lányai. Hanem Jacob Blacké.
-És szerinted? – kérdeztem.
-Igazából fogalmam sincs. Talán mindkettőjüké.
-De Alice! Az lehetetlen!
-Nem lehetetlen, csak nem volt rá példa. Attól még nem biztos, hogy meg sem történhet, ha érted, mire célzok.
-Mikor születtek, és ember voltam, Edward vámpír, Jacob vérfarkas. Nem lehetnek egyrészt emberek, másrészt vámpírok, harmadrészt pedig vérfarkasok.
-Ilyenről tényleg sosem hallottam. De nem lehetetlen. Ez az egész eléggé érdekes eset. Figyelj, nem akarlak elkeseríteni, de Jacob – akármilyen kicsi részben is – apja a két lánynak.
-És Edward?
-Na, igen…
-Emma képes arra, amire Edward. Honnan tudna gondolatot olvasni, ha csak félig ember, félig vérfarkas? Ezt egészen biztosan Edwardtól örökölte. Akkor Edward az apja!
-Igen. Nem lehet, hogy Emma Edwardé, Shopie Jacobé?
-Ez hülyeség!
-De azért mégis!
-Nem hiszem. Shopie megvédte Emmát Edward képességével szemben. Ezt tőlem örökölte.
-De esetleg nem hasonlított egy vérfarkasra?
-Talán. De nem fogom szétosztani a gyerekeimet! Jacobot úgysem érdeklik!
-Edward nem fogja elfogadni!
-Nem érdekel! El fogja! Ha megérti, hogy a lányoknak is agy a legjobb, legalább együtt maradhatnak! Van jobb ötleted?
-Nem igazán.
Most pedig úton vagyok feléjük…
A kavics csikorog a lábunk alatt. A Henzibah-ház kissé kopár benyomást keltett, mivel alig volt a kertben fű, inkább kavicsok. Én, aki megszoktam azt, hogy mindenütt zöld a környezetem, kissé idegennek éreztem a házat.
A kapu zárva volt.
-Nem akarok illetlenül bemenni, nem hiszem, hogy jó benyomást keltenénk vele – szólt Carlisle. – Inkább csöngessünk.
-Látsz itt valahol csengőt?
-Nem. Akkor várnunk kell.
Így hát vártunk. Az idegeim pattanásig feszültek, sosem éreztem még ilyet. Idegességemben nem bírtam egy helyben maradni, fel-alá mászkáltam, és figyeltem a többieket. Alice sem volt nyugodtnak mondható, de kénytelen voltam belátni, hogy egyedül engem érint így ez az egész. Csak én vagyok ennyire ideges.
-Mennyi az idő? – kérdeztem.
-Húsz perce várunk.
Mászkáltam egy sort.
-Mennyi az idő?
-Két perce kérdezted meg! Bella, nyugodj meg!
-Nem tudok – mondtam türelmetlenül. És ez végül is igaz volt.
Aztán Edward, Esme és Carlisle beültek az autóba, zenét hallgatni. Csak Alice maradt ott, és látszott rajta, hogy egyedül miattam, legszívesebben ő is beült volna a többiekhez. Én viszont nem akartam zenét hallgatni, inkább várni, hogy mikor mehetünk be. Hogy nem veszik észre, hogy egy autó áll a házuk előtt? Talán nincsenek is otthon? Meglehet.
Végül Alice is feladta, és ő is beszállt az autóba. Edward kedvenc számai közül hallgattak egyet, de engem nem érdekelt, mit. Ha mindenki eltűnik, talán nem látják meg, hogy itt állunk. Vagyis most már csak én állok. Nem, inkább ülök. A kerítés pereme széles, és azon ülve dobolok az ujjaimmal. Mikor ültem egyáltalán le?
Mintha félig aludnék… Vagy talán ez az unalom? Nem nagyon szoktam unatkozni, mert ha Edwarddal vagyok, eszembe sem jut, hogy unatkozzam. De most Edward bent ül a kocsiban a többiekkel… Igen, unatkozom.
Szemléltem egy ideig a kertet, aztán a kerítés mellett megnéztem a házat is. Sajnos nem volt benne semmi különös, semmi látnivaló. Tologattam a lábam a kavicsok között, de mikor poros lett a cipőm, ezt is befejeztem. Nézegettem a kerítést, anyagát, egy ideig a festéket is kapargattam…
Jó ég, mit csinálok? Abbahagytam, mert nem akartam, hogy meglássák, amint a kerítés festékének lekaparásán fáradozom. Szép kis benyomás lenne!
De talán most nem is fognak meglátni. Nem is engednek be.
És ekkor megláttam: az ablak mögül egy kerek arc lesett ki. Mikor meglátott, rémültem húzta be a függönyt: tehát otthon vannak. Miért, miért, miért nem engednek be?
(Mrs. Henzibah szemszöge)
-Ők azok! – mondtam a férjemnek. – A lányok miatt.
-Nem hiszem. Gondolod, hogy emlékeznek egyáltalán erre az egészre? Ezer éve volt, elfelejtették! Nem ők azok!
-De igen! Megismerem az… anyjukat.
-Anyjukat? Miről beszélsz?
-A két lány nagyon hasonlít arra a nőre! Akinek olyan sápadt fehér bőre van!
-Mindegyiknek „sápadt fehér bőre” van! Egy kicsit bővebben is kifejtenéd, hogy hol van az a bizonyos nő? – a férjem is kezdett ideges lenni. Hallatszott a hangján. Pedig őt elég nehéz kihozni a sodrából.
-Aki a kerítésen ül.
-Nem néztem ki az ablakon. Te néztél ki, én nem. Így nem is tudom, ki hol van!
-Mindenki a kocsiban ül – mondtam. – Csak az anyjuk nem. Tipikus anya: nem adja fel. De honnan tudhat a lányokról? És hogyan került ide, Forksba? Mi pont azért jöttünk ide, mert itt biztosan nem talál meg minket senki, olyan kicsi város, mintha nem is lenne! Akkor meg miért pont itt keresnek minket?!
-Nem tudom, drágám. Nyugodj meg, olyan fehér vagy, mint egy hulla! Nehogy elájulj itt nekem!
Leültem egy székre, de még mindig remegtem. Jöttek a lányokért, jöttek, és elviszik őket… Annyit dolgoztam velük, kiskoruk óta nevelem őket, és most ennyi volt. Elviszik mindkettőjüket. Nekünk meg csak a szomorúságot hagyják itt!
Kopogtak. Tudtam, hogy az anyjuk az. Meglátott, mikor kilestem az ablakon, pedig a többiek már bent ültek: azt hitték, nem vagyunk otthon. Kell nekem ilyen kíváncsinak lennem! Kinézek az ablakon, és minden csődbe ment! Most pedig kopog. Tudja, hogy nem üres a ház.
-Mi legyen? Bunkóság nem beengedni őket! Úgyis be fognak jönni! Akkor legalább szépszerével! – érvelt a férjem.
Erőtlenül bólintottam.
-Az Istenért, Dolores, ne hagyd már el így magad! Az is jelent majd valamit, hogy eddig mi neveltük őket! Legrosszabb esetben is nálunk maradhat az egyik lány!
-De én nem akarom csak az „egyiket”! Nem lehet róluk így beszélni! – potyogtak a könnyeim. – Ők nem holmi tárgyak, hogy felbukkan az igazi tulajdonosuk, aztán elviszi őket! Nem is ismerik a valódi szüleiket! Minket szeretnek! Nem a valódi családjukkal éltek eddig! Tökre van menve az életük! És erről csakis én tehetek!
-Ne hibáztasd magad mindenért, Dolores, és ne most sírj, mert a lányok meghallják, és tudni fogják, hogy nincs minden rendben. Másrészt pedig hogyan fogadjuk a vendégeket, ha ilyen kisírtak a szemeid?
Josh-nak persze megint igaza volt.
-Ne kiabálj főképp – folytatta -, mert azt a lányok egészen biztosan meghallják, és megértik, amit mondasz. Nem így kéne megtudniuk az igazságot! Vegyél mély levegőket, és nyugi!
-Igazan… van… - mondtam, minden szó előtt vettem egy mély levegőt.
-Pontosan. Nem lesz semmi gond. Meglátod, minden megoldódik! Most menj, moss arcot, és engedjük be a vendégeinket. De keltsünk rögtön rossz benyomást!
Úgy is tettem. A víz lehűsítette az arcomat, és máris nem látszottam olyan öregnek, nameg kisírt arcúnak.
Josh (a férjem) ment ki fogadni a vendégeket, mert ha én mennék ki, fennáll annak a veszélye, hogy elbőgöm magam. Én addig felkiabáltam a Shopie-nak és Emmának:
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés