2. fejezet

(Edward szemszöge)

Apám nem kérdezett tőlem semmit, csak a kezembe nyomta a Mercedes kulcsát és hagyott elmenni.

Dühösen, megalázva és undorodva ugrottam be a kocsiba és csaptam magamra az ajtót. Olyan erővel szorítottam a kormányt, hogy félő volt, kettétöröm. Ujjperceim még a szokásosnál is fehérebbek voltak, pedig ezt azért nehéz egy magamfajtánál elérni.

Dühös voltam a lányra, aki ilyen hatással volt rám és gyűlöltem őt. Miért kellett neki pont ebbe az átkozott városba jönnie és az én nyugodt és unalmas napjaimat tönkretennie?  Miért ilyen csábító a vére és a többiek miért nem érzik?

Megalázva éreztem magamat, hogy még ennek a kísértésnek sem tudok ellenállni (pedig hetven év alatt már számtalan hasonló helyzettel találkoztam, de azok nem voltak ennyire intenzívek és…).

Erre a gondolatra a lány illata ismét felidéződött bennem és a torkom fájdalmas lassúsággal égni kezdett. A szörnyeteg ujjongva ugrált belsőmben és vért követelt. A lány vérét, mely tompítaná ezt a kínzó fájdalmat és megnyugtatná háborgó lelkemet.

Lelkemet? Milyen nevetséges szó! Hiszen a fajtámnak nincsen lelke, amely a jó útra térítené őt, és nem hagyná elveszni!

Én már 1918-ban elveszítettem a lelkemet és vele együtt a megváltás reményét is. Pusztán egy gyilkos vagyok, akinek eggyel több vagy kevesebb élet szárad a „lelkén”, kit érdekel?

Két énem harcba szállt egymással és még én sem tudtam, hogy melyik fog felülkerekedni.

Megmaradt emberi felem azért üvöltött, hogy tűnjek el innen olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, míg a vörös szemű szörnyeget kajánul vigyorgott, és minduntalan elém lökte a lány képét.

A nyakán lüktető erecske élesen rajzolódott ki és láttam, ahogyan a vér száguldozik fehér bőre alatt, mely olyan vékony volt, akár a papír.

Másik felem csatába küldte azt a gondolatot, ami arról győzködött, hogy egy ártatlan lány életét nem olthatom ki.

Zavarodottan ráztam meg a fejemet és beindítottam a motort. Kihajtottam a parkolóból és Forkson keresztül Alaszka felé vettem az irányt. Talán a friss levegőn és távol démonomtól el tudom felejteni azt a hívogató aromát, amely miatt majdnem tönkretettem a családom által oly gondosan felépített valótlanságot.

Nem is igazán figyeltem arra, hogy merre is megyek, így egyenesen Swan rendőrfőnök háza felé vetett a sors.

Edward, mégis mi a francot keresel te itt? Meg vagy húzatva? Elment az a maradék józan eszed is?

Kétségbeesetten tapostam bele a fékbe és megálltam a szemközti szomszéd háza előtt. Fejemet a kormánynak döntöttem és bár nem volt szükségem oxigénre, mégis zihálva lélegeztem.

Tiszta őrültség az, amit most teszek, de látnom kellett legalább egy röpke pillanatra, hogy elhiggyem, valóság és nem csak álom ez az egész. Igaz, hogy régóta nem tudok álmodni, de szerintem egy emberi rémálom lehet ilyen, mint amin én keresztülmegyek.

Szörnyetegem nagyokat sóhajtva várta, hogy végre szabadon engedjék. Emberi felem felidézte apám képét, aki még ezt a botlásomat is készségesen elnézné nekem, és tárt karokkal fogadna vissza a családba, ahogyan már megtette 1931-ben is.

Türelmetlenségem minden egyes másodperccel egyre csak nőtt, és már odáig jutottam, hogy hagyom az egészet és elmegyek Denaliba, amikor hangosan dübörgő motorzajra lettem figyelmes.

Felkaptam a fejemet és megpillantottam a lány fakóvörös Chevyjét az utca végén. Ahogy megláttam, emberi felem hirtelen eltűnt és a szörnyeteg visítva bújt elő belőlem.

Mindennél jobban vágytam arra, hogy ajkaimat a nyakára tapasztva érezzem lüktető pulzusát, és fogaimat leheletfinom bőrébe mártsam.

Tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem és már nem is tiltakoztam az ellen, amit tenni készültem. A kérdés pusztán annyi volt: hogyan csináljam? Lassan, hogy minden percét élvezzem vagy gyorsan, hogy ne szenvedjen annyit?

Végigkövettem tekintetemmel, ahogyan elhaladt mellettem és a sötétített üvegen keresztül egyenesen a szemembe nézett.

Vörös szemű énem megnyalta ajakait és kész is volt a tervem.

A lány vállat vonva beparkolt a kocsifelhajtóra – egy újabb reakció, amit már soha többé nem fogok megérteni, mert elméje még mindig csendes volt – és kiugrott a szakadó esőbe. Az ajtóhoz rohant és a kulcs után kutatva felnyúlt az ereszcsatornába. Haja elázott az esőtől és sápadt, szív alakú arcára tapadt, ezáltal is hangsúlyozva azt. Ha jobban belegondoltam, még csinosnak is mondhattam volna őt, sőt gyönyörűnek, de egy gyilkos ilyenekkel nem foglalkozik.

Gyorsan belépett a házba, hogy ne ázzon jobban meg, én pedig kiszálltam a kocsiból és nekitámaszkodtam a csukott ajtónak. Pár másodpercet – esetleg percet – még tudok várni, amíg rendbe szedi magát, és utána indulhatok. Azt azért meg kell hagyni, hogy rendkívül jól nevelt és udvarias gazember vagyok. De a gazember nem is jó szó.

Az esőcseppek hangosan- számomra hangosan – koppantak kemény bőrömön, de most nem ezzel foglalkoztam. Az ablakon keresztül is tökéletesen láttam, amikor bement a konyhába, lerakta a székre táskáját és a hűtőhöz indult. Ezt a pillanatot választottam tervem kivitelezéséhez és a házhoz közelítettem.

Az ajtó nem volt bezárva – minő emberi szokás! -, így akadálytalanul jutottam be a lakásba.

A konyhaajtóban megálltam, vállamat a félfának vetettem, karjaimat összefontam mellkasom előtt és a lányt néztem, aki a hűtőben kutatott valami után. Amikor megtalálta, kivette és becsukta az ajtót.

Ekkor siklott tekintete rám és ösztönösen megdermedt. Oh, igen. A jól ismert reakció az emberi faj részéről. Erre a gondolatra mosolyra húzódott a szám, és felvontam egyik szemöldököm.

Az egész helyiséget belengte kábító illata, ami leginkább levendula és frézia mámorító kettősére hasonlított. Szemeimben őrült tűz lobbant, ahogy a szörnyeteg megérezte áldozata vérét. A nyál összefutott a számban és keveredett a méreggel. A tűz szinte perzselte a torkomat, de tudtam, hogy pár percen belül csillapítani fogom.

Azt terveztem, hogy elcsábítom a lányt, így a legkényelmesebben tudom majd megölni és nem is fog sokat ellenkezni.

 - Bella – mondtam ki a lehető legbársonyosabban a nevét, mire leejtette a kezében tartott dobozt, és a tojások a padlóra zuhanva milliárdnyi darabra törtek össze.

Tervem, úgy látszik, bejött, mert az emberi nőknél mindig ezt a hatást váltottam ki, ha megszólaltam. A gondolatait ugyan nem ismertem, de a teste mindent elárult. Kábultan bámult rám, a levegőt kétszeres ütemben vette és a szíve majd’ kiugrott a helyéről.

Elmosolyodtam, és ezzel kimutattam borotvaéles fogaimat is.

Bella hátrált egy lépést és beleütközött a konyhapultba. Tehát a létfenntartó ösztöne is működésbe lépett. Akkor, ha jól számoltam, körülbelül olyan egy percem maradt, míg sikítani nem kezd.

 - Megijesztettelek – kérdeztem tettetett aggodalommal és megbánással a hangomban, de a végén már gúny vegyült bele. – Nem akartalak… nagyon.

Úgy látszik a hangja is megjött, mert az alapvető kérdést nekem szegezte:

 - Mit… - megköszörülte a torkát, amin az ér lüktetve énekelt nekem. – Mit akarsz?

 - Oh, sok mindent – válaszoltam könnyedén. – De jelen pillanatban csak egyvalamit. – Lehunytam a szemeimet és nagyot szívtam a levegőből, ami olyanná vált számomra, mint a drog. – De azt nagyon.

Tekintetemet belefúrtam az övébe és elkínzott lassúsággal megindultam felé. Megálltam előtte – tisztán éreztem a bőréből áradó melegséget és vérének bódító illata az ezerszeresére nőtt. Bal kezemet az álla alá helyeztem, hogy a szemébe nézhessek, jobbal végigsimítottam arccsontján. Érintésemtől megremegett, de csokoládébarna szemeiben egy cseppnyi félelem sem volt.

Bármit megadtam volna azért, hogy ebben a pillanatban halljam, mire gondol, de elhessegettem ezt a képet és a célomra koncentráltam.

Érezni akartam teste melegét a bőrömön, ezért a konyhapulthoz szorítottam őt és szorosan hozzásimultam. Ennyi nem volt elég, így ajkaimmal felfedeztem arca minden négyzetmilliméterét és véletlenül megérintettem szája sarkát. Az érzés, ami átsuhant rajtam, egyszerűen fantasztikus volt, és a másodperc töredékéig a mámor, amit a vére okozott, eltűnt.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, így elsiklottam fölötte.

 - Gyönyörű vagy – suttogtam az első gondolatomat, amit ez a lopott csók váltott ki belőlem, és ajkaihoz hajolva belélegeztem isteni leheletét.

Hogy a lopott csókot igazivá tegyem, finoman megérintettem száját, mire ő megkapaszkodott a konyhapultba, hogy el ne essen.

Hangosan zihálni kezdett, és lecsukta szemhéját, amikor megindultam lefelé és csókokkal hintettem be állát. A nyakánál megálltam, hiszen tervem idáig vezetett. Ütőere ritmusosan továbbította a vért bőre alatt. Zihálása gyorsult és tudtam, hogy most vagy soha.

 - Gyors leszek – súgtam bele a bőrébe, és bár badarságnak tűnt, de még hozzátettem. – Ígérem.

Hosszan megcsókoltam a nyakát, hogy utoljára magaménak tudhassam a miattam száguldó vér okozta extázist, majd beléeresztettem fogaimat. Éreztem, ahogyan átszakítja a bőrt, és eléri a drogomat tároló eret.

Még eljutott a tudatomig, hogy Bella halkan felszisszent, de egy sikoltás sem hagyta el a torkát, aztán már csak az édes nedű okozta bódulat maradt. A meleg vér csak úgy ömlött a számba és görcsösen tartottam két kezembe az eszméletét vesztő lányt.

Százszor jobb volt, mint elképzeltem. Vére átjárta az egész testemet és megtöltötte újult erővel.

Aztán minden olyan gyorsan történt. Pedig ha csak egy kicsit is figyelek, rájöttem volna arra, ami a hátam mögött folyt.

Négy kéz ragadott meg erősen és tépett el éltetőerőm forrásától, míg a lány ájultan hullott a csempére.

Vadul kapálóztam és szabadultam volna, de egy erélyes hang átszánkázott a konyhán:

 - Vigyétek ki innen!

Pöttöm nővérem, Alice állt előttem haragtól izzó szemekkel és adta ki az utasítást két fivéremnek. Perifériám szélén láttam, hogy Emmett és Jasper gyorsan bólintottak és már kint is voltam a ház mögötti erdőben.

Egy fának szorítottak és nem engedtek el addig, amíg Alice ki nem jött. Egy pillanatra megtorpant előttem – a gondolataiból semmire nem tudtam következtetni -, majd intett testvéreimnek, hogy engedjenek el. Aztán rám vetette magát és olyan erővel ütött arcon, amit ki sem néztem belőle. Még Emmett sem ütött meg ekkora erővel, pedig ő a legerősebb a családban.

Úgy látszik, ez a kistestvéri pofon kellett ahhoz, hogy agyamról lehulljon a vörös köd, és a szörnyeteg vonyítva visszavonulót fújjon.

Erőtlenül csúsztam le a fatörzsön, fejemet két kezembe hajtottam és lepergettem magam előtt a történteket.

 - Mit tettem! – nyögtem fel kétségbeesetten és nem mertem rájuk nézni.

 - Carlisle vele van – mondta csendesen Esme és mellém ülve átkarolta vállamat. Színtiszta sajnálatot hallottam a gondolataiban és az anyai féltést.

 - Szerencséd van, ha túléli – Rosalie hangja gúnyosan csattant és megnyomta a „túléli” szót.

Tudtam, hogy mi játszódik most le benne, de képtelen voltam őt sajnálni. Csak és kizárólag legkisebb húgomra koncentráltam, aki gondosan takargatta látomásait.

 - Alice? – tekintetemet rá emeltem, és észrevettem, hogy a ház irányába bámul.

 - Nem tudom. Minden olyan kétséges. – Az előbbi dühnek nyoma sem volt rajta. – Sajnálom, Edward, de semmit nem mondhatok. Egyedül az biztos, hogy Carlisle hazaviszi őt, aztán…

Felfedte előttem elméjét, melyben a látomásai borzalmasabbnál borzalmasabb jövővel kecsegtettek.

 - A lány pengeélen táncol – vonta le a következtetést Rose.

Emmett és Jasper csendben maradtak és ők is a házat fixírozták. Amikor meghallották apám neszezését a lakásból, családom minden tagja megindult az erdő felé, kivéve Carlisle-t és engem.

Apám gondolatain keresztül láttam, amint felemeli Bella testét – vörös vér borította felsőjét, de a várt kísértés elmaradt – és a házból kilépve és gondosan körülnézve fekete Mercedese hátsó ülésére fekteti őt. Becsukta az ajtót és a Cullen-ház irányába hajtott.

Kizártam minden gondolatot a fejemből és átadtam magamat az önutálatnak és gyűlöletnek, ami az esővel együtt telepedett rám.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés