12. Fejezet – Aggódás, avagy Féltés

(NIKKI SZEMSZÖGE)

Alice még mindig nem szólalt meg. A száját harapdálta.
- Alice! – kezdtem kérlelni újra. – Kérlek, kérlek, mondd el! Annyira aggódom érte, amióta megtudtam, hogy vele kapcsolatban volt a látomásod – mondtam gyengén és közben könnyeim folyni kezdtek.
Alice még mindig csak a földet nézte. Nem szólalt meg, gondolom gondosan ügyelt erre.
- Alice – kezdtem újra. – Legalább azt mond el, hogy esik e valami baja.
Alice egy hatalmas levegőt vett majd kifújta. 
- Nem tudom, azt sem láttam, hogy ki lesz a társasága – mondta lassan, bűnbánó képpel, mintha ő tehetne róla. 
- Akkor mégis mit láttál? – kérdeztem és könnyeim jobban és gyorsabban kezdtek el végig folyni az arcomon.
A már – már fárasztó csendben, mintha hallottam volna, ahogy földet érnek a nagy zuhanás után. Csepp, csepp, csepp.
Erről az egészről az élet jutott az eszembe. Felérünk a magasba, majd mivel nincsen, följebb előbb vagy utóbb elkezdünk zuhanni.
- Csak annyit láttam, hogy valaki meglátogatja Edwardot és homályosan azt is, hogy küzdeni kezdenek… - a végét már olyan halkan suttogta, hogy azt hittem, hogy csak képzelődik.
Zokogva estem össze és a földön térdepelve kezembe temettem az arcom.
- Alice – kezdtem sírva, mire megéreztem kicsi kezének hideg érintését a vállamon. – Ugye Edwardnak nem lesz semmi baja?
Mire befejeztem a mondatot a mellkasomban hatalmas fájdalom keletkezett, biztosan azért, mert belegondoltam volna, hogy mihez kezdek nélküle…
- Azt nem láttam – felelte még mindig bűnbánó képpel.
- És segíthetünk rajta vagy neki? – szipogni kezdtem a mondat végére, ugyanis egy fokkal jobban éreztem magam. Gondolom Jaspernek köszönhettem, de akkor csak az volt a lényeg, hogy Edward jól legyen.
Alice lehajolt hozzám, úgy kezdett el a fülembe suttogni…

(EDWARD SZEMSZÖGE)

Ott állt ő. A fák árnyékának a szélén. Gyűlölet ült a szemében. Nem tudtam még abban a pillanatban, hogy mit követhettem el, hogy ennyire utál.
- Mit keresel itt? – kérdeztem nem túl barátságos hangnemben.
- Téged – felelte tömören.
Nem féltem. Miért is féltem volna? A legendák szerint egy vámpír mindig is sokkal erősebb volt, mint egy vérfarkas.
Ekkor azonban meghallottam a gondolatait.
~ Még ma el kell pusztítanom, elvégre mégsem hagyhatom, hogy ő és Nikki összejöjjenek. Ahogyan egymásra néznek… Rám jön a hányinger, hogyha arra gondolok, hogy Nicole egy vámpírba lett szerelmes, jobban mondva, vésődött be. ~
- Meg kell, hogy nyugtassalak, Nicole – lal nem fogok együtt lenni úgy.
~ Attól még meg kell ölnöm, elvégre Nikki még mindig szeretné, ha nem jönnének össze, akkor is… És ezt ugyebár nem szeretném. Elvégre én küzdöttem érte két éven keresztül, hogy a végén úgy nézzen rám, mint most arra a vérszopóra.
- Miből gondolod, hogy Nikki engem szeret? – kérdeztem és szívem helyén egy furcsa bizsergés kerített hatalmába, mely erősebb volt minden eddiginél.
Ez lenne a szerelem? Egy erős bizsergés, ami szinte éltetőnek tűnik így elsőre?
Gondolataimat egy másik gondolat szakította félbe, de ez nem saját volt.
~ Már becézgeti is az átkozott! Mintha tökéletesen megismerte volna az alatt a párnap alatt. Pedig még szinte semmit sem tud róla, hogy mennyire érzékeny, törékeny és legfőképp szeretnivaló, mert nincs olyan ember, aki ne kedvelné.
Ekkor nem tudom, hogy mi miatt, de rávetettem magam Embryre. Ő még abban a másodpercben átváltozott vérfarkassá.
Nem tudtam megölni. Nem az, hogy nem voltam elég erős hozzá, hanem mert tudtam, Nikkinek valamilyen szinten fájdalmat okoznék vele.
Mikor már azt hittem, hogy habozásom miatt Embry lesz majd a vesztem, lépések zaját hallottam meg.
Kettő volt, jól felismerhető. Csodálkoztam, hogy csak ketten jönnek.
Majd megláttam őket. Ott álltak, mindketten aggódva tekintettek körbe. Majd mindkettejükből vad, fenyegető morgás tört elő.
Először azt hittem, hogy Nikki azért morog, mert éppen Embryvel küzdöttem és ezért aggódott érte vagy valami. De nem. Odafutott hozzánk és megfogta Embry – t és lerángatta rólam.
Nem hittem volna, hogy ilyen erős. Mégsem olyan törékeny, mint amilyennek Embry hitte.
Ezután Alice „átvette” Embry – t és elcipelte.
Nicole letérdepelt mellém, és a földet nézte. Én még mindig nem ültem fel, továbbra is ugyanúgy feküdtem.
Aztán rám emelte gyönyörű, csokoládé színű, mandulavágású szemeit. Majd megszólalt azon a kedves, lágy hangján.
- Ugye nem esett semmi bajod? – kérdezte aggódó arccal.
Nem akartam hinni a füleimnek. Az előbb küzdöttem meg azzal az emberrel, aki lassacskán két éve udvarolt neki és ő értem aggódik.
- Nem.
Ekkor sóhajtott egy nagyot majd eszembe jutott, hogy neki rosszabb állapotban kéne lennie, mint nekem.
- És te? – kérdeztem.
- Mit és én? – kérdezte értetlenül.
- És te jól vagy?
Egy ideig értetlenkedett majd megszólalt.
- Persze. Miért ne lennék?
Csak néztem és nem válaszoltam. Nem szerettem volna megtörni a csendet.
Majd hírtelen homlokon csapta magát, úgyhogy gondolom eszébe jutottak a tegnap történtek.
- Igen. Határozottan jobban vagyok – mondta elpirulva.
Olyan édes volt! És az a gyönyörű arc. Dús ajkai voltak, szinte összhangban volt az arca minden centimétere, olyan tökéletesen gyönyörű volt.
- Beszélnünk kell… - mondta halkan.  
Ezen elmosolyodtam.
- De hát már most is beszélünk – emlékeztettem.
- Te is tudod nagyon jól, hogy nem így és, hogy másról szeretnék veled beszélgetni. 
- Rendben van – mondtam és felültem.
Picit megijeszthettem, mert egy pillanatra hátrahőkölt, Majd később jöttem rá, hogy csak pár centi választotta el akkor arcomat az arcától.
Ezen mosolyogni kezdtem.      

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés