(Edward szemszöge)

Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy szinte nem is tudtam, hogy hol vagyok, de aztán rájöttem, hogy még mindig a repülőtéren állok, kezemben Bella levelével, Tanya pedig velem szemben bűnbánó arccal. Igen, nagyon úgy nézett ki, hogy valóban megbánta, amit tett és a kezdeti haragom iránta kezdett teljesen elmúlni. Most már még mérgesebb voltam magamra, azért mert Bellát először kiragadtam a normális életéből, majd hazudtam neki és mindezt szakítással próbáltam helyrehozni, ami csak még jobban megsebezte őt és ráadásul mindezért másokat akartam okolni, pedig én voltam a hibás. Bár már csak abban reménykedhetek, hogy valóban megtalálja azt a személyt, aki méltó hozzá, aki nem egy szörnyeteg, akivel családot alapíthat.
Bármennyire is igyekeztem meggyőzni magam, hogy Bellának így a legjobb, mégis úgy éreztem magam, mintha valaki kitépte volna a szívem.
És mindezek után még ott volt Tanya, aki csak csendben várta, hogy végre megszólaljak.
- Tanya, megbocsátok neked – mondtam végül, mire felemelte a fejét és egy kis boldogság ragyogott a szemében.
- Nos, remélem nem zavarok – szólalt meg Alice ekkor mellőlem, de én észre se vettem, hogy egyáltalán hogy került oda.
- Nem, én már épp menni készültem – felelte Tanya, majd elmotyogott felém egy „köszönöm”-öt és már el is tűnt.
- Hol voltál eddig? – kérdeztem Alice-től.
- Nos, nem akartam most Tanyával beszélni, mert ezt csak te intézhetted el… Tehát, ha jól sejtem, nem akarsz Bella után menni Forksba – mondta húgom, miközben lépett egyet előre és szembefordult velem.
- Hallottad vagy látomásod volt?
- Látomásom volt, nem tudom, hogy miért pont most, de ez is elég homályos volt, viszont ismerlek már annyira, hogy tudjam a döntésed, tehát inkább ne is mondj semmit.
- Nézd, Alice, Bella kérte, hogy ne menjek utána, és most igaza van, hazudtam neki, megbántottam és nélkülem legalább rendes élete lehet.
- Ez a baj veled, Edward. Szinte mindent teljesítesz, amit Bella kér – mondta fejcsóválva Alice.
- Ha azt mondja, hogy ne menjek utána, akkor nem fogok! – Sóhajtottam egyet, majd folytattam. – Ő így döntött, el kell fogadnunk és megpróbálunk valamilyen szinten hozzászokni.
- És mi van, ha én nem akarom elfogadni?! Bella szeret, még mindig azt hiszi, hogy te viszont már túlléptél rajta, ezért írta, hogy ne menj utána, de ha tisztáznátok…
- Állj le, Alice! – szakítottam félbe.
- Én egyáltalán nem hiszem, hogy ez a legjobb megoldás Bella döntésére, mint, amit te csinálsz. Várjunk csak! – ragyogott fel hirtelen az arca. – Azt nem írta, hogy hallani sem akar rólad, ugye? – kérdezte, mire megráztam a fejem. Konkrétan nem írta, de nem hiszem, hogy most túl jót tenne neki, ha bárki is egyfolytában emlegetne.
Alice lelkes gondolatai csak úgy kiabáltak felém, de azért hangosan is kimondta.
- Akkor felhívhatnánk Bellát. Persze csak, ha a gépre leszállt.
- És mikor száll le? – kérdeztem.
„Nos, még nagyjából három és fél óra.” – üzente nekem gondolatban.
- Azt hiszem, hogy haza kéne indulnunk – szólaltam meg néhány másodperccel később, mire Alice csak bólintott, majd együtt kisétáltunk az épületből és hamarosan már futottunk is. Tíz perc alatt visszaértünk a kocsimhoz és azzal mentünk vissza, hogy tudassuk a többiekkel, mi is történt.
Mikor beléptünk a nappaliba, mindenki megmerevedett és ránk kapta a tekintetét.
„Mi lehet Bellával? Szólaljanak már meg!” – gondolta Esme kétségbeesetten.
- Bella visszament Forksba. Hagyott egy levelet is, amiben megírta, hogy nem akarja, hogy utána menjek – feleltem.
„Most megint hiányozni fog az ügyetlenkedése.” – morfondírozott Emmett.
- Héj, szerintem nem az a legnagyobb gond, hogy Bella már nem itt szerencsétlenkedik – mordultam fel, miközben szúrós pillantást küldtem Emmett felé.
- Te… Már megint gondolatolvasás, mi? Pedig én szerettem azt, amikor nem turkáltál mások fejében.
- Emmett, ne most! – szidta le Esme. – Megnézhetném azt a levelet? – nyújtotta a kezét felém, mire én kivettem a zsebemből és átadtam neki. Elolvasta és az arca kissé szomorkás lett.
- Semmi pánik! Van egy tervem – kezdte Alice. – Ma felhívjuk Bellát, megbeszélik a helyzetet Edwarddal és holnap már újra Forksban leszünk, vagy Bella jön ide. A Denali-klán biztos belemenne. És ahogy elnéztem Tanyát, most még ő sem bánná.
- Nem, egyáltalán nem bánnám – jött egy hang az emeletről.
- Akkor ezt megbeszéltük, már csak várunk kell – csapta össze a tenyerét Alice.
- Alice, a többiek véleményét nem kérdeznéd előbb meg? – kérdezte Carlisle, látva, hogy a húgom túl gyorsan akarta végrehajtani kis tervét, ezért minket ki is hagyott a szervezéséből.
- Ja, igen, persze. Bocsánat, csak izgatott vagyok. Ti mit szóltok az ötletemhez?
- Én egyetértek veled, Alice. Meg kell próbálnunk – mondta Esme.
- Mindenre kész vagyok azért, hogy ismét lássam botladozni Bellát, úgyhogy én benne vagyok – vigyorgott Emmett.
- Én is támogatom. Bella már a család része – szólalt meg Rosalie is, mire egy hitetlenkedő pillantással néztem rá, de ő csak megrántotta a vállát és elmosolyodott.
„Nem is olyan rossz az az emberlány.” – mondta gondolatban.
- Én mindenben Alice mellett vagyok – jelentette ki Jasper.
- Na és te, Carlisle? – kérdezte a húgom.
- Alice, én is egyetértek veled és amúgy is megvan a többség. De Edwardot nem kérdezed meg?
- Nem, mert az ő válaszát automatikusan igennek veszem, még ha visszakozni akar is – kacsintott rám.
Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, majd négy vámpír jött be a nappaliba: Carmen, Eleazar, Kate és Irina.
- Lemaradtunk valamiről? – kérdezték, mikor meglátták az arcunkat.
- Hát igen, egy rakás eseményről – mondta Emmett vigyorogva.

(Bella szemszöge)

Nem értettem, hogy mégis miért van egy idegen srác a házunkban, akinek ráadásul pont olyan színű a szeme, mint Edwardnak vadászat után, de ennek a fiúnak ez a természetes szemszíne, ebben biztos voltam. Egyáltalán nem látszott vámpírnak. A bőre fehér volt ugyan, de csak annyira, mint amennyire nekem.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy már egy ideje a szemeit bámulom, mire elpirultam és lehajtottam a fejem.
- Nos, szia – mondta végül. Félve pillantottam fel, de láttam, hogy ő csak mosolyog és sugárzik belőle a kedvesség. – Tehát, kit is keresel? – kérdezte. Most néztem csak végig rajta igazán. Barna haja volt és olyan 180 cm lehetett, és a szeme… nos, inkább nem akartam ismét belenézni.
- Tulajdonképpen csak hazajöttem – feleltem. – Én Charlie Swan lánya vagyok, és elvileg itt lakom.
- Oh, sajnálom – mondta kissé szégyenkezve. – Nem tudtam, hogy ma jössz vissza, de sokat hallottam ám rólad.
- Nos, remélem csupa jót – próbáltam meg rá mosolyogni. – Egyébként elárulnád végre, hogy ki vagy? – mondtam, miközben felhúztam a szemöldököm, mert rájöttem, hogy ő már tudja a kilétem, de viszont nekem fogalmam sincs róla, hogy ő kicsoda, és egyáltalán miért van a házunkban.
- A nevem Leo Sanders. – Na, tessék, ez talán a sors műve?! A szeme! A neve! Mind Edwardra emlékeztet. – Nos, tulajdonképpen két napja költöztem be a szomszédba, apukád pedig áthívott.
- És ő most hol van? Miért nem ő nyitott ajtót? – kérdeztem kíváncsian.
- Bent a házban és beszélget…
- Nos, ez igazán szuper, de szeretnék bemenni – szakítottam félbe, mert a csomagjaim még mindig a kezemben voltak és szerettem volna már lerakni őket. Elállt az ajtóból és megkérdezte, hogy segíthet-e, de én nemet intettem, viszont Leo azért követett, ha esetleg meggondolnám magam.
Bevittem a nappaliba a holmimat, ahol apám döbbent tekintetével találtam magam szembe.
- Bella! Nem mondtad, hogy ma jössz! Érted mentem volna – motyogta Charlie.
- Egyedül is haza tudtam jönni, hisz láthatod – válaszoltam, majd megöleltem.
- Ugye minden rendben ment? – kérdezte.
- Oh, persze, minden fantasztikus volt – mondtam úgy, mintha tényleg így lett volna, bár a hangom remegett, de úgy látszik, hogy apám ezt nem vette észre. Még egy mosolyt is próbáltam magamra erőltetni, de az már végképp nem ment.
- Gondolom, akkor már megismerkedtél Leo Sanders-szel? – mutatott Charlie mellém. Én csak bólintottam, majd tekintetem végigfutattam az ismerős szobán, azonban a pillantásom megakadt valamin, pontosabban valakin, akit eddig észre sem vettem.
- Szia, Bella – villantott rám egy széles vigyort, mikor látta, hogy őt figyelem.
- Te hogy kerülsz ide? - Meglepetésemben csak ennyit bírtam mondani, de még ezt is elég rekedt hangon nyögtem ki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés