- 8. - // Búcsúzás // -

Korán reggel nekiláttam a pakolásnak, mert Alice-szel megegyeztünk, hogy éjfélkor indulunk.

Jacob a nap folyamán alig szólt hozzám. Tudtam: megbántottam. Elengedett, mert tisztában volt vele ő is, hogy mennem kell, mégis nagyon fájt neki.

Apa teljesen be volt avatva, mint mindig.

Még egy okkal több volt, hogy elmenjek: a vérére szomjaztam. Fogalmam sem volt, miért, de kétszer is meg akartam harapni, hogy megízleljem az ereiben folyó piros nedűt, ám a szörnyű gondolatokat a fejemben képtelen voltam megosztani vele.

Indulásra készen Alice érkezett meg a Volvóval. Kecsesen leparkolta a kocsit és illedelmesen becsengetett, köszönt, majd némaságba burkolózva kényelembe helyezte magát.

A szeme végig szaladt rajtam és Jacobon. Elképzeltem, hogy nézhetünk ki: mint két durcás kisgyerek, akik egymásra haragszanak a sorsuk idióta játéka miatt. Egyikünk sem volt hibás, mégsem beszéltünk, véletlenül sem pillantottunk a másikra.

A vámpírlány úgy gondolta, hagy nekünk még egy kis időt, ezért hazament, hogy ő is a családjával lehessen.

Hálás voltam annak az utolsó plusz éjszakának, bár féltem: Jake sosem fog megbékélni.

Szerencsére csalódnom kellett, mert miután apu elment Billyhez és kettesben maradtunk, végre megköszörülte a torkát, aztán rekedt hangon megszólalt:

- Hoztam neked egy ajándékot. - odanyújtott nekem egy ékszerdobozt és kivett belőle egy csodaszép ezüst nyakláncot, amin egy összebújt farkas pár medál lógott. - Direkt neked csináltattam... Minket ábrázol. - habogta, mire meghatódtam.

- Jake, ne haragudj rám. Tudnod kell: nagyon szeretlek. Nem ellened irányul, hogy elmegyek. - lehajtottam a fejem, de felemelte és a szemembe nézett:

- Tudom. Én is szeretlek téged Swell. Itt foglak várni, tartson bármeddig az utad. - úgy csókolt meg, mint még soha.

Nyakamba tette az ékszert és összebújva beszélgettünk. Szemernyit sem aludtam, de jelen helyzetben kicsit sem bántam. Az órák másodperceknek tűntek. Hamar elérkezett a hajnal és nem tudtam már elhúzni a búcsúzást, hiszen Alice tüntetőleg toporgott az ajtóban, szemei indulásért könyörögtek.

Utoljára még átöleltem szerelmemet, leheltem egy puszit az ajkára, aztán könnyes szemekkel begyömöszöltem magam a kocsiba.

Fogalmam sem volt, meddig leszek távol, de tudtam: Jake haza vár.

Jólesően csengett végre kimondani, hogy "haza". Nem csak megszokás volt. Az elmúlt időben ez lett az otthonom.

Itt vannak a barátaim, a családom és mindenem, ami valaha is sokat jelentett nekem.

Kibámultam az ablakon, figyeltem a lefele folydogáló esőcseppeket és reméltem: az út végezetével minden bonyodalom lezáródik majd, hogy boldogan élhessünk örökké és sokkal tovább.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés