(Bella szemszöge)

Egy tizedmásodpercig hittem neki, mert arca annyira komoly és őszinte volt. Aztán nem bírtam tovább és hangos kacagásban törtem ki. Annyira nevettem, hogy félő volt, a könnyem is kicsordul, de ez elmaradt.
A Cullen-család némán nézte röhögő-görcsömet, tekintetük arról árulkodott, hogy hibbantnak hisznek. Persze, ha tudták volna, hogy én is pontosan ugyanezt gondolom róluk, lehet, hogy ők is velem együtt nevetnének? Még a mindig vigyorgó Emmett is tágra meresztett szemekkel bámult, Edward arcán pedig a borzalom suhant át.
Mikor végre hangulatom csillapodott és tudtam, hogy hangom sem fog cserbenhagyni, belekezdtem mondandómba:
- Ez nagyon jó kis poén volt! – Hangom megdöbbentően tisztán és édesen csengett, mintha behízelgő és megnyerő akartam volna lenni. Pedig nem voltam az. – Minden új diákkal ezt csináljátok? Ez valami beavatási szertartás? A többieknek is szólhattok, hogy jöjjenek röhögni! Vagy fel lett véve az egész?
Arra a gondolatra, hogy az egész suli láthatja beégésemet és hiszékenységemet, egy kissé bepöccentem. Általában jól kezelem az ilyen helyzeteket, és nehezen hoznak ki a sodromból, de most kikeltem magamból. Mintha nem is én lettem volna…
- Tudjátok mit? – kiabáltam dühösen és felpattantam a helyemről. Még mindig meglepően gyorsan mozogtam, de tudtam koordinálni minden mozdulatomat. – Nem is érdekel! Csináljatok azt, amit akartok! Én meg most fogom magamat, és szépen hazamegyek!

Azzal a lendülettel feltéptem az ajtót – furcsa hangot adott ki, de nem esett szét – és megcsapott valami édes, őrjítő dolog illata. Az agyamra vörös köd telepedett és a világ eltűnt számomra. Izmaim megfeszültek, és valamilyen guggoló-állásba kényszeríttettem testemet. Torkomból mély és izgatott morgás tört elő és a tűz szinte megperzselte a nyakamat. Számban a nyál keveredett valami fura anyaggal, ami beborította fogaimat is. Már ugrottam volna, hogy megízleljem a csábító illat tulajdonosát – akár élő volt, akár holt -, de mikor lábaim elhagyták a talajt, két erős kéz ragadott meg és rántott vissza a házba.
A kezeim a testem és egy másik izmos test közé préselődtek – minden apró kis ín és izom tökéletesen érződött még így is -, derekamat átkarolta egyik kezével, másikkal nyakamnál tartott fogva. Szabadulni próbáltam szorításából. Körmeimet belemélyesztettem hasába és karmolni kezdtem. Kezét pont elértem és beleharaptam, mire felszisszent, de nem eresztett. Még mindig éreztem a mámorító aromát, ami minden mást elnyomott.
- Csukjátok már be az ajtót! – ordított kétségbeesetten egy bársonyos hang alattam és az őrjöngésen keresztül is eljutott tudatomig, hogy ki fogott vissza.

Hatalmas csattanással csapódott be a bejárati ajtó, ezzel elvágva a kintről jövő szagokat. A köd azonnal felszállt, testem elernyedt és hozzányomódott a másik testhez, miközben zilálva lélegeztem. A napfény illata ismét átjárt és kissé megnyugodtam tőle, hogy pár pillanat múlva gyötrődő gondolatok áraszthassák el megtébolyulni készülő elmémet.
És hogy teljes legyen a zűrzavar, fölénk hajolt Carlisle, Emmett és Jasper is. Ez még önmagában nem is lett volna furcsa – hiszen a fivérükön illetve a fián fetrengtem és próbáltam meg fél perccel ezelőtt… Mit is próbáltam meg tenni Edwarddal?
Az már annál inkább rémítő volt, amit Jasper kérdezett:
- Fogod erősen? – rám tekintett miközben kimondta a szavakat, de a SZÁJA NEM MOZGOTT!
Hangja távolinak tűnt és teljesen összezavarodtam. Már hallucinálok is? Ráadásul hangokat? És miért pont Jasper hangját? Miért nem Ed…?
EDWARD!!!
Rémülten nézem meg, hogy milyen kárt – illetve károkat – okoztam neki. Karja még mindig szem előtt volt és tisztán látszódott rajta a harapás. Huszonnyolc apró kis fognyom volt belevésve a bőrébe – bölcsességfogaim még nem nőttek ki -, amit én ejtettem rajra! A hasán lévő sebeket nem tudtam megnézni, mert a testhelyzetünk ezt nem tette lehetővé.
Felnyögtem és próbáltam felkelni.
- Ne ereszd el! – utasította Jasper és ismét nem mozgott a szája a beszéd ütemére.

Felocsúdni sem volt időm, mert Edward engedett a szorításán és sikerült lekászálódnom róla annyira, hogy két kezemmel megtámaszkodhattam a padlón. Nem a normális értelemben szédültem, a hányinger kerülgetett és légzésem sem csillapodott, csak jóval szaggatottabbá vált. Mint mikor sírásközeli állapotba kerül az ember.
Nem mertem felpillantani a Cullen-családra, helyette ujjaimat fixíroztam. Végeik véresek voltak és a körmöm alól is vörös nedű szivárgott, aminek jól ismert illata volt. Félve néztem a mögöttem ülő Edwardra.
Pólója felszakítva és karmolás-nyomok rajta. Tíz darab vörös csík húzódott izmos hasán, de vér nem csorgott belőle. Az meg hogy lehet? Hiszen belenyomtam az ujjaimat!
Jobb kezén támaszkodott, mert bal alkarját nem tudta használni.
Rá kaptam tekintetemet. Szemeiben mélységes fájdalom, szomorúság, sajnálat és még valami más is derengett, amit nem értettem. Az igazat megvallva semmit nem értettem abból, ami itt és velem történik.
Agyam zakatolva kereste a magyarázatot, de semmi ésszerűvel nem tudott előállni.
Nem volt magyarázat kifinomult érzékszerveimre, természetfeletti megjelenésemre, a kaparó érzésre a torkomban – ami most némiképp enyhült, de még mindig ott volt -, a gyilkos indulatra, amit csak nagy nehezen gyűrtem le és arra sem, hogy bántottam Edwardot. Hacsak el nem fogadom az ő verziójukat, mely szerint…

Képtelen voltam kimondani magamban azt a szót. Zavarodottan bámultam magam elé, és érzéseimnek nem tudtam parancsolni.
- Mi történik velem? – nyögtem fel, és kezeimbe temettem arcomat.
Az ujjaimon lévő vér már megszáradt, így az illat is kezdett szertefoszlani.
- Bella… - súgta a világ legbársonyosabb hangja esdekelve, és felém nyújtotta sérült kezét.
- Ne gyere közelebb! – kiáltottam és egészen az ajtóig csúsztam. Féltem, hogy ha hozzám ér, ismét kárt teszek benne, vagy akár meg is ölhetem! – Sajnálom, Edward! Nem akartalak bántani! Én csak…
Suttogásom a végére elhalt és felzokogtam. Felhúztam térdeimet, karjaimmal átkaroltam és fejemet rajtuk nyugtatva hangosan sírtam. Szemeimet égette valami, de könnyek nem hullottak, hiába vártam a megkönnyebbülést hozó cseppeket. Miért?
Erre a gondolatra még jobban rákezdtem. Csak sírtam és sírtam. Az sem érdekelt, hogy egy idegen házban vagyok, csupa idegennel körülvéve, akik némán figyelik minden mozdulatomat. Valami mélyen azt susogta bennem, hogy ma minden elveszett és minden elkezdődött. Egyfajta gyász telepedett rám. Gyászoltam a múltamat, gyászoltam a jelenemet és a jövőmet, de leginkább magamat sirattam. Mihez kezdek most? Mármint ha ez az egész tényleg igaz? Mi lett belőlem? És mi lesz a szüleimmel? Édes Istenem, Reneé, Charlie, Phil!
Éreztem, hogy valaki közelebb lép hozzám, leül mellém és átfogja vállaimat.

Felnézve a csodálatosan szép Rosalie-t pillantottam meg. Tekintetében most semmi jele nem volt azon ellenségeskedésnek, amit akkor láttam, amikor legelőször beléptem a szobába. Mérhetetlen mennyiségű együttérzés és szimpátia csillogott sötétarany szemeiben.
- Hé! Tudom, hogy most min mész keresztül. Én is így voltam vele. De minden rendbe jön, meglásd! – Gyönyörű hangja bejárta az egész helyiséget.
Lágyan lefejtegette kezeimet lábaimról, odafordított maga felé és közelebb húzva fejemet a vállára hajtotta. Görcsösen kapaszkodtam a hátán lévő ruhába, de azért ügyeltem rá, nehogy fájdalmat okozzak neki is, mint testvérének.
Két sírógörcs között átlestem hajam fátylán keresztül, hogy megnézzem Edwardot. Értetlen arccal tekintett Rosalie-ra. Carlisle segíteni akart neki, hogy felálljon, de ő megrázta fejét és rám pillantva tekintete megállapodott rajtam. Nem bírtam elviselni igéző szemének fürkészését, mely annyi érzelmet ébresztett fel bennem, ezért Rosalie nyakába fúrtam arcomat.
Rose csak simogatta a hátamat és hagyta, hogy kisírjam magamat a vállán. Percekig vagy akár órákig is ülhettünk ott, mert az időérzékem cserbenhagyott.
Mikor kellőképp megnyugodtam, elengedtem őt és visszafordultam a családhoz. Az volt az érzésem, hogy ez egy amolyan „most vagy soha” jelenet lesz, ami kihat további életemre is. És ezt ők is tudtatták, mert feszülten figyeltek és nem vettek levegőt.

- Szóval azt mondjátok, hogy… - nyeltem egy nagyot, mielőtt kimondtam volna a szót. -… vámpír vagyok?
Amint hangosan is kimondtam, már tudtam, hogy igaz. Tudtam, hogy vámpír lettem és ennek valamiért így kellett történnie. A szobában mindenki aprót bólintott, de szólni csak Emmett szólalt meg:
- És ami azt illeti, eléggé szemrevaló kis vámpír vagy! – A mondat hosszúságával egyenesen arányosan nőtt meg arcán a mosoly és féltem, hogy szétszakad a szája.
Rám kacsintott, majd Edwardra nézett olyan mindentudó pillantással és a mosolyból kaján vigyor lett.
Edward megforgatta a szemeit és csóválta a fejét, Rosalie halkan morogni kezdett mellettem, de közben próbálta visszafojtani nevetését, mint ahogyan a többi Cullen is. Én sem bírtam tovább és apró mosolyra húzódott a szám.
A nappaliban minden felgyülemlett negatív energia hirtelen eltűnt.
- Na, de Emmett! – kiáltott fel Alice és belebokszolt karjába. – Azt hittem nős vagy?
- Öhm, igen? – vágott meglepett képet Emmett, és vakargatta a fejét.
- Méghozzá huszonnégyszeres! – vetette oda félvállról Rose. – De ha így folytatod, lehet, hogy a szerencsesorozatod megszakad!
Oké, kezdtem egy kissé összezavarodni.
- Ti most akkor…? – mutattam rájuk.
- Ez egy eléggé hosszú és bonyolult történet. Jobb lenne, ha előtte innál, és utána majd annyit kérdezhetsz, amennyit csak akarsz – vette át a szót Carlisle és mosolyogva lesétált a lépcsőn.

Nyomában Edward lépkedett le, aki lecserélte a szakadt felsőjét egy ingre és bal alkarja tíz centi hosszan be volt kötve. Nem is vettem észre, hogy mikor mentek ki. Edwarddal volt tele az agyam ötven százaléka, de fel se tűnt, amikor lelépett.
Bűnbánóan néztem rá, de ő csak halványan elmosolyodott – nem azzal az igazi mosollyal – és az ajtóhoz állt.
Az inni szó újra felharsant a fülemben és a gyomrom görcsbe rándult.
- Akkor embert kell ölnöm ahhoz, hogy… - kérdeztem volna. Be se fejezhettem a mondatot, mert az első tagmondat után az összes Cullen felnevetett.
A legtöbb vámpírokról szóló történetben és filmben – nem mintha annyit olvastam, vagy néztem volna – ez az egy alternatíva volt megjelölve. A gonosz, ám szépséges vámpír elcsábítja áldozatát, és az összes vért kiszipolyozza belőle.
Agyam már nem ellenkezett a gondolattól, hogy mindez igaz lehet. Majd szépen lassan kiderül minden más is, nyugtattam magamat, és a nevető társaságra néztem.
- Ennyire irtózol még a gondolatától is, hogy így táplálkozz? – kérdezte Jasper és áthatóan pillantott rám. Mintha ki akarná fürkészni, hogy hogyan érzem magamat, vagy mit gondolok.
- Inkább belepusztulok, de nem ölök embert!
Elismerő tekintetek mindenhonnak, de engem csak Edward érdekelt. Ő is tisztelettel nézett rám, de bűntudat is keveredett vele. Mikor észrevette, hogy őt fürkészem, mélyen a szemembe nézett és nem eresztett. Erős késztetést éreztem, hogy megérintsem tökéletes arcát, de elnyomtam magamban és folytattam tovább.
- És az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy rosszul leszek az emberi vértől. – Vallottam be gyengeségemet és lesütöttem szememet.

Ha lehet, még hangosabban kacagtak.
- Nos, úgy veszem észre, hogy a „menni vagy maradni” téma eldőlni látszik! – Csilingelő hangján Alice jelentette ezt be és odatáncolva hozzám felsegített. Edward arcán a megkönnyebbülés jelent meg, amit nem tudtam mire vélni. Meg mi ez a „menni vagy maradni” téma? – Gyere, nézünk neked valami vadászathoz való cuccot.
Végignéztem volna magamon, hogy hogyan is festhetek Edward ingjében, de nem sikerült. Mielőtt még annyit mondhattam volna, hogy ukk-mukk-fukk, Alice már be is lökött egy ajtón – közben lépcsőztünk is és az első emeletre jutottunk – és egy másikhoz lépve berántott a gardróbszekrényébe.
- Wow! – ennyit bírtam kinyögni.
A szoba méretű helyiség mindegyik fala mellett szekrények álltak, rajtuk összehajtogatott és fogason lógó ruhákkal és töménytelen mennyiségű cipővel.
- Látnád Rose gardróbját! – mondta és belevetette magát a ruhák tengerébe.
Motyogott magában egy sort, míg kiválasztott nekem egy ruhakombinációt és a kezembe nyomta. Egy farmert, egy pólót – ami szerintem egy kicsit mélyen dekoltált volt, de nem mertem ellenkezni – és egy szett fehérneműt szorongattam.
- A mérettel remélem nem lesz gond. – A remélem szónál elfintorodott és jobban meg is nyomta.
Lentről egy hatalmas és kirobbanó nevetés hallatszott, olyan mackószerűen, majd pár tompa puffanás.
- Fogd be, Emmett! – sziszegte Jasper és újabb puffanások.
- Ez meg mi volt? – aggodalmaskodtam és felkaptam a fejem, mert volt egy rossz sejtésem, hogy mit tett Jasper testvérével.
- Semmi, semmi – mosolyodott el csibészesen Alice. – Mindig ezt csinálják! Rosszabbak, mint a gyerekek! Esme mindjárt szétszedi őket.
És még végig se mondta, már csengett is Esme szigorú hangja. Ezt meg hogy csinálta?
- Emmett, Jasper! – Anyai szigor volt a javából. – Azonnal fejezzétek be! Nem illik így viselkedni, főleg nem az újak előtt!
- Bocsánat –motyogták egyszerre, és elhaltak a hangok.
Alice megrázta a fejét és folytatta:
- A fürdő ott van. – Rámutatott a szoba túlsó végében lévő ajtóra.

Jól neveltem bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Már meg sem lepődtem semmin. A fürdő természetesen hatalmas volt és a hálószoba ízlésvilága tükröződött rajta.
Lecsúsztattam az inget magamról – valamiért nehéz szívvel váltam meg tőle – és felrángattam az új ruháimat. Alice pontosan eltalálta a méretet.
A farmer szűk szárú volt és éjfekete, míg a felső sötétkék és jóval merészebb kivágású, mint elsőnek felbecsültem. Felemeltem a padlóról az inget és visszamentem Alice-hez. Nem akartam most egy percnél is tovább egyedül lenni, mert akkor csak gondolkoznék. Azzal majd ráérek lefekvés előtt…
- Tökéletes – dicsért meg és az inget tartó kezembe nyomta a cipőt, ami a ruhához járt, még másikat megragadta és ismételt száguldás.
A nappaliban találtam magamat dicsérő tekintetek kereszttüzében. Edward csak egy pillanatra nézett rám, majd lesütötte szemeit – mintha zavarba lett volna, de elpirulni nem pirult el -, megköszörülte torkát és tüntetőleg kifele bámult az ajtón.
Jasper felvonta egyik szemöldökét és úgy nézett testvérére, míg Emmett mackós nevetése harsant fel ismét. Csodálkozva néztem rájuk két okból is. Az első, hogy semmilyen sérülést nem szereztek be az előbbi kis csetepaté során, sőt mi több, a hajuk szála sem görbült. A második, hogy miért viselkedtek így?
- Hát ez jó! – kuncogott Emmett továbbra is. – Mióta ismerem, te vagy az első, aki… - folytatta volna, de Edward hangja szelte át a levegőt.
- Emmett, elég! – dühösen meredt bátyjára, aki nem fejezte be a kacagást.
A többiek is somolyogtak – Jasper lemondóan rázta a fejét -, de Carlisle összecsapta a kezét és átvette szót, ezzel is terelve az előbb felmerült témát, ami úgy éreztem, még nem volt lejátszott menet.
- Akkor ideje is indulni! – és az ajtó felé mutatott.

Mindenki megindult, csak én álltam ott értetlenül, még mindig szorongatva a cipőt – magas sarkú, tűzpiros darab volt – és az inget. Edward vette észre, hogy nem mozdultam. A többiek addigra rég eltűntek a szemem elől.
- Bella? – kérdezte és összevonta szemöldökét.
- Tulajdonképpen mit is értettetek „vadászat” címszó alatt? - tettem fel az abban a pillanatban engem leginkább nyomasztó kérdésemet.
Féloldalas, hamiskás mosolyra húzta ajkait – ha a szívem vert volna, most biztos megáll – és mintha most lett volna először őszinte a mosolya.
- Majd meglátod! – A huncut mosoly teljesen betett. Még szerencse, hogy a lábaim nem mondták fel a szolgálatot. – Nem kell félned, nem lesznek benne emberek.
Ingattam a fejemet, és nem tudtam, mit tegyek. Edward habozni látszott, aztán félénken kinyújtotta bal kezét.
- Az inged? – kérdeztem, és baromi ostobának éreztem magamat, hogy ilyenekkel akarom húzni az időt.
- Megtarthatod – mondta és keze még mindig nyújtva, szája sarkában mosoly.
- Hmmm – nyögtem és a ruhadarabot letettem a fotel karfájára.
Felvettem a cipőket – ha hat centimétert nem nőttem, akkor egyet sem – és nagyot nyeltem. Edward megláthatta idegességemet, mert arcáról lehervadt a vigyor.
- Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – kérdeztem félősen.
- Megígérem, hogyha elszabadulnál, lefogunk Emmettel. – Bátyja nevének említésére ismét széles mosoly ült ki arcára. – Úgyis rég szeretne már megmérkőzni egy újszülöttel.
- Ha lehet, Emmettet inkább kihagynám – motyogtam. – Még a végén összetörné a csontjaimat.
Edward teli tüdőből kacagni kezdett, és hallottam az erdő mélyéről is a már jól ismert mackós nevetést.
- Vagy fordítva – mosolygott rejtélyesen. – Na, gyere!
Nem értettem mire célzott az előbb, de arca nem árult el semmit.

Tétován léptem oda mellé és csúsztattam kezemet az övébe.
Amint bőre hozzáért az enyémhez, egyfajta elektromos szikrák pattantak ki közöttünk. A bizsergés végigfutott a hátamon és jóleső érzéssel töltött el. Egy pillanatra átadtam magamat neki, de aztán meghallottam Edward hangját.
- Vajon ő is érzi ezt a fura érzést? – Az édes hang távolinak tűnt, mint Jasper esetében, és Edward szája sem mozgott.
Hirtelen téptem ki kezemet a kezéből, de nem moccantam mellőle. Az már valóságos fizikai fájdalmat okozott volna, ha csak pár centire is el kell távolodnom tőle. Értetlenül nézett rám, én meg nem akartam az orrára kötni az előbbi dolgot. Mármint azt, hogy nem vagyok normális és hangokat hallok. De legalább most az ő hangját hallucináltam. Addig nem szólok neki róla, amíg rá nem jövök, hogy mi ez az egész. De valamilyen magyarázatot csak kell adnom viselkedésemre. Az agyam már kész is volt a válasszal:
- Sajnálom – szabadkoztam és álltam a tekintetét. – Csak tudod, nem akarok sérülést okozni neked… ismét.
- Oh – motyogta és megüresedett bal kezével beletúrt bronzvörös hajába, amitől még kócosabb lett. Nálam egy századmásodpercnyi levegővételi-szünet állt be, és reménykedtem, hogy ezt nem vette észre. – Ha csak ez a probléma…
Az volt az érzésem, hogy gondolkozott, csak ez az egy gondolatfoszlány kihallatszott.
Most kezdett eljutni agyamig, hogy a többiek tényleg eltűntek és kettesben vagyok Edwarddal. A házukban. Egyedül. Uhhh!
Gyorsan beszélni valamiről, még mielőtt nem tudom, hogy mi lesz!

- És tényleg nagyon sajnálom, hogy megkarmoltalak – Kértem már tőle bocsánatot? Nem emlékszem!
- És megharaptál – tette hozzá és sértett fejet vágott.
Felsóhajtottam és belekezdtem még egyszer.
- Oké. Tényleg borzasztóan, nagyon-nagyon, elmondhatatlanul sajnálom, hogy megkarmoltalak és megharaptalak!
- És ledöntöttél a lábamról! – Próbált komoly képet vágni, de a huncut, féloldalas mosoly visszalopódzott ajkai szélére.
A francba! Egész végig szívatott!
- Edward! – csattantam föl. – Ez nem volt vicces! Én itt töröm magamat, hogy bocsánatot kérjek, te meg kigúnyolsz!
Elindultam az erdő felé arra – óvatosságból nem lélegeztem -, amerre a többiek is felszívódtak, de pár lépés után nem voltam egyedül.
- Most haragszol? – kérdezte bársonyos hangján, és nekem olvadni kezdett a csontom.
- Igen – vágtam rá reflexszerűen és felhúztam az orrom.
- Hm – Ennyi volt a válasza.
Némán lépdelt mellettem és gondolataiba merült. Bármit megadtam volna, hogy halljam, mit gondol rólam!
- Most merre? – Megtorpantam, mert az eddig követett lábnyomok eltűntek.
Hé! Mióta követek én lábnyomokat?
- Nem érzed az illatukat? – mosolyodott el Edward.
- Ha nem vetted volna még észre, nem lélegzem! – A mondat végére kezdett elfogyni a levegőm.
- Akkor így nehéz lesz vadászni. – Edward a fák között egy folyó felé mutatott, aminek a partján ott várakozott az egész Cullen-család.
Odasétáltunk hozzájuk és próbáltam a lehető legmesszebb helyezkedni Edwardtól. Biztos, ami biztos alapon, a kísértés miatt.

- Nos, Bella. A mi étkezési szokásaink egy kicsit eltérnek a szokásostól. – Hallottam Carlisle magyarázatát. – A legtöbb vámpír tényleg emberi véren él, de mi csak és kizárólag állati vérre táplálkozunk.
Bólintottam, hogy megértettem és közben nagy kő esett le a szívemről.
- A vadászat tehát abból áll, hogy becserkészed a zsákmányt, megölöd és már kész is az instant hami! – Emmett ezt sem bírta kihagyni.
- Van kérdésed? – Jasper diplomatikus arcot vágott.
- Mit kell csinálnom? – És itt kifogytam a szuszból.
- Kezdetnek nem lenne rossz, ha lélegeznél! – Vetette oda nem mellesleg Edward és a körmei piszkálásából felnézett rám.
Észrevehették, hogy nem nagyon akaródzik azt tennem, amit mondanak, mert Esme bátorítóan megszorította a kezemet.
- Nem lesz semmi baj – mondta lágyan. – Nincs ember a közelben, és csak állati vért fogsz érezni.
Vettem egy nagy levegőt, becsuktam a szemem és valami édes dolog illata ismét megcsapta az orromat. A vörös ködnek azonban nem engedtem, így tökéletesen kontrolláltam magamat.
- Bella, hallasz? – Carlisle lépett oda mellém.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Bámulatos – motyogta magának, majd hangosan hozzátette. – Mit érzel?
- A ti illatotokon kívül? – mosolyogtam és büszke voltam magamra, hogy nem vesztettem el a fejem.

Halkan kuncogás volt a jutalmam, de kizártam őket a fejemből és csak az illatokra koncentráltam. Kétféle különböző illatot tudtam megkülönböztetni egymástól, ami a fák közül jött. Az egyik csak éppen hogy felkeltette érdeklődésemet, a másik viszont szinte csábított.
- Kétfajta állati vért érzek – mondtam és kinyitottam szemeimet.
- Nagyon jó – dicsért meg Carlisle. – Most hagyatkozz az ösztöneidre és kövesd azt, amelyik jobban hívogat.
Bólintottam és megindultam a fák közé. Gyorsabb tempóra kapcsoltam és szinte suhantam az erdőben. A lábam alig érintette a talajt és az erdő fái fénysebességnél is gyorsabban rohantak el mellettem, én mégis ki tudtam venni mindent tisztán.
Fantasztikus érzés volt! Soha életemben nem voltam oda a száguldozásért – ez abból adódott, hogy eléggé kétballábas voltam –, de ez most mindennel felért. Mosoly telepedett az arcomra és úgy folytattam utamat.
Bent járhattam sűrűjében, amikor lefékeztem. A Cullenek is megérkeztek és mindegyikőjük egy-egy fa ágán helyezkedett el. Felnéztem Edwardra és halkan odaszóltam neki:
- Megígérted – súgtam, és mélyen néztem a szemébe.
- És be is tartom – mosolygott. – Menj csak!
Egy kis tisztás feküdt előttem, rajta négy szarvas legelészett békésen. Óvatosan közelebb somfordáltam hozzájuk.
- Mit ígértél meg? – faggatózott Emmett, de lehurrogták. – Persze, mert a picit mindenből kihagyják!

Elnyomtam a nevetésemet és csak a szarvasokra összpontosítottam. Láttam a bőrük alatt lüktető ereket és éreztem a hívogató vér illatát. Abba az ismeretlen guggoló-állásba helyezkedtem el és már ugrottam volna, amikor egy kisebb szellő mámorító aromát küldött felém.
Habozás nélkül vetettem magamat ismét a fák közé és eszeveszetten rohantam. Követtem az illatot és hallottam, hogy a többiek ott vannak mögöttem. Lassítottam és emberi tempóban közelítettem meg áldozatomat.
- Ezt nem kéne hagyni – Edward aggodalmas hangja édesen csengett.
- Ugyan már, jó móka lesz. – Emmett az egyik közeli faágon csücsült és hatalmas vigyor az arcán.
- Csitt! – intette le őket Alice, és várakozóan elhallgattak.
Amikor elég közel értem a zsákmányhoz, leguggoltam és halk morgást hallattam. Az állat felkapta a fejét, rám nézett és ő is morogni kezdett. Lassan sétálni kezdett fel-alá, mint aki védi a területét, és éles fogait kivillantotta.
Fekete szőre alatt csábítóan pulzált vére. Az a fura anyag ismét megtöltötte a számat és kéjesen megnyaltam ajkaimat. A puma megállt, rám meredt és ugrott.
Csakhogy elkésett, mert én gyorsabb voltam nála. Letepertem a földre és egyetlen jól irányzott mozdulattal átharaptam a torkát. Nem szenvedett egy percig sem. Vére folyni kezdett és tudtam, hogy nem szabad hagynom kárba veszni.
Belevájtam fogaimat még meleg húsába és inni kezdtem. Az égető érzés a torkomban alábbhagyott, amint testem feltöltődött a friss nedűvel, de nem szűnt meg. Nagyon jó íze volt. Talán a… nem tudtam mihez hasonlítani.

Amint végeztem és nem jött több vér az állatból, felálltam és az ágakon ücsörgő Cullenekre néztem.
Mindegyikük arca elismerő volt. Emmett vigyorgott, Rosalie apró mosolyt küldött felém. Carlisle és Esme csak bólogattak, míg Jasper vakargatta a fejét. Alice boldogan kacagni kezdett. Edward sóhajtott egyet és leugrott.
- Mehetünk vagy még éhes vagy? – kérdezte.
- Jól csináltam? – Hangom természetellenesen megremegett.
- Elsőre nem is rossz – mondta és kedvenc féloldalas mosolyommal ajándékozott meg.
- Még hogy nem rossz? – horkant föl Emmett. – Te szoktál ezekre a bestiákra vadászni, most meg itt ez a kiscsaj, és szinte leköröz. Kösd föl a gatyád, Edward, mert a konkurencia megérkezett! Kíváncsi vagyok, miben hasonlítotok még!
Edward megforgatta a szemit és a következő pillanatban ráugrott bátyjára, magával sodorva őt. Hangos csattanással értek földet és nevetni kezdtek. Megkönnyebbülésemben én is nevettem, és a többiek is csatlakoztak hozzánk. Kacagásunktól volt hangos az erdő, és még akkor is néha-néha odasóztak egymásnak egyet, amikor beléptünk a házba, hogy kezdetét vegye a kérdezz-felelek játék, ami már annyira izgatta fantáziámat. Rengeteg kérdésem volt és leginkább az érdekelt, hogy mi lesz a szüleimmel…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés