Az éjszaka most is ugyanolyan varázslatos volt, mint az előző, de másképp. Ha lehet, Edward sokkal szenvedélyesebb volt, mint tegnap, ugyanakkor féltő, sürgető; mint aki attól tart, hogy elveszíthet. Míg ember voltam, mindig ő óvatoskodott, vigyázva rám, visszafogva magát, és bizonyos szinten engem is. Ezen az éjszakán én igyekeztem szelídebben viselkedni, ezzel egyensúlyba hozva Edward vadságát.

Azt hiszem, most jöttem rá, milyen nehéz is volt ez a feladat régen neki. Lecsillapítani engem nem lehetett hálás feladat, hát még nekem őt! Mikor izzó, aranyból egyre sötétedő íriszébe pillantottam, rögtön gyengébb lábakon állt az elhatározásom. Ha régen csak fele annyira bűvöltem el őt, mint ő engem, már akkor is rettentően sajnáltam szegényt. Ráadásul folyamatosan próbáltam aláaknázni sziklaszilárd elhatározását… szörnyű alak voltam…

Reggel nem kellett civakodnom vele az indulás időpontja miatt. A nap első sugaraival egyszerre távoztunk családunkhoz. Furcsa mód pont ma reggel sütött a nap hosszú-hosszú idő után… Új nap, új korszak. Egy szimbólum számomra, akár az újhold. Változást hoz. Jó, vagy rossz irányba. Talán most végre egyenesbe jövünk, és találunk megoldást a problémáinkra, de az is megeshet, hogy még mindig nem álltunk meg a lejtőn. Á, ugyan. Kizárt dolog.

Nessie most Esme kezei közül röppent oda hozzánk. A szemei még kissé álmosak voltak, és kásás hangon kívánt nekünk jó reggelt, ebből következtettem rá, hogy nem rég ébredhetett fel. Miközben üdvözöltem őt, és Esmét, rájöttem, hogy feltűnően sokan hiányoznak. Kate, Irina, Tanya, Carmen, Eleazar, Alice, és Jasper hiányát ideje lett volna megszoknom, de még akkor is ott volt Rosalie, Emmett, és Carlisle.

-         A többiek?

-         Rose és Emm itthon vannak – felelt Edward gyanúsan az emelet felé hunyorítva.

-         Carlisle pedig elment Jacob után – motyogta Esme.

-         Micsoda? – hördültünk fel egyszerre Edwarddal, de más okokból.

-         Elment? – pislogtam.

-         De miért? – így Edward.

-         Csalódott. Úgy érzi, nem tudja eléggé védelmezni Renesmeé-t.

Felhorkantottam.

-         Edward, nem vagytok ti Jake-kel véletlenül rokonok?

Fájdalmas arckifejezéssel nézett rám, szinte sütött belőle az önvád és a bűntudat. Halványan elmosolyodtam, és magamhoz húztam.

-         Ez az őszinte szere…szeretet jele – tettem hozzá. Eredetileg szerelmet akartam mondani, de Nessie előtt, Jacobra utalva ez nem lett volna túl nyerő ötlet.

-         Csak vigasztalni próbálsz – nézett rám mindent tudó arckifejezésével. Ajkamba haraptam, és részben bűntudatosan, részben szkeptikusan felnevettem.

-         Igen, de azt ne mondd, hogy nem jól csinálom!

-         Nem rossz, Bella, de Rosalie tudna még mit javítani rajta – dörmögte Emmett a lépcső aljában. A lépcső tetején Rose állt, de nem úgy tűnt, hogy csatlakozni akar.

-         Jacob tényleg elment? – Most először szólította őt a nevén.

-         Igen, de nem miattad – felelt Edward összeszűkült szemekkel.

-         Ez biztos? Nem viselkedtem tegnap vele túl… empatikusan.

-         Látom, mire gondolsz, Rosalie. Hidd el, nem körülötted forog a világ, Jacobé legalábbis biztosan nem. Ő tényleg szereti Renesmeé-t, és nem az a felszínes rajongás él benne, mint benned.

Tátott szájjal hallgattam Edwardot, míg Rosalie úgy állt ott, mint akit leforráztak.

-         Ne. Merészelj. Ilyet. Mondani – sziszegett, és hirtelen már támadóállásban is volt Edwarddal szemben. Azonnal megszólaltak bennem a vészcsengők.

-         Rose, állj le; Edward, te is! – szóltam rájuk, folyamatosan közelítve a tőlem időközben eltávolodó Edwardhoz.

-         Tünés, Bella – vetette oda Rosalie. – Majd odalentről megtudod, drága bátyám, mennyire szeretem Nessie-t – vicsorgott hisztérikus hangnemben.

-         Rosie… - motyogott Emmett, már Rosalie mögött, hogy vészhelyzet esetén elkapja a támadó szőkeséget.

-         Rose néni! – csattant fel Renesmeé hirtelen. Rose abban a pillanatban vigyázzállásba egyenesedett. – Apunak nincs igaza! Igenis te üldözted el Jacobot! Azt hiszed, ezzel bizonyítod a szereteted? Hát tévedsz! Ha tényleg annyira szeretnél, tudnál viselkedni, és nem bántanád folyamatosan Jake-et, és most aput!

Szám elé kaptam a kezem, ahogy a toporzékoló Nessie-t figyeltem. Lábával dühösen toppantott, hajfürtjei repkedtek, miközben megrázta a fejét. Ahogy a szemét forgatta, kiköpött Edward volt, és minden más gesztusa is rá hasonlított, de a hangja, és a stílusa mégis engem idézett.

-         Nessie… gyere ide – szólalt meg végül Esme rendkívül kedves hangján. Kislányom engedelmeskedett, és Esméhez bújt.

-         Sajnálom, Rose néni, de csak így értetted meg. Szeretem aput, és nem hagyhattam, hogy bántsd. És Jacobot is szeretem, akármennyire is ellenzed, és nem fogom hagyni, hogy elüldözd!

Pont ezt a pillanatot választotta Carlisle, hogy a visszaráncigált Jake-et bevezesse a hallba. Nem tudom, mennyi ideje álltak már ott, de biztosan hallották Nessie kitörését.

-         Köszönöm, kicsi lány – suttogta Jacob. Renesmeé odaszaladt hozzá, és megérintette őt, ezzel egy látomást felvillantva előtte. Biztosan parancs lehetett, hiszen rögtön el is indultak kifelé. Mielőtt eltűntek, Jacob Edward felé biccentett, és még én is hallottam, ahogy gondolatban megköszön neki mindent.

Mikor eltűntek, Carlisle megölelte Esmét, Edward engem, Emmett pedig Rosalie-t, de Rose kiszabadította magát az ölelő kezek közül, és újra felszaladt az emeletre. Mind az öten elkeseredve néztünk utána.

Talán a nap mégsem volt jó ómen…?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés