(Edward szemszöge)

Nem is tudom, hogy mióta maradtunk ebben a pózban. Kétségbeesetten kapaszkodtam a hideg testbe, ami nem mozdult. Az emlékek elárasztottak, szinte fuldokoltam. Gyengéden öleltem a drága testet és nem bírtam felfogni, hogy ez valójában megtörtént. Meghalt az én Bellám, akit hiába nem szerethetek, mégis szeretek.

Felnéztem, és lágyan végigsimítottam a szép arcon. Olyan hideg és kifejezéstelen volt, hogy az már fájt.

- Bella… - suttogtam lágyan, majd erőt vettem magamon és felvettem a telefont. Percekig nem hallottam semmit a vonal másik végéből, majd egy hisztérikus hang szólalt meg Alice személyében.

- Mond, hogy nem! Kérlek, Edward… Az nem lehet…

- De – feleltem síri nyugodtsággal. Nem éreztem semmit, miközben ezt mondtam. Sokkos arckifejezésem mindent elárulhatott volna neki, ha látna.

- Nem! Én láttam… én láttam, hogy él! Aztán meghalt… aztán megint él… én ezt nem értem – zokogott kínkeservesen. Fájt hallanom. Rá akartam üvölteni, hogy hagyja már abba, ne zokogjon, ne sírjon, mert zavar… Nem akartam hallani.

- Alice, css - hallottam a háttérből Jasper hangját. Ő megérezhette a hangomon, hogy nagyon nem vagyok rendben, és nem segít a kétségbeesés.

- Változtasd át – kérlelt ezúttal.

- Már próbáltam – feleltem. – De nem történt semmi.

- Mi? – döbbent meg. – Az lehetetlen… Dobogott még a szíve?

- Igen – szűrtem a fogaim között, és cirógatni kezdtem Bella hátát. És akkor olyat éreztem, ami teljesen megdöbbentett. Halk, lassú, de határozottan ütemes dobolás hallatszott Bella mellkasa felől. Teljesen ledöbbentem és néma áhítattal meredtem a drága testre, majd az égő házra, majd ismét a kedvesemre, aki mintha vérzett volna sérüléseiből. Úgy pattantam fel, mintha rugón löktek volna, de Bella testét gyengéden védelmeztem. A mobilom hangos csattanással hullott a földre és hallottam Alice kiabálását, de nem bírtam foglalkozni vele. A zsibbadtság megváltozott, vegyes izgalom lett a helyében, és mindenek felett remény. Remény, ami elárasztott és hisztérikus kacajra késztetett.

Bella él! Dobog a szíve! Talán minden csak a kétségbeesett, megtébolyult agyam szüleménye, és időt vesztegettem el. Rohanni kezdtem, a karomban Vele. Soha nem futottam még ilyen kegyetlen gyorsan és ilyen döbbenetes óvatossággal. Elsuhantam a közeledő tűzoltók, a száguldó autók mellett. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy Őt biztonságban tudjam. Villámsebességgel pattantam be a kocsimba és gyengéden az ülésre fektettem ernyedt testét.

- Tarts ki, tarts ki, édesem…

A kórháznál Carlisle már várt ránk, ideges ábrázattal és azonnal a sürgősségire vitette az én Bellámat. Indultam utána, de apám keze megállított.

- Nem mehetsz most vele, fiam – mondta együtt érző arccal, és láttam, hogy ő sem nyugodt. – Nem tehetsz többet érte, Alice elmondott mindent, bár nem ért semmit, ahogy én se. Bízd most már Bellára, biztos vagyok benne, hogy küzdeni fog az életéért, így is rengeteget tettél érte. De én most megyek és segítek megvizsgálni. Tarts ki, fiam.

- Mentsd meg, kérlek – motyogtam. – Nem lehetünk együtt, de ő a mindenem, az életem. Kérlek, apa, mentsd meg! – néztem rá kétségbeesetten és láttam, hogy meghatják a szavaim.

- Megteszek mindent, légy türelemmel. Bella erős lány – felelte, majd sietős léptekkel elindult arra, amerre Bellát tolták hordágyon. Némán néztem utánuk, és egyre pocsékabbul éreztem magam. Ezúttal tehetetlen voltam, nem tehettem semmit, hogy megmentsem. De Carlisle-nak igaza van, bíznom kell abban, hogy Bella ezúttal is elég erős lesz. Csak ebben reménykedhetek… mert tehetetlen vagyok.

Lerogytam a vizsgáló melletti legközelebbi székhez és a fejemet a kezembe temettem, és vártam.

Teltek a percek, és én vártam…

- Edward?

Csigalassúsággal néztem fel, és Alice arcát pillantottam meg. Nem szólaltam meg, üres tekintettel néztem rá.

- Megijesztettél. Bella? Él? – reménykedett.

Bólintottam. Nem akartam beszélgetni, féltem, hogy a szavak elterelik a figyelmemet, és meghallom a külvilág gondolatait. Csendet akartam, hogy nyugodtan retteghessek. Egyedül. Idegesített a külvilág. Törni és zúzni akartam mindent, eltörölni a világot, csak Bellát megóvni, de nem tehettem semmit. Csak ültem és féltem. Csak ültem és vártam.

- Edward… - nézett rám könyörögve, mire felnéztem rá újra. Nem értettem mit akar még. A lényeget elmondtam, mást én sem tudok. Ne zavarjon. Nem akarom az ő fájdalmát is látni.

Alice mögött láttam, hogy többen is állnak. A családom figyelt minket aggodalmasan, de szerencsére Kathleen nem jött el. Nem azért, mert zavarna, csak… most nem tudnám tűrni senkinek sem a társaságát és ő ezt biztosan nem hagyná annyiban.

- Edward, nyugodj meg. Minden rendben lesz, érzem – vigasztalt gyengéden és magához ölelt. Jól esett, de frusztrált az érintése. Nem érdemeltem meg az ölelést, a kedvességet meg végképp nem.

- Alice… kérlek, hagyj – motyogtam, és finoman ellöktem magamtól. A következő pillanatban Charlie és Melanie illatát éreztem meg. Már csak ez hiányzott. Az órára pillantottam.

Hajnali négy volt, és most tudatosult bennem, hogy milyen nap van. Mindenszentek. A sors kegyetlen fintora…

Hallottam, Charlie aggodalmas kérdéseit, és próbáltam kizárni a fejemből minden felém érkező gondolatot.

- Hogy van Bella? Mi történt? Életveszélyben van?

- Mi sem tudunk semmit, Charlie – közölte vele gyászosan az igazságot Alice. – De valószínűleg életveszélyben van, mert már órákkal ezelőtt átvitték a műtőbe. – Valóban. Élénken él bennem, ahogy elvitték előttem a hordágyon fekve teljesen élettelenül. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne csókoljam le a fehérséget az arcáról, de persze ülve maradtam. Fájt így látnom. Legszívesebben sírtam volna, de kárhozott lelkemet ettől is megfosztották.

- Ennyire súlyos? – visította Melanie idegesen.

- Nem tudjuk, Edward hozta be.

Szinte éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Szinte éreztem a néma kérdőjeleket, de nem néztem rájuk.

- Szerintem, Charlie… most hagyjuk békén, pocsékul néz ki. Remélem, ő nem sérült meg.

- De mégis miféle baleset? – csattant fel idegesen az aggódó apa.

A következő pillanatban Carlisle lépett ki a műtőből és válaszolt a kérdésre.

- Öngyilkosság – felelte síri hangon. Ülőhelyzetből pattantam fel, de láttam a szemem sarkából, hogy Charlie elsápad.

- Mi? De miért? – hápogott.

- Hogy van? – nyögtem ki.

- Ezt én nem tudhatom, Charlie. Sikerült stabilizálnunk az állapotát, de az életveszély továbbra is fenn áll. Miután újraélesztettük az életfunkciói jelentősen javultak, de rengeteg vért vesztett, és füstmérgezés is előfordulhat. Egyelőre vérátömlesztésre lenne szüksége egy közeli családtagtól… - közölte a gyászos tényeket, és az ajkamba haraptam, pedig ez rám nem volt jellemző.

- Majd én adok vért – szólalt meg Charlie azonnal és Carlisle után indult. Próbáltam hinni abban, hogy most már minden rendben, de szörnyen féltem.

- Melanie, felhívnád Reneét? – kérdezte Esme Melt, aki bőszen bólogatott, majd előkereste Charlie mobiljában Bella édesanyjának a számát és elvonult telefonálni. Visszarogytam a székembe.

- A francba, Edward!  - csattant fel Rosalie. – Mi a fene történt? Mi ez az egész?

- Egy égő házból mentettem ki – feleltem megadva magam. – Minden valószínűséggel öngyilkos lett, láttam a cigaretta cikket, ami a tüzet okozta egy szénakazalban.

- Miért nem változtattad át? Így meghalhat – értetlenkedett Emmett.

- Mert nem tudtam – feleltem és ezzel letudtam mindenféle kommunikációt a történtekről. Nem a múlt számított, hanem a jelen és a jövő. Nem foglalkoztam az engem ostromló kérdő gondolatokkal.

- TESSÉK? – hangzott fel hirtelen egy haragos üvöltés, és Charlie robbant ki az egyik kórteremből.

- Charlie, kérlek, nyugodjon meg! Az őrjöngés nem old meg semmit! Most csak Bella felépülése számít, kérem, nyugodjon meg.

- MI AZ, HOGY NYUGODJAK MEG? – kiabálta, és döbbenten néztem rá. Charlie arca vörös volt a méregtől, kezei remegtek, és még soha nem láttam, így kiakadni. Nem csak én voltam lesokkolva a látványtól, még Carlisle is meghökkent egy kicsit.

- Charlie…

- Mi az, hogy nem egyezik a DNS-ünk?! Milyen tesztet végeztek maguk? Milyen kórház ez?

- Charlie, egy gyors, de biztos tesztet végeztünk el, hogy ellenőrizzük, hogy a maga vére megfelelő-e Bella szervezete számára, mert muszáj befogadnia. Ez az egyetlen reményünk.

- De mi az, hogy nem jó a vérem? Az apja vagyok! Az édesapja!

- Sajnálom, Charlie, de ez csak egyet jelenthet.

- Mit? – tette fel a kérdést, én pedig döbbenten ráztam meg a fejem.

- Bella nem a maga lánya, Charlie – közölte Carlisle a hírt, és úgy éreztem, mint akit leforráztak. Az életben történnek értetlen és szürreális dolgok, amiket az ép eszeddel nehéz elhinned, hogy valóban úgy van. Ez pont ilyen helyzet volt.

Bella nem Charlie lánya.

Bella nem a leszármazottam.

Én taszítottam el magamtól Bellát, teljesen feleslegesen. Semmi értelme nem volt. Édes istenem… ha meghal, én abba belepusztulok.

Felnéztem Charlie arcára, és belefacsarodott a szívem. Az arcán néma döbbenet és mélységes fájdalom uralkodott…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés