(Edward szemszöge)

Belépve a nappaliba mindenki elfoglalta szokásos helyét. Alice Jasper és Esme mellett ült, fölötte Carlisle állt. Az egyik fotelben Rosalie üldögélt felhúzott lábakkal, Emmett kezébe kapaszkodva. A másik fotelben – amit általában én szoktam használni, de most úriember módjára lemondtam róla – Bella foglalt helyet.
Gondoltam, az lesz a legjobb, ha a lehető legtávolabb vonulok el tőle, mert nem tudhatom, hogy hogyan fog reagálni a most következő beszélgetésben elhangzottakra. Nem lepődnék meg, ha a torkomnak ugrana és vámpírmódszerek szerint melegebb – forróbb – éghajlatra küldene.
Azon is csodálkoztam, hogy eddig miért nem kérdezte meg, hogy mi is történt vele? Vagy lehet, tudja – hiszen emlékezhet rá –, hogy mit tettem vele? De akkor nem viselkedne velem ilyen nyugodt, higgadt és „természetes” módon.
A zongorám lábához telepedtem le és hagytam, hogy családom gondolatai elárasszanak. Majd ha unom őket, vagy idegesítenek, nem koncentrálok rájuk. Tettem még egy reménytelen kísérletet Bella elméjének feltárására, de megint kőkemény falba ütköztem. Azt hiszem, ideje lesz megszoknom a tényt, hogy rá nem tudok hatni. Vagy megőrülök. Választhatok.
Elkeseredésemben kezembe temettem az arcomat, és a padlót kezdtem el szuggerálni, hogy repedjen meg alattam és tűnjek el innen. A hátam közepére sem kívántam most ezt a beszélgetést. Se most, se a közel- és távoli jövőben nem akartam felhozni a „Hogyan lett Bellából vámpír?” témát, de nem volt más választásom. Ő diktálta a feltételeket, én pedig vártam a halálos ítéletet, ami megpecsételi kapcsolatunkat.

Kerültem a tekintetét, mert ha rá nézek biztos, hogy elárulom magamat. Létezésem során jelen pillanatban voltam a leginkább instabil és labilis állapotban. Ez természetesen feltűnt Jazznek is.
„Edward, jól vagy? Olyan zavarosak az érzéseid” – nézett rám lopva, de Bellának ez is feltűnt. Remek megfigyelő.
Úgy látszik Jasper eléggé finoman fogalmazott, amikor a zavaros szót használta. Igaza volt, ha ez alatt azt értette, hogy kétségbeesett, megtört, meggyötört, elkínzott, boldogtalan és még sorolhatnám. Az értelmező kéziszótár összes negatív értelmű érzelmeket lefestő szava illett rám, és még így sem jutottunk el valós „lelkiállapotomhoz”.
Ha emberien akarnám jellemezni érzelemvilágomat, egy négybetűs szót használnék, de inkább nem teszem. Soha nem voltam oda a vulgáris és durva kifejezésekért, amikkel az emberek általában nap, mint nap dobálóznak.
Jasper még mindig várt. Az ő számára érzékelhetően megráztam a fejemet – nem látta Bella – és semmibe révedő szemekkel „tapogattam” csak a külvilágot.
Alice Bellát nézte, aki hüvelykujjaival körözött egymás fölött – vámpírsebességgel – és berögződött mozdulatsor lehetett nála, mert észre sem vette.
„Hmmm. Vajon kifekszik majd attól, hogy milyen frankó kis képességeink vannak?” – filozofált Em magában.
„Bárcsak látnám, hogy hogyan fog zárulni ez a beszélgetés!” – sóhajtott Alice és én is ezt kívántam.
„Edward hogyan fogja fogadni a dolgot? És Bella haragudni fog Edwardra?” – Esme aggodalmas gondolatai nem sokat segítettek rajtam – csak még egy lapáttal rátett hangulatomra.
A többi eszmefuttatásra már nem maradt időm, mert Bella hangosan nyelt egy nagyot. Tehát elkezdi. Én meg áshatom magamnak a síromat. Még jó, hogy vámpír lévén a koporsós temetés kizárva, így csak az urnának kell hely. Remek! Emmett biztos értékelte volna morbid viccemet.

- Tehát vámpír vagyok – ejtette ki a mondatot csilingelő és elbűvölő hangján olyan természetességgel, mintha csak az esőről vagy a forksi időjárásról csevegnénk egy ötórai tea mellett. A következő mondat viszont nem lesz ilyen szép. Már előre hallottam, amint megkérdezi: „Hogy lettem vámpír? És Edward, hogy értetted, hogy miattad?” – Ez akkor azt jelenti, hogy soha többé nem mehetek emberek közé, nehogy megöljek valakit?
Kikerekedtek a szemeim, és döbbenten kaptam a tekintetem rá, de ő látszólag a gondolataiba merült el, összeborzongva, mert nem figyelt fel kiakadásomra.
Nem ennek a kérdésnek kellett volna jönnie! Sőt, mi több! Ez a kérdés nem is szerepelt a „Válaszok, amelyeket Bellának kell adnom” című listámon! Miért nem tud úgy viselkedni és gondolkozni, mint a többi átlagos, normális ember?
Oké, tény, hogy már nem ember és annak sem volt átlagos – már amennyire halandóként megismertem, mielőtt megkóstoltam –, de akkor is! Csak egy kicsi emberi reakciót vártam volna el tőle, nem sok az azért annyira!
- Nem egészen. – Carlisle mosolygott magában Őt is meglepte a beszélgetés ilyesfajta kezdése, de jól titkolta. – Az újszülött évedben biztos, hogy nem ajánlatos emberi vér közelébe menned. De utána szépen fokozatosan hozzászoktathatunk az illatához. Már ha tényleg ezt szeretnéd…
Feszülten vártam válaszát, de csak aprót biccentett. Egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen ez azt jelenti, hogy a vegetáriánus életmódot választotta. Arra pedig valakinek meg kell tanítania és a közelben csak mi és a Denali-klán voltunk az egyetlen ilyen létközösség. A Denalikról nem tud, ergo marad az A megoldás. Az, hogy egy kissé jeges lesz a hangulat közte és köztem… Azzal ráérek később is foglalkozni. Előbb éljem túl ezt!
Gyorsan visszarendeződtem eredeti pozíciómba, ugyanis Bella körbejáratta gyönyörű szemeit a nappalin. Nem szabad lebuknom.
- És mit takar ez az újszülött év? – Kíváncsian nézett Carlisle-ra, de Jasper megelőzte a válasszal.
- Egy évig erősebb, gyorsabb és fürgébb leszel az átlag vámpíroknál. – A szakértelem csak úgy áradt belőle és felidézte magában azokat az időket, amikor még újszülöttekkel harcolt és kiképezte őket. Borzalmas látvány volt az égő máglyák, és az elszabadult vámpírok alkotta kép. Kizárta fejéből ezeket és folytatta tovább. – A legtöbb újszülött az állandó vérszomjjal küzd, és a vér iránti szenvedélyük minden mást elnyom. Általában az első egy évben csak ez érdekli őket és más érzelmeik egy időre, úgymond kikopnak belőlük. „De úgy látszik, hogy ő más, mint a többi.”
Fura érzéssel töltött el Jazz utolsó gondolata. Valamiféle büszkeség áradt szét bennem, ami egészen a csontjaimig hatolt. Annyira más volt… Annyira nyugodt és békés… Annyira emberi.
- És utána? – Türelmetlenül tette fel a kérdést, mintha nem szeretne sok időt elfecsérelni az újszülött évekre. Talán a félelem tette? Félt attól, hogy mivé válhat, ha enged a vér csábításának? Nézzen csak rám, és megtudja milyen sors vár rá, ha rossz útra lép.

- Utána kialakul a normális erőd, gyorsaságod és fürgeséged. A normális alatt itt az átlagosat értem, mert vannak olyan fajtársaink, akik különleges képességként erőt örökítettek át az előző életükből. –Rose peckesen és büszkén mondta ki a szavakat és felnézett Emmettre.
- Mint például én. – Em lehajolt és megcsókolta feleségét. – „Tuti, hogy nálam erősebb vámpír nincs is a világon. Még egy újszülöttel is elbánnék!”
Megforgattam a szemeimet, de nem méltattam válaszra őt. Nem érdemes. Ilyenkor túlságosan el van foglalva önnön nagyságával, és nem lehet vele kommunikálni normálisan.
Csak egyszer adná az ég, hogy valaki jól móresre tanítsa. Itt van például Bella, aki tele van energiával, erővel… De túlontúl féltem őt ahhoz, hogy kiálljon a bátyámmal.
- Különleges képesség? –Esme gondolatai között láttam, hogy Bella felvonja finoman ívelt szemöldökét. – Átörökítve az előző életből?
„Most jön az izgi rész!” – vigyorgott előre Em.
„Kíváncsi vagyok, hogy neki van-e valami extra képessége. Bár már az áthatolhatatlan pajzsa is eléggé extra, de az ilyen tulajdonsághoz szokott még másvalami is társulni. Ha a tapasztalataim nem csalnak…”
Jazz töprengésre késztetett. Lehet benne valami. Tudtam, hogy az ilyen erős védekező képességek mellé kifejlődik valami támadó is, hogy teljessé és tökéletessé tegye a vámpírt. Vajon most is így van?
- A legerősebb tulajdonságainkat, amik már emberi életünkben is domináltak, átmentettük a mostani létünkbe. – Alice széles mosolyt villantott fel.
- És hogy kell elképzelni ezeket a képességeket? – Bella gyorsan kezdett beszélni és egy pillanatra levegőt sem vett.
Mindegyikünk átfuttatta agyán, hogy vajon ő legyen-e az, aki megosztja Bellával ezt az aprónak és jelentéktelennek nem nevezhető információt.
- Carlisle az együttérzés képességét hozta magával. –Esme a kevésbé rázós dologgal kezdte, miközben megszorította apám kezét. – Lehet ez az oka annak, hogy orvos lett belőle.
- Ön orvos? – ámult el Bella és elmosolyodtam a helyzet abszurditásán. Egy vámpír orvos, hát igen. Nem mindennapi dolog. Apám felé fordult és szemei csillogni kezdtek a türelmetlenség miatt.– De hát a vér, meg…!
„Fantasztikusan gyors az észjárása” – nyugtázta magában Carlisle és hangosan belefogott.
- Igen, az vagyok. –Jókedvét nem tudta elrejteni és nem is akarta. – Az életem során hatalmas önuralomra tettem szert sok-sok évszázadnyi gyakorlással, és most már szinte teljesen érzéketlen vagyok a vér szaga iránt. – Elmerengett egy pillanatra, miközben rám nézett.”Nekem évszázadok kellettek hozzá, Bellának pedig ez a kincs adatott meg. Bámulatos.” Egy csepp irigység sem volt hangjában, csak a színtiszta csodálat. Visszafordult Bellához és folytatta. – De kérlek, tegezz, hiszen nem vagyok annyira öreg!
Mindenki nevetni kezdett, hiszen tudtuk, hogy mi az igazság. Bár Carlisle 25-30 év közöttinek nézett ki – 23 éves volt, amikor átváltozott –, tényleges életkora megközelítette a 400-at.
Bella futólag rám pillantott, mintha ellenőrizni akarná, én hogyan reagáltam. De miért tenné ezt? Lehet, hogy érdeklődik irántam? Edward, könyörgöm, ne magyarázz be magadnak ilyen dolgokat!
- És ezt szeretném kérni tőled én is. – Esme szeretettel teli hangja édesen csengett. Úgy beszélt hozzá, mint legújabb és legfiatalabb gyermekéhez.
- Rendben – bólintott Bella és még mindig felém tekintgetett.

- Esme a ragaszkodását örökölte, és azt, hogy szenvedélyesen tud szeretni. – Carlisle soha el nem múló szerelemmel tekintett le feleségére.
- Ez az oka annak, hogy gyermekeimként tekintek rájuk. – Körbemutatott rajtunk. – „Pedig néha úgy viselkednek, mint egy rakás neveletlen farkaskölyök.”
Elnyomtam kuncogásomat és Alice-re figyeltem, aki már tűkön ült, ahogyan egyre közelebb kerültünk az én képességemhez.
- Emmett az erejét, Rose pedig az állhatatosságát örökítette át – hadarta gyorsan és feléjük intett.
Rose csak mosolygott, Em viszont befeszítette karját.
„Na, ezt sasold meg!”
- Nem semmi, mi? – kérdezte Em. – „Nem tudom, mit van úgy elájulva mindenki a kiscsajtól. Ha verekednünk kéne, tuti, hogy lesöpörném a pályáról! Bár nőket nem szívesen ütök meg, de ez most kivétel lenne.”
Hangosan felsóhajtottam Emmett képtelen ötletére. Néha még problémát okozott higgadtan kezelnem megmutatkozó és hatalmas méreteket öltő megalomániáját. Szúrósan néztem rá és reméltem, hogy ettől megjön majd az esze. Hiú ábránd…
„Fogadjunk?” – vigyorgott teli szájjal és elképzelte a jelenetet.
- Ha arra kerülne a sor, és én nagyon remélem, hogy ez nem történik meg, akkor a kiscsajra fogadnék! – világosítottam fel, mire lehervadt arcáról a vigyor és felvette a durcás kisgyerek pozíciót. Cifrát káromkodott, de hangosan csak ennyit mondott.

- Mondták már neked, Edward, hogy baromi ünneprontó vagy?
- Ha jól emlékszem, akkor te vagy a százegyedik, aki ezt vágja a fejemhez! – Tisztában volt vele, hogy tudok ezen tulajdonságomról, de azt akarta, hogy hangosan is mondjam ki. Van olyan játék, amihez ketten kellenek és nem volt szándékomban megadni neki azt az örömet, hogy feladom.
„Akkor ezt elrendeztük. A tétet még megbeszéljük!” – kacsintott rám villámgyorsan.
Bella nagyra nyitotta a szemét és zavarodottan pislogott. Rám meredt, tőlem várva választ, de engem Alice kötött le.
„Néha tényleg baromira gyerekes a viselkedésetek! Még szép, hogy Bella fog nyerni, és ezt még látnom se kell. Tudod jól Jazztől, hogy szinte lehetetlen az újszülötteket legyőzni. Boldog vagy?”
Bólintottam és megnyugodtam.
„Akkor talán folytatom is tovább.”
Bellához fordult és vidám hangon rátért a szerinte legjobb részekre.
- Jasper érzi a másokból áradó érzelmeket, és befolyásolni tudja őket. – A büszkeség csak úgy sütött minden egyes szavából.
- Hűha! – nyelt nagyot Bella és Jasper felé pördült a fotelben.
Mélyen dekoltált felsőjére Emmettnek tökéletes kilátása nyílt. Nekem meg Emmett agyára nyílt tökéletes kilátásom. Az ördögi kör eredménye az lett, hogy erősen megszorítottam a zongorához tartozó szék lábát. Nem adott ki magából hangot, de forgácsolódni kezdett ujjaim alatt. Emmett gondolatairól átváltottam Jasperre – Em szerencsére nem vett észre semmit, így nem lettem perverz vicceinek ismételt áldozata –, aki megemelte kissé szemöldökét.
„Edward, biztos, hogy jól vagy?” – aggodalmaskodott.
Válaszolni nem volt időm, mert az angyal megelőzött, amiért áldottam őt.
– Szóval akkor azt is tudod, hogy én most…?
Lassan megrázta a fejét – lemondás is volt benne – és kizárt érzékelési köréből. Elég sok fejtörést okoztam mára neki, gondolta. Majd később elbeszélget velem. Nagyot nyeltem. Er rosszabb, mint a spanyol inkvizíció!
- Téged valamilyen oknál fogva nem tudlak érzékelni. –Sóhaj. – Nagyon frusztráló, főleg, hogy újszülött vagy!
Nem bírtam tovább és kuncogásban törtem ki. Jazz olyan fancsali képet vágott, mint aki citromba harapott. Az hiszem ilyen helyzetekre használják az emberek ezt a közmondást. Azon kívül pedig Jasper tudta, hogy a legelső napon pontosan én is ilyen frusztrált voltam Bella gondolatai miatt. Jobban mondva gondolatainak hiánya miatt. Két külön dolog. A sors iróniája!
Jazz gyilkos tekintettel nézett rám és mélyről jövő morgás tört elő fogai közül. Gyűlölte, ha kinevették. Alice-nek bevillant egy kép, amint Jasperrel egymásnak esünk. Riadtan tekintett ránk és élesen szólt.
- Srácok, srácok! – Felemelte kezeit, hogy nyomatékosítsa szavait. – Nem lesz verekedés.
- A fene! – csapott le a fotel háttámlájára Emmett, mire furcsa hang jött ki belőle. Rose sziszegett neki – „Maradj veszteg!”-, és ő elcsendesedett.
- Bocsi – Kértem elnézést az előbbi viselkedésemért és az ismét értetlen arcot vágó Bellára néztem. – Most már sejtheted, hogy én mit élek át minden egyes másodpercben azóta, mióta belépett az ebédlő ajtaján.
- Kezdem kapizsgálni – motyogta Jasper. – „És nem irigyellek, öregem, de tényleg!”

Bella a fejéhez emelte a kezét és nyomkodni kezdte halántékát. Szeme összekapcsolódott az enyémmel és késztetést éreztem, hogy megérintsem porcelánfehér bőrét és vérpiros ajkait. Álmodozásomból Emmett hahotázása zökkentett ki.
- Jobb lenne, ha minden információt megosztanánk vele, mert a végén még migrént kap. –Az elmaradhatatlan poéngyáros előtört belőle és tettetett észbekapást színlelt, ahogy fejbe vágta magát. – Tényleg, vajon egy vámpírnak lehet migrénje? „Ha már itt tartunk, kipróbálhatnánk rajta!”
Szemeim kitágultak és Jaspert is megdöbbentő és megbénító dühvel kaptam a fejemet Em felé. A tűz szinte lángolt az ereimben és a méreg termelése megindult a számban, ahogy a harcra gondoltam.
- Miért nem próbáljuk ki inkább rajtad, ha már annyira kíváncsi vagy? – szűrtem át fogaim között, mert félő volt, hogy megremeg a hangom a normális tónusban.
Emmett megindult felém. „Ha csak ez a kívánságod, én nem leszek ünneprontó!”
Megemelkedtem, hogy ugrásra kész legyek, de Rose leállította férjét, amint utána kapott.
- Em, ne most! – Gyengéden, ám erélyesen szólt, mert tudta, hogy csak így érhet el célt.
Emmett még mindig engem bámult, vigyorogva.
„Van egy ajánlatom. Csak te és én. Ha te nyersz, abbahagyom Bella froclizását. Ha én…” – ördögien elvigyorodott. – „… elviszed a csaj randizni. Persze, ha nyuszi vagy…!” – hergelt és nálam betelt az a bizonyos pohár.
Visszaültem helyemre és nyugodtam válaszoltam neki.
- Elfogadom a kihívást.
Családomon az érzelemhullám söpört végig. Nem tudtak a pontos fogadásról, de sejtették, hogy verekedéshez fog vezetni. Jasper, hogy enyhítsen a beállt csenden, tovább magyarázott a rémült Bellának.
- Nos, hogy világos legyen minden. – Jazz átölelte Alice-t, aki odabújt hozzá. - Alice képes látni a jövő, Edward pedig gondolatolvasó.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés