Bella szemszöge

Hamar megérkeztem Port Angeles-be. Onnan pedig rohantam Forks-ba. Minél hamarabb a lányaimmal akarok lenni. Ha ehhez pedig az kell, hogy elmenjek a Cullen villába, akkor megteszem. nem lesz valami jó fogadtatásom, de a lányaimnak szüksége van rám.  
Renesmee szemszöge
Mindig is imádtuk ezt a dalt. Játék közben anyára és Rosaline-re gondolok. Ők a mindeneim. Mivel Jasper kellőképpen lenyugtatott, énekelni is kezdek hozzá. Nem remeg a hangom annyira, tehát ez még elfogadhatónak is mondható. De a játék végére már alig látok valamit. Jasper nyugtatása elmúlt, és előjöttek igazi érzelmeim. Sírva borulok a zongorára. 
Edward szemszög
Amint meghallom az első hangokat, még sápadtabb leszek. De hisz… ez az altató, amit én Bellának mindig dúdoltam. 
Hirtelen elfog valami érzés, talán remény, hogy ez a lány lehet az én lányom is. Hiszen a neve Renesmee. Bella is ezt a nevet akarta adni a lányunknak. Amikor pedig a dal végéhez közeledik és elsírja magát, az nekem is fáj. Valamiért úgy érzem, én is sírok. Belül, a szívemben. Felállok, és lassan odamegyek hozzá, majd az ölembe húzom. Aztán halkan hallom, amint ezt suttogja:
- Köszönöm… apa.
Egy pillanatra megmerevedek, és hitetlenül meredek a karomban lévő lányra. Azt mondta apa? Vámpírhallásom van, de most mégis úgy érzem, hogy talán valamit félre hallottam. 
A lány az ölemben még jobban karjaimba fészkeli magát, és belefúrja a fejét a nyakamba. 
- Renesmee? – hallok meg az emeletről egy nyöszörgő hangot. Renesmee a karjaimban hirtelen felkapta könnyáztatott arcát, és elkezdett felfelé rohanni az orvosi szobába. 
Én még mindig megsemmisülten ültem a zongora padon. 
- Öhm… apa… egy vámpír kaphat sokkot? – kérdezi Alice aggódva. – Mert sajnos nem látom, mi történik. A félvérek miatt teljesen vak vagyok. Ugyan úgy, mint Bella terhessége alatt. És ez nagyon idegesítő – mormogja Alice.
- Én még nem hallottam ilyesmiről. Edward jól vagy?
Feléjük fordítom a fejem, és hitetlenkedve meredek rájuk.
- Ők az én lányaim? – suttogom megsemmisülten.
- Hát ha Renesmee nem hazudott. És gondolj csak bele, Bella azt mondta, ha kislány lesz, akkor úgy nevezi el őt. A Rosaline név pedig hasonlít a Rosalie és az én nevemre. Jó az enyémre nem teljesen, de értitek mire gondolok – fejti ki a véleményét Alice. 
Habozás nélkül felállok, és felrohanok a lépcsőn. Bekopogok az orvos ajtaján, és belépek. Pillantásom Rosaline arcára téved. Éppen engem néz gyönyörű zöld szemeivel. 
- Lányok… ti tényleg az én lányaim vagytok? – kérdezem megsemmisülten. Bár elég nyilvánvaló, de akkor is alig bírom elhinni. Bella túlélte, és lett két gyönyörű lányunk. Ez maga a csoda!
Hirtelen az egy éve érzett fájdalmam, mintha elpárolgott volna. Mintha minden, amit elveszettnek hittem, egy csapásra visszatért. Igaz, ez így is volt, de a teljességhez még valaki hiányzott. Bella.
- Édesanyátok ugye túlélte?
A két lány egymásra nézett, és egy ideig nem szólaltak meg. Mi van már? Ugye nem? 

Renesmee szemszög

Nagyon boldog voltam. Rosaline felébredt, apával valahogy tudattam, hogy ő az apánk. Bár elég félresikerült volt. Mondjuk még mindig jobb, mintha belevágtam volna a képébe: „Te vagy az apám.” Jó, azért nem ilyen stílusban, de jó volt ez így. 
Rosaline eléggé meglepődött, amikor apa is ott volt velünk a szobában, és megkérdezte, hogy mi tényleg az ő lányai vagyunk-e.  
„Renesmee… mit árultál el neki?”
„Mindent.”
„Mégis mi mindet?”
„Na jó… nem mindent. Elmondtam neki a nevünket, és… burkoltan azt, hogy ő az apánk.”
„Gratulálok.” – puffogta gondolatban testvérem. – „Engem nem tudtál volna megvárni?”
„Bocsi.” – és megeresztettem egy mosolyt. Közben apa újabb kérdést tett fel:
- Édesanyátok ugye túlélte?
„Renesmee… erre mit válaszoljunk?” 
„Hát, talán azt, hogy anya úton van ide.”
- Hogy mi?! – kérdezi ezt már szinte ordibálva. – Anya úton van ide, és te nem is szóltál senkinek?!
Hirtelen kivágódott az ajtó, és az összes Cullen betódult rajta. 
Én csak vigyorogni tudtam, és mérgesen odasziszegtem a fogaim között Rosaline-nek:
- Ezt jól eltoltad tesó. Vége a meglepinek.
- Bocsi – húzza el a száját. Ránézek, és mind a ketten nevetésben törünk ki. 
„Bezzeg azt meg tudtad kérdezni gondolatban. Ezt nem tudtad volna?”
- Bocsi, de nem – válaszolja megint hangosan.

Rosaline szemszög

A nevetéstől egy kicsit fájt az oldalam, de megpróbáltam nem kimutatni Renesmee-nek. Ahogy ismerem, biztos bűntudatos volt, hogy már megint miatta van galiba. Pedig ez nem igaz. Magamtól is képes lennék szerintem beleesni. Akármennyire is ő a kettőnk közül a vagányabb, engem sem kell félteni. 

Most viszont, engem bántott egy kicsit, hogy elárultam Renesmee meglepijét, de olyan izgatott lettem, hogy anya idejön. 

„Bezzeg azt meg tudtad kérdezni gondolatban. Ezt nem tudtad volna?”

- Bocsi, de nem – Valamiért önkéntelenül is hangosan válaszoltam neki. 

„Megvannak ezek kattanva?” – hallom meg valakinek a gondolatait. Bár nem tudom beazonosítani, hogy kitől származnak, mégis válaszolok a kérdésre:

- Nyugi, nem buggyantunk meg – nézek a Cullenekre. – Legalábbis valaki ezt gondolta közületek. Igazából csak gondolatban kommunikálunk. – nézek rá Renesmee-re, aki furán néz rám. – Most mi van? – Na ilyenkor kellene egy ütővel fejbe találni. – Te még nem mondtad el?

Renesmee szemszög

- Nem, de most akartam. Ezt az egy poént nem akartam nélküled lelőni – mosolyogtam rá Rosaline-re, aki éppen megpróbált felkelni a fekvőhelyéről. Én pedig hirtelen visszanyomtam az ágyra, és nem engedtem felkelni.

- Renesmee, engedj el. Hagyd, hogy felkeljek. 

- Nem! Ne légy ilyen akaratos. Azt a tisztet én töltöm be kettőnk között.

- Márpedig most nem. Én fel fogok kelni.

- Hóha, testvérbunyó. Szupi… - dörzsölte össze a tenyerét a nagy mackós fickó. Hirtelen mind a ketten ráemeltük a tekintetünket, és bosszúsan meredtünk rá.

- Hóha Em, menekülj – vigyorgott a szőke srác.

- Emmett, Jasper, nyugi – szólt rájuk Alice.

Mi csak elvigyorodtunk.

Aztán hirtelen megszólalt a csengő.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés