(NIKKI SZEMSZÖGE, MÉG A SZOBÁBAN)

Halkan kopogtak az ajtón. 
- Ez biztosan Edward - mondta Alice. 
Tessék? Ő, aki annyira okos és gyönyörű? Éreztem, ahogy kezd kicsúszni a kezem közül az irányítás. Alice aggodalmas pillantására összekaptam magam. 
- Gyere! - suttogtam és tudtam, hogy látogatónk így is meghallja. 
Ekkor bejött. Ledöbbentünk Alice-el ugyanis a vendégünk nem Edward volt. 

(EDWARD SZEMSZÖGE) 

Rosalie a földre esett és könnytelen zokogásba kezdett. 
Úgy tűnik, hogy csak az én Angyalom képes arra, hogy Rosalie is barátként tekintsen rá pár nap leforgása alatt. 
Csak suttogni bírtam, annyira aggódtam az Angyalomért. 
- Rosalie - hangom mély és elgyötörtnek hatott. 
Rosalie felnézett rám. 
~ Mit szeretnél, Edward? ~ kérdezte gondolatban. Gondolom neki is nehezére esett volna megszólalnia pont, mint nekem akkor. 
- Mi lenne, ha megnéznénk nálunk? - ajánlottam fel. - Talán át mentek hozzánk és pont elkerültétek egymást. 
Ez nagy őrültség - gondoltam magamban. 
Rosalie felegyenesedett és, mintha a szemében egy percre a reménység csillant volna meg. 
- Rendben van - mondta és már indult is. 
Egész végig csak csendben futottunk. 
Mindketten aggódtunk az Angyalomért, de van egy olyan érzésem, hogy én jobban, mint testvérem. 
Mikor odaértünk a házhoz első dolgunk az volt, hogy megkeressük Carlisle - t, aki most beteg volt az emberek szerint. Érdekes lenne, ha sosem lenne beteg a családból senki... 
Miért pont Carlisle? 
Ő mindig tudott mindent, ami a családban történt. 
Tudom, tudom én vagyok a gondolatolvasó és ő tudott mindent? 
Előlem mindig mindenki eltudott titkolni valamit, ha nagyon akarta, de Carlislenek mindig mindent eltudtál mondani, mert ő segített vagy megértett. 
- Carlisle - mondta Rosalie. 
Még abban a másodpercben feltűnt nevelőapánk. 
- Igen, Rosalie? - kérdezte nővéremet. 
- Nem tudod véletlenül, hogy hol van Nikki? - kérdezte meg végül. 
Carlisle egy ideig csak gondolkodott, majd meg szólalt. 
- Nem, de Alice vele van... Így csak nem eshet majd komolyabb baja. 
Alice! - gondoltam magamban. Hogyha sikerül összefutniuk egy Emmett termetű vámpírral, sem az Angyalom, sem a "testőre" sem éli túl a találkozást. 
- Ha szeretnétek akkor segítek nektek megkeresni őket. 
~ Most úgyis csak a Nagy Biológiai Lexikont olvasgattam.~ Furakodtak fejembe gondolatai. 
- Rendben - mondtam. 
- Akkor mire várunk még? - kérdezte majdhogynem gorombán Rosalie. 
Igaza volt, most még arra sem volt időnk, hogy udvarias hangon beszéljünk egymással. 
Már éppen indultunk volna be az erdőbe keresni őket, amikor meghallottuk Emmett hangját. 
- Ti meg merre mentek? - kérdezte. 
- Nikkit megkeresni - adta meg a választ már egy kicsit kedvesebben Rosalie. 
- De minek keresitek, ha egyszer itt van? 
- Itt van? - hallottam Rosalie gondolatai közül, hogy lenyugszik. 
- Igen. Alice is és Esme is. 
- És nekünk nem lehetett volna legalább egy cetlit hagyni? - kérdeztem. 
- Esme csak azt szerette volna, hogyha Nikki nem maradna egyedül ilyen idegállapotban. 
- Miben? - kérdezte Rose. 
- Nikki egyfolytában csak sír. Éppen ezért nincs most itthon Jasper. Elment vadászni, annyira nem bírja Nikki letargiáját. 
Ennél a percnél hatalmas fájdalmat éreztem a már nem dobogó szívemnél. 
Mintha valaki megpróbálta volna kitépni. 
- Azt nem mondta, hogy mi miatt sír? - kérdeztem. 
Fájdalmaim felerősödtek, de megpróbáltam nem törődni velük. 
- Nem. Én is bent voltam vele körülbelül tizenöt percig, de utána kijöttem, mert sehogy sem tudtam felvidítani. 
- Akkor nem megyünk be hozzá? - kérdezte Carlisle. 
- De - mondta Rosalie és azzal már el is indult a házba. 
Én a hatalmas fájdalom miatt egy másodperc késéssel értem be a házba. 

(NIKKI SZEMSZÖGE) 

Esme jött be az ajtón. 
- Sziasztok! - köszönt nekünk lágy és csilingelő hangján. 
- Helló! - mondtam és a szememben újjabb könnyek gyűltek. 
- Ugye nem zavarok? - kérdezte tapintatosan és szemében az aggódás csillant meg. 
- Nem. Dehogyis. Miért zavarnál? - kérdeztem és közben letöröltem a már kicsordulni készülő könnyeimet. 
Esme nem válaszolt csak leült mellém az ágyra és éreztem, ahogyan hideg keze átöleli forró testemet. 
- Köszönöm - suttogtam. 
Nagyon jól esett akkor ez a kis gesztus. 
Esme erre csak megpuszilta a homlokomat. 
- Nem lenne kedvetek átjönni hozzánk? - kérdezte - És akkor így közelebb lennétek mindenkihez... 
- Én benne vagyok, ha Alicenek is jó  - vigyorodtam el a végére. 
- Én miért ne lennék benne? - kérdezte Alice. 
- Dorthyt meg majd később elvisszük - jegyezte meg Esme. 

(KÉSŐBB) 

- Nikki nevess kérlek! - mondta nekem sokadszorra Emmett. 
Gondolom nem élvezte, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem nevet a viccein. 
- Bocsi - mondtam neki újra. 
- Nincs semmi baj - mondta és láttam ahogyan az arca szomorúvá vált. 
- Én nem úgy látom - mondtam és sóhajtottam egy nagyot. 
Akkor csak én és Emmett voltunk fent Alice szobájában. 
Miért? 
Mert Jaspert sikeresen elkergettem az érzéseimmel a saját házából, Alice és Esme pedig éppen vacsorát készített nekem. 
- Nem megyünk le? - kérdezte Emmett. 
- Nekem mindegy - mondtam. 
Abban a pillanatban már lent is voltunk a konyhában és Emmett letett engem egy székre. 
- Uh, köszi  - mondtam neki. 
Erre elmosolyodott. 
Ekkor egy hatalmas csörömpölést hallottam.
Hátra fordultam és Alice támaszkodott neki a konyhapultnak. 
- Alice! Mit látsz? - kérdezte tőle az abban a pillanatban berobbanó Jasper. 
- Semmit - mondta Alice. 
A szemei még mindig távolba látóak voltak. 
- Ezt nem értem - mondta Jasper. 
- Üres, fekete szoba. Hideg levegő, tele... - itt egy nagyot szippantott a levegőből - virág illattal. 
- Virágillat? - kérdeztem. 
- Rózsa, nárcisz, liliom, orgona - felelte lassan, tagoltan.
- Ezeket La Pushban temetésekre szokták vinni - jegyeztem meg, csak úgy mellékesen. 
Mindenki döbbenten nézett rám, kivéve Alice. Ő még mindig a látomását élte át. 
- Tisztul a kép - jegyezte meg csodálkozva. 
- Mit látsz? - kérdezte ezúttal Edward. 
Észre sem vettem, hogy itt van bent. A két oldalán ott állt Carlisle és Rosalie. 
- Ez nagyon érdekes - mondta Alice, de a mondatot nem tudta befejezni, mert Edward teste megfeszült és vad morgásban tört ki. 
- Mit láttok? - kérdezte aggódva Esme. 
Alice szeme már "jelenlátó" - vá vált és nyitotta volna a száját, mire Edward egy pillanat alatt ott termett és befogta a száját.  
- Majd inkább máskor beszéljünk erről - mondta és azzal el is engedte Alice száját. 
Alice csak bólintott egyet. 
- Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdezte Edward és közben elém lépett. 
Bólintottam egyet, mire ő felsegített a székről. 
Mikor kiértünk a Cullen házból összeráncolta szemöldökét és gondolkodni kezdett. 
- Min gondolkodsz? - törtem meg a csendet. 
- Azon, hogy mekkora egy idióta vagyok - mondta és halványan rám mosolygott. 
- Nem vagy idióta - mondtam neki. 
- Tényleg így gondolod? - kérdezte és láttam, ahogy a szemében megcsillan valami. Remény? 
- Így. Szerződést adjak? - kérdeztem tőle nevetve. 
Ő is egyből felvidult, de utána egyből el is komorodott. 
- Pedig lenne okod rá... 
- Mire? Hogy szerződést adjak? 
Nem értettem hírtelen való hangulatváltozását. 
- Hogy idiótának tarts. 
- Miért tartanálak annak? 
- Mert az vagyok. 
Ekkor beértünk az erdőbe és hírtelen felkapott és felfutott velem egy hegynek a tetejére. 
Csodálatos volt a kilátás. 
- Ez gyönyörű - mondtam és mélyeket szippantottam a friss hegyi levegőből. 
- Pont, mint te - jegyezte meg mosolyogva. 
Én biztosan fülig pirultam, mert egyre szélesebben kezdett elmosolyogni miközben felém lépdelt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés