(Edward szemszöge)

Percekig csend volt. Rosalie, Emmett és Esme tapintatosan eltűntek valamerre, Jasper pedig nyugalommal árasztotta el a zaklatott népet. Engem is. Éreztem magamban a nyugalmat, pedig úgy éreztem, hogy szétrobbanok a hirtelen jött érzelmektől.

Együttérzés. Sajnálat. Remény. Öröm. Megkönnyebbülés. Bűntudat. Aggodalom.

- Nem lehet – motyogta Charlie és az egyik székre rogyott. Néhány nővér közelebb jött ingyen műsort sejtve, de Carlisle figyelmezető tekintete elhajtotta őket. – Reneé megcsalt.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges lehet. A csupa szív Reneé – ahogy Bella jellemezte mindig – megcsalná Charliet, aki egy végtelenül rendes ember? Mi oka lehetett rá? Istenem… szegény Bella.

Nem elég, hogy megbántottam, hogy áttiportam az érzelmeit, azt hiszi, hogy mást szeretek, haldoklik, és még a családja is romokban hever. Ez a világ fogja fogadni, abban a pillanatban, amikor kinyitja gyönyörű szép szemeit. Mert éreztem, hogy ez lesz, hogy túléli. Csak féltem, hogy nem lesz elég erős ahhoz, hogy elviselje a rászakadó terheket. De én mellette leszek. Nem remélem, hogy megbocsát, mert az hiú ábránd lenne. Csak támogatom, ahogy egy baráthoz illene, és mellette leszek a nehéz időkben.

Jasper vigyorogva nézett rám, és egyből tudtam, hogy ő a felelős a higgadt gondolataimért és a hirtelen jött derűlátásért. De kivételesen hálás voltam érte.

- Carlisle? – léptem az apámhoz. – Most mi lesz?

- Ide kell hívni Reneét, addig donorvért kap, de az nem az igazi.

- Bemehetek hozzá…?

- Nem szabadna…

- Carlisle… kérlek…

- Na jó, de csak egy rövid ideig. Addig megnyugtatjuk Charliet, rendben? – ajánlotta mosolyogva.

- Köszönöm – feleltem hálásan és megöleltem. A gesztus meglepte és éreztem, hogy mennyire jól esett neki. Vagyis hallottam. Mosolyogva léptem be a kórterembe, de amint megpillantottam a mosoly az arcomra fagyott és a nyugalmam is elszállt.

Rémisztő látvány volt, ahogy különböző csövek lógtak ki vékony testéből. Felismertem néhányat, de az agyam leblokkolt. Az infúzió csöpögése szinte elnyomta szívének gyenge dobolását. Arcszíne talán az enyémnél is fehérebb volt, és rendkívül beteges látványt nyújtott. Bőre sárgásan csillogott, szemei alatt karikák sötétlettek, arca jobb oldalán pedig egy apróbb vágás húzódott, ami a feje hátsó részén folytatódott.

Megrettentem.

Mi van, ha marandó sérülést szenvedett? Ha nem fog emlékezni rám? Mi van, ha nem ébred fel többé? Kómában van, vagy csak altatás alatt? Bárcsak tudnám a válaszokat.

Közelebb húztam egy széket és leültem. Gyengéden végigsimítottam a kezein, de az arcához nem mertem érni. Nem akartam bántani, vagy fájdalmat okozni. Egyet akartam, hogy boldog és egészséges legyen. Na jó, ez kettő. De milyen szép, mikor nevet, és ahogy a szemei csillognak olyankor… De neki még a betegség is jól áll, annyira szépséges. Ő az, aki semmilyen körülmények között nem tud ronda lenni, vagy kevésbé szép… Vagy csak én vagyok elfogult?

- Bella – suttogtam lágyan a nevét. – Tarts ki szerelmem, már jó kezekben vagy. Carlisle megóv téged, én pedig végig melletted leszek, megígérem. Akkor is, ha nem kérsz belőlem… bár az nagyon fog fájni, de tudom, hogy jogosan fogom kapni. Én… nem gondoltam komolyan, amiket akkor mondtam neked a veszekedés hevében. Dühös voltam a világra, azok után, amit veled tett, és rajtad vezettem le. Kérlek… ne haragudj rám. Ne add fel az életed, egy olyan lény miatt, aki nem érdemli meg. Ne add fel miattam. Harcolj báránykám… - mosolyogtam rá, és dúdolni kezdtem az altatót.

- Bárki vagy bármi álljon is közénk, én létezésem végéig csak téged foglak szeretni, és ne hidd, hogy nem vagy jó nekem. Te vagy a legjobb dolog az életemben. Csak akartam, hogy tudd… bár tudom, hogy úgysem hallasz most engem. Gyere vissza, kérlek… Én itt mindig itt leszek, de most ki kell mennem. Nem megyek messzire. Légy jó, édesem – suttogtam lágyan és egy apró csókot leheltem a kezeire, mert csak az volt mentes a takaró és a csövek elől, majd sóhajtva felálltam és kimentem. Nem akartam visszaélni Carlisle jóságával, bármennyire is maradtam volna még.

- Hogy van? – támadott le rögtön Alice.

- Alszik – hazudtam könnyedén, nem is tudom, hogy miért. Mindketten tudtuk, hogy nem erről van szó, de egyikünk sem ellenezte a kifejezést. Így jobb volt. Alice-hez léptem és megöleltem.

- Minden rendben lesz – mondtam és próbáltam meggyőzni önmagamat. Hinnem kellett benne, hogy így lesz.

- Charlie? – kérdeztem, miután körülnéztem.

- Esmével beszélget odalent, Reneé jön a legközelebbi géppel. Istenem… lesz itt világ. Ki gondolta, hogy… Várjunk csak! Ha ő nem… akkor neked nem…

- Jól gondolod, nem a rokonom. A vérkötelék már nem áll közénk.

- De hisz ez csodálatos, Edward! Nem is örülsz? – lelkendezett Alice.

- De igen, csak félek, hogy nem jutok el odáig. És ha felébred… úgysem fog nekem megbocsátani, úgyhogy teljesen mindegy.

- Edward! Te is tudod, hogy ez hülyeség. Bella nem tud haragudni rád, és ezt te is tudod. De most nyugodj meg végre, Bellával minden rendben lesz. Érzem.

- Biztos vagy benne?

- Jós vagyok, vagy mi… - nevetett fel, egy csókot lehelt Jasper ajkaira. Tudtam, hogy túljutottunk a holtponton, hiszen Bellának stabil az állapota, és komoly esélyei vannak a felépülésre, de én féltem. Rettegtem, hogy ez nem lesz elég, és nem akartam őt elveszíteni.

(Alice szemszöge)

Láttam, hogy mennyire retteg, de mégis olyan más volt. Higgadt. Furcsállottam, hiszen hasonló helyzetekben kész idegroncs szokott lenni. Jasperre siklott a tekintetem, aki rám kacsintott.

- Az összes nyugtató erőmet rajta használom – magyarázta halkan. – De nagyon nehéz elnyomni a bűntudatát és a félelmét.

- Tudom, hogy magát hibáztatja – mondtam, mikor egy kicsit távolabb mentünk. Carlisle ismét Bella mellett foglalatoskodott és őszintén reméltem, hogy sikerül megmenteni. Bella a legjobb barátnőm, és nem akarom őt elveszíteni. Jasper után ő volt az, aki a legközelebb került a valódi énemhez, és aki mindig is megértett engem.

 Nem! Nem fog meghalni! Nem hagyhatom… Miért nem látok semmit a jövőről? Miért kell a sötétben tapogatóznom és tétlenül várnom, hogy minden rendbe jöjjön… és ha nem? Ha semmi nem jön rendbe? Ha Bella meghal?

Nem… nem…

- Nem halhat meg! Jasper… nem halhat meg, érted! – motyogtam hisztérikusan, és Jazz mellkasába temettem az arcom, a kellemes illat mindig megnyugtatott.

(Reneé szemszöge)

Hajnali négykor még békésen feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam. Nem tudtam aludni. Az elmúlt napok viharos eseményei túl gyorsak voltak számomra, és nehezen tudtam tartani a tempót. A Phillel való viszonyom szinte teljesen megromlott, és utáltam magam azért, amiért egy kicsit sem éreztem rosszul magam miatta. Persze, fájt, de nem pusztultam bele. A barátnőim itt voltak nekem és egy kellemes vásárlás mindig tudta feledtetni a rossz élményeket. A múlt héten még Trixxel, középiskolás barátnőmmel is találkoztunk és egy kellemes tea mellett töltöttük el a délutánt. Kerültem a Charlie-val kapcsolatos témákat, és ezt sajnos ő is észrevette, de volt olyan tapintatos, hogy ne kérdezzen rá. Tökéletes családja lett, egy kedves, szerető férjjel, és egy aranyos fiúval, és egy ennivaló kislánnyal. Szégyelltem magam, de irigy voltam, hogy nekem ez nem adatott meg. És még csak nem is hibáztathatok senkit, mert csakis az én hibám minden.

Csapnivaló feleség és csapnivaló anya vagyok, és ezt már Phil is tudja. Meg sem próbál érteni, pedig feltártam előtte minden titkomat, amit még soha senkinek nem árultam el. Mióta eljöttem Forksból nyugtalan voltam, és szétszórt, teljesen megváltoztam. Talán az volt életem legborzasztóbb döntése, és már nem csinálhatom vissza.

De változtatni sem tudnák, ha visszamehetnék az időben, akkor sem. Nem bírtam Charlie szemébe nézni, és nyugtalanságom az őrületbe kergette, amit meg is értek. Én sem tudtam elviselni magamat.

Talán ha őszinte lettem volna, akkor minden másként lenne, de képtelen voltam rá. Philt is csak elüldöztem az igazsággal, most már megvetően nézett rám, akárhányszor találkoztunk. A válópert is beadta és tisztában voltam vele, hogy ezt megint csak magamnak köszönhetem.

Sóhajtottam egyet, majd elindultam a konyhába csinálni egy kávét. Mostanában gyakran hódoltam ennek az élvezetnek, hogy ébren maradjak. Az alvás napok óta elkerült és ez már meg is látszott rajtam. Pedig mindent megpróbáltam. Különféle púdereket és alapozókat vettem, de semmi nem nyújtott teljes takarást. Beértem azzal, hogy viszonylag emberi külsőnek örvendhettem.

Megcsörrent a telefonom.

- Ó, hova raktam már megint? – nyögtem fel, és sorban átkutattam a ruháimat, amik rendezetlenül hevertek a kanapéra dobva. – Mekkora rumli van itt… Á, megvan – nyúltam a rezgő készülék felé és Charlie nevét ismertem fel a kijelzőn, és megdöbbentem.

Miért hív hajnali négykor? Mi történt? Ó, ne… Bella! Csak azért hívhat…

Reszkető kezekkel nyomtam meg a hívás fogadásához használt gombot, de közben bosszankodva láttam, hogy nemsokára fel kell töltenem az akkumulátort, mert már igencsak fogyott állapotban volt.

- Halló? Charlie? Itt Reneé – szóltam bele a telefonba és elnyomtam egy ásítást. A kávém nélkül halott voltam.

- Ó, elnézést a zavarásért – hallatszott egy női hang. Van valakije. – Melanie vagyok, Charlie unokahúga…

- Ó, persze… emlékszem rád – feleltem barátságosan és megkönnyebbültem. – Valami baj van?

- Bella kórházban van – felelte szomorúan, és a szívem megállt egy pillanatra. Éreztem, hogy valami baj van!

- Mi… mi történt? – nyögtem ki rekedten. Hirtelen megfordult körülöttem a világ és a szék karfájába kapaszkodtam, majd leültem rá. Nem veszíthetem el! Nem halhat meg ő is!

- Nem tudom… de…

- Odamegyek! – kiáltottam fel hisztérikusan. – Azonnal… a következő géppel vagy valamivel indulok… Köszö-köszönöm, hogy szóltál. Azonnal indulok.

- Kérem, nyugodjon meg… Charlie bácsi most éppen vért ad neki, nem lehet nagy baj…

Felzokogtam. Görcsösen szorítottam a készüléket, de már nem emlékszem, hogy hogyan hoztam össze egy normális elköszönést. A lányom kórházban van, és most már biztos, hogy mindenképpen elveszítem. Ha megtudja, hogy nem Charlie az apja, akkor örökre haragudni fog rám, és igaza lesz. Ha pedig mindent elmondok, mindent… akkor meggyűlöl majd. Tetteimre nincs bocsánat, nincs ember, aki meg tudna nekem bocsátani.

Sírva dobáltam egy cucctáskába a holmimat, és a legszükségesebb dolgaimat, valamint néhány szendvicset és egy kólát, hogy a koffein meg legyen, majd kanyarítottam egy rövidke üzenetet, hogy ne aggódjanak miattam. Philnek volt a házhoz kulcsa, és ma tervezi elvinni a cuccait, így gond nélkül megtalálja majd az üzenetemet, majd taxit fogtam és egyenesen a repülőtérre indultam.

- Minden rendben, hölgyem? – fordult hátra a sofőr, és én szipogva bólintottam. Soha nem sírtam mások előtt, de most nem bírtam tartani magam. Tudtam, hogy most minden szörnyűségemmel szembe kell néznem, és nem halogathatom tovább azt a percet, amikor mindent be kell vallanom Charlienak és Bellának. Egyikük sem bocsát meg nekem.

Szinte látom magam előtt a dühtől égett Charlie-t, bár az is lehet, hogy az nem is zavarja, hogy megcsaltam. Csak az, hogy Bella nem az ő lánya. Hiszen Bella csodálatos volt, nélküle nem tudom, hogy mi lenne velem. Ha tudná, hogy mi mindent tettem ellene…

- Csak menjen gyorsan a reptérre, kérem… - válaszoltam halkan, de határozottan. Nem volt idő arra, hogy bizonytalan legyek. Talán jobb lesz, ha mindent kiadok magamból, de akkor tényleg mindent el kell mondanom. Legsötétebb részleteket is.

Felsóhajtottam.

Szembe kell néznem a múltammal, és nagyon remélem, hogy Bellának nincs komoly baja. Hiba volt mindez idáig eltitkolni az igazságot.

Mikor a reptérre értem, villámgyorsan körbenéztem, hogy mikor indul legközelebb járat Port Angelesbe, és elindultam a jegypénztár felé és jegyet vettem a reggel hétkor induló gépre. Délelőtt már Forksban leszek.

*.*

Remegő léptekkel léptem be a forksi kórház épületébe. Utáltam a kórházakat, és hamar az orromba kúszott a jellegzetes kórházi illat, vagyis inkább szag. A pulthoz léptem.

- Reneé Dwyer vagyok, Izabella Swan édesanyja, úgy tudom, hogy itt…

- Második emelet – felelte unottan és a megigazította a frizuráját, majd visszafordult a képernyőn villogó pasziánsz felé. Félve indultam felfelé a lépcsőn, nem mertem lifttel menni, úgy hamarabb odaérnék, és azt nem akartam.

A folyosón többen is voltak, de nem mindenkit ismertem fel. Az első, akit megpillantottam, Edward volt. Aggodalmasan sétálgatott fel s alá, de amikor meglátott rám nézett. Egyből tudtam, hogy rá nyugodtan rábízhatom a lányomat, mert ő az, aki minden körülmények között vigyázna rá. A többiek valószínűleg a családtagjai voltak, akiket nem ismertem.

- Jó reggelt, Reneé – köszönt Edward illedelmesen.

- Jó reggelt… - motyogtam. – Bella?

- Még nem sokat tudni… Dr. Cullen, az apám bent van nála.

- Charlie?

- Az előbb sietett haza néhány dologért, de nemsokára itt lesz. Szóljak Carlislének, hogy megérkezett?

- Megtennéd? – hálálkodtam, és némán néztem, ahogy elindul a kórterem ajtaja felé és óvatosan benyit. Az arcán rengeteg változás ment keresztül, és olyan gyengédség futott végig rajta, hogy egyből tudtam, hogy a lányomat nézi.

- Carlisle… Hogy van Bella? – kérdezte aggódva, de a választ nem értettem. – Reneé megérkezett…

Dr. Cullen néhány perccel később lépett ki, majd hozzám lépett. Udvariasan bemutatkozott, majd elmagyarázta a lányom állapotát, és én egyre borzalmasabban éreztem magam. Nem akarom elveszíteni Bellát!

Mikor befejezte, némán követtem, hogy a véremet adjam a megmentéséért, és akkor már biztosan tudtam, hogy Charlie tudja… Bella nem az ő lánya, hanem azé az utolsó rohadéké… Még az emlékébe is beleborzongtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés