(Jasper szemszöge)

Alice csüggedten és fáradtan dőlt végig a franciaágyon, én pedig az ablakhoz sétáltam. Még éppen láttam Edwardot, aki belevetette magát az erdő sűrűjébe, amit bejárt a lenyugvó nap arany fénye. Szolidan, amolyan forksi stílusban.
Hatalmasat sóhajtottam, mert eszembe jutott öcsén és az ő kiismerhetetlen, összekuszált és irracionális érzései. Nem elég nekem Bella képessége, most még Edward miatt is fájhat a fejem! Persze, csak képletesen.
Teljesen gondolataimba merülhettem, mert az sem hallottam, hogy pöttöm feleségem leszállt az ágyról és odasuhant mellém. Befúrta fejét karom alá, jobb kezével átölelte derekamat, míg a balt mellkasomon pihentette.
- Nyugtalannak tűnsz – mondta csilingelő hangján és kisimított homlokomból egy tincset. – Tudom, hogy aggódsz Bella , meg emiatt az egész pajzs dolog miatt, de nem érdemes. Bár nem látom, de érzem, hogy nem lesz vele semmi baj.
- Mi történt, csak nem loptad el a képességemet? – vontam fel csúfondárosan a szemöldököm, mire Alice mellkason vágott. – Aú, hát ezt érdemlem én?
- Jazz, kérlek – könyörgött. – Ez fontos. Próbálj egy kicsit komolyabban viselkedni és kikerülni Emmett hatása alól.
Felkuncogtam.
- Nem Emmett van rám ilyen hatással. – Lehajoltam és megcsókoltam. – Remélem, érted, hogy mire céloztam.
- Tökéletesen. – Annyi érzelem áradt belőle, hogy erősen kellett koncentrálnom, nehogy olyat tegyek, ami nem éppen idevágó. Aztán gondolataim ismét visszaszálltak Edward érthetetlen érzelmeihez, és ez némiképp lehűtötte kedélyállapotomat.
Ismételten nagyot sóhajtottam és belekezdtem öcsém analizálásába.
- Bella feleannyira sem aggaszt, mint Edward – motyogtam és átkaroltam szerelmemet.
Alice értetlenül vonta össze finomívű szemöldökét és kutatóan nézett rám.
- Ezt meg hogy érted?
- Oho, csak nem hagyott cserben az újdonsült képességed? – Próbáltam viccelődni, kevés sikerrel. – Az egész annyira… - Kerestem a megfelelő szavakat, amikkel a helyzetet jellemezhetném, de párom megelőzött.
- …zavaros? – kérdezte, mire bólintottam. – Láttam Edwardon, hogy valami nem stimmelt. Egyszerre volt annyira hűvös és távolságtartó, mégis gyengéd és közvetlen Bellával, ami meglepett. Nem szokott ilyen komplikált lenni a viselkedése.
- És nem csak a viselkedése az – mondtam magam elé meredve. Alice folytatást követelve dobolt apró ujjaival kulcscsontomon, tehát megadtam, amit kért. – Megszoktam már, hogy a vámpírok érzései sokkal bonyolultabbak és kifinomultabbak az emberekénél. Sok mindent tapasztaltam már meg eddig, de erről még csak hírből hallottam. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el.
- Nem kell túlkomplikálnod a dolgot – nézett fel rám gyöngéden. – Tudod, hogy vámpír vagyok, nem mellesleg a feleséged, így egy hullámhosszon vagyunk.
Ez így volt igaz. Bármit is mondtam Alice-nek, ő mindig tudta, hogy miről beszélek és megértett. A legegyszerűbb az lesz, ha minden kertelés nélkül tárom föl előtte Edward érzelemvilágát.
- Tudod, olyan, mintha két személyiség uralná most Edward testét és érzéseit. – Kuncogni kezdett mellettem, és rájöttem, hogy enyhén félreérthető voltam. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bátyád skizofrén – szögeztem le –, hanem hogy két, egymással ellentmondó érzelem dúl most benne.
Elkaptam a kezét és magammal rántottam az ágyra. Hasamon feküdt, míg én vállát cirógattam és magyaráztam tovább.
- Ez a jelenség az embereknél is megfigyelhető, bár nem ilyen intenzíven és nem ilyen hosszan.
- Azt hittem, hogy az emberek csak egyfajta érzelemtípusra képesek egyszerre? – értetlenkedett, miközben mocorgott egy picit.
- Elméletileg így van, a gyakorlatban viszont van egy kis „közjáték”. Ahhoz, hogy egy domináns, tartós érzelem kialakuljon, rengeteg más és nem feltétlenül azonos típusú érzelemnek kell behatással lennie egy emberre. Vegyük, példának okáért a dühöt. Ez már a végkifejlete egy bizonyos reakciónak. De amíg kialakul, sok minden befolyásolja. Csalódottság, megvetés, szánalom, undor, harag és még sorolhatnám. Vagy pedig: hogyan lesz a gyűlöletből szerelem és fordítva?
- Oké, értem, hogy mire akarsz kilyukadni, de ez akkor is egy érzelemhez vezet. És az emberek tudjuk, hogy eléggé a végletekben gondolkodnak – összegezte Alice. – Viszont azt mondtad, hogy Edwardban egyszerre két érzelem lelhető fel, és mindkettő domináns.
- Igen. Tulajdonképpen nem is lenne fura a dolog, mert vámpírként képesek vagyunk ilyesmire is, és nagyobb mértékben, mint az emberek. De ez most valahogyan más. És Edward nem szokott ilyen lenni. Eddig annyira nyugodt, higgadt, józan természete volt, minden szélsőségek nélkül. Már-már a melankóliája néha átcsapott depresszióba, de semmi extra. Most meg itt van ez a mérhetetlen mennyiségű düh, harag, gyűlölet, ami néha saját maga ellen, néha viszont Bella ellen irányul.
- Jellemző. A bátyám hajlamos az önostorozásra, arra azonban nem találok magyarázatot, hogy Bellára miért dühös. – Fújtatott és felkönyökölt.
- A másik érzelem sokkal jobban nyugtalanít – mondtam és összekócoltam a haját, mire durcásan felült és igazgatni kezdte magát.
- Mégpedig?
- Vágy – ejtettem ki a frusztráló, és öcsémet messze elkerülő szót. – Edward az évek során megtanulta, hogyan rejtse el előlem tényleges érzéseit. Ma egy pillanatra elengedte magát, és akkor éreztem, hogy vonzódik Bellához…
- Jaj, Jazz! Ki ne vonzódna Bellához? – kelt ki magából Alice és felpattanva a tükör előtt borzolta össze mesterien beállított tincseit. – Hiszen aranyos, kedves, szép, tüneményes. Még Emmett is kedveli.
- …mint nőhöz – fejeztem be a mondatot.
Feleségem megpördült a tengelye körül és kitágult karamellaszín szemeit rám meresztette.
- Hogy mi? – hápogta és odacsusszant hozzám. – Azt akarod mondani, hogy Edward beleszeretett Bellába?
- Épp csak egy pillanatra éreztem, mielőtt önsajnálatba kezdett volna, és nem tudtam jól „letapogatni”. De aggódom, hogy ez a két ellentét teljesen fel fogja őt emészteni. Nem egy vámpírról hallottam már, akik beleőrültek az ilyen ambivalens érzelmekbe.
Magamhoz öleltem Alice-t, aki csendben töprengett szavaimon. Én a gondolataim ködösen kavargó tengerében merültem el, és megfogadtam, hogy kiderítem, mi is folyik itt, és mit titkol oly gondosan előlem Edward.


(Emmett szemszöge)

Azt hiszem, ez volt életem legviccesebb megbeszélése! Érzem, hogy Bella megjelenése, és családtaggá avanzsálódása – nagyon tetszik ez a szó, lehet, hogy többször kéne használnom? – még sok kellemesen percet fog nekünk okozni. És Edwardról már nem is beszélve!
Nagyon úgy tűnik, hogy a mi drága Eddykénk fülig belezúgott ebbe az újdonsült vámpírlánykába. Bár nem lehetek benne száz százalékig biztos, de majd nyakon csípem Jazzt és kifaggatom.
Nem is hiszem el! Komolyan, ha valaki csak úgy megpendítette volna a témát és nem a saját szememmel látom – bőrömön tapasztalom, mert eléggé egyértelmű utalásokat kaptam ma, hogy lesz itt még bunyó az én drágalátos öcsikémmel –, hát az fix, hogy térdcsapkodások közepette a pofájába röhögök az illatőnek. Az lett volna az évszázad, ha nem az évezred poénja.
Mr. Megközelíthetetlenül Udvariasan Kifinomultan Tökéletes Nagy Ő érdeklődését felkeltette valaki. És ez a valaki nem más, mint egy lány. Hohó, de még milyen lány!
Tény, hogy a szőkék a gyengéim, de be kell ismernem, hogy pokolian jó nő – vámpír – ez a Bella. Nem minden nap találkozik az élőhalott ilyen csajszival. Emberként eléggé átlagosnak nézett ki – na, nem mintha rajta legeltettem volna a szemem vagy ilyesmi –, meg hát fel is volt öltözve nyakig, de vámpírként! Van a megjelenésében valami, ami hideggé, mégis érzékivé és csábítóvá varázsolja őt. És a lábai! Felvehetné a versenyt Rose futóműveivel. A dekoltázsáról meg…
- Emmett, figyelsz te rám egyáltalán? – förmedt rám kissé ingerülten feleségem és kérdését megspékelte egy párnával is, hogy nyomatékosítsa érzéseit. – Már vagy öt perce beszéllek hozzád, te meg csak nézel ki a fejedből!
Édes volt, ahogyan mérgében összefonta karjait mellkasa előtt és toporogni kezdett a lábával. – Bocs, kicsim, csak egy picit elméláztam. – Csak nem mondhatom meg neki az igazat, mert akkor „elevenen” megnyuvasztana. – Miről is volt szó?
Odasétált hozzám, leereszkedett az ölembe és a nyakamat átkarolva kezdett bele. A nappali teljesen kiürült. Alice és Jazz elvonultak a szobájukba. Carlisle dolgozni ment, Esme beugrott a városba, hogy megnézze, mi a helyzet. Bella fent volt a vendégszobában és emésztette a mai információáradatot. Edward meg felszívódott az erdőben, vadászat ürüggyel. Így csak kettecskén voltunk Rosali-val a földszinten.
- Mit gondolsz? – Átható pillantást vetett rám.
- Öhm, miről mit gondolok? – Nyeltem egy nagyot, mert tényleg fogalmam se volt róla, hogy mi a szitu. Általában nem csinálok ilyet, de Bella most tényleg lefoglalt agy kissé.
- Az új családtagról. – Felvonta szemöldökét a szavakra.
- Ja, Belláról? – adtam az ártatlant.
- Igen, róla.
Csavargatni kezdte egy szőke fürtjét, ami lágyan omlott le vállára. Odapillantottam és gondolataim elkalandoztak. Eszmefuttatásom Edward szerint már enyhén perverz lett volna. De istenem, tehetek én róla, hogy ekkora fantáziával áldott meg a sors?
- Emmett! – csattant fel feleségem és kiugrott az ölemből.
- Tessék? – néztem rá ártatlanul, de pajzán mosolyomat nem sikerült lepleznem.
- Kérlek, ne most! – Leült a szemben lévő kanapéra, és onnan figyelt.
- Szavadon foglak – vágtam vissza, mire kuncogni kezdett. – Hát, rendes lánynak tűnik és szerintem nem lesz vele baj – mondtam diplomatikusan.
Picit felhorkant, így tudtam, hogy nem tetszett neki a válaszom.
- Nem erre gondoltam – szűrte át a fogain keresztül. – Láttam, hogyan tapadt rá a szemetek Jazzel.
- Tudod, hogy hűséget fogadtunk, nem vakságot…
Azt hiszem, ezt nem kellett volna mondanom. Mindig túl sokat jár a szám, és az őszinteség is az egyik fő hibáim közé tartozik.
Rose felpattant, feltépte az ajtót és becsörtetett az erdőbe. Én is felugrottam és utána indultam, kiabálva, hogy kiengeszteljem őt.
- Szívem, várj! Nem az van, amit te gondolsz!
Annyi biztos, hogy ma este már nem foghatom a szaván. Remek!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés