Szeretek alkonyatkor itt lenni. Csak ülni a selymes fűtakaró puha melegében, melyet bár nem érzek oly intenzíven, mintha én is ember lennék, de még így is megbizsergeti vékony kis nyári ruhámon át márvány bőrömet.

Felidézem az elmúlt - külső szemlélőnek hosszú – de létezésem számára oly rövidke, életszakaszt, mely életem legszebb időszakát ölelte fel. Megtaláltam mindent, amire oly sokan vágynak. Megtaláltam a létet életté varázsoló milliónyi parányi kis szikrát, melyek, ha összeállnak, igazi tűzcsóvaként lobbannak fel a sötét éjszakában.

Most itt ülök és nézem, ahogy az eget keretező bíborvörös és napraforgó-sárga színben pompázó felhők mögött eltűnik a hatalmas világító Napkorong, mely innentől nem ragyogja be a sötét éjszaka árnyait.

Csak ülök, és merengek. Ahogy végigfut elmémen az elmúlt évek emlékeinek végtelennek tűnő sokasága szinte majdhogynem beleszédülök a boldog emlékek tömérdeknyi áramlatába, mely oly édes simogatja lelkem kemény és áthatolhatatlan burkát, hogy az már szinte teljesen kinyílik neki ,hogy magába fogadhassa azt a rengeteg szépséget, mellyel kecsegteti.

A selymes fűben kitámasztott kezeimet áthelyezem térdeimre, de ez is már csak megszokás. Egy olyan ritmus része, mely már belém idegződött, melyet bár megszoktam, mégse fogok soha örömmel végezni. Ezek a mozdulatok segítik elrejteni fajunkat, hogy beolvadhassunk a mindennapi emberi életbe.

Most, amikor már mindenem megvan, mikor már a létet nem csupán elviselem, hanem élem. Sőt, nem csak élem, hanem szeretem is. Egészen 17éves koromig csupán vegetatív állapotomnak volt szemtanúja mindenki, utána pedig oly sok minden változott, hogy emberi elmémmel akkor igazán fel se bírtam fogni. Még ma is emlékszem gyönyörű, tökéletes arcára, mely bármilyen távolságtartó is volt, mely bármennyire is azt sugallta felém, hogy meneküljek, én mégis csak azt a megmagyarázhatatlan vonzást éreztem, melyről addig oly sokszor olvastam és képzeltem el. Szinte megszámlálhatatlan alkalommal ringattam magam azokkal a történetekkel álomba, melyek erről a feltétel nélküli igaz szerelemről szóltak.

És mégis, mikor megtörtént, mikor ott állt előttem, én féltem. Féltem a visszautasítástól, attól, hogy túl sokat remélek, hiszen egy ilyen emberképmású istenséget, hogyan is érdekelhetne egy ilyen átlagos lány, aki még álmodozásaiban sem merte kimondani oly dallamosan, mégis férfiasan csengő, lágy nevét, melyet szinte, ha már meghall az ember attól elönti a forróság a teste minden pontját.

És most mégis eme szerelem mindent felemésztő tüze végett vagyok itt. Emiatt próbálom megfejteni az élet egyetlen figyelemre érdemes, és egyben egyetlen tiszta dolgát, mely a szerelem. Ennek igazát prezentálandó, hogy megpróbálom nem rossz fényben feltűntetni magam és először inkább saját elmémben elhelyezni a gondolatokat, melyeket a szívemmel együtt, közösen diskurálnak meg egymással…

Olyannyira belemerülök gondolataimba, hogy észre se veszem, mikor mellettem a bársonyos földtakaróban halk neszezés keletkezik. Fel sem kell emelnem arcomat, tudom, hogy Ő jött utánam. Ő, akit mindig is olyannyira szerettem, hogy életemet áldoztam volna, ha ezzel megmenthetem volna egyetlen hajszála elgörbülésétől.

És most sem kell benne csalatkoznom, ismét itt van velem, mikor már majdnem összeroskadok a fájdalomtól, mikor szinte már-már az élettől is elfogy minden jellegű kedvem. Ő mindig itt van, volt, és lesz. Ezt tudom, de másvalaki nem… Még gondolatban is fáj belegondolnom ebbe.

Szerelmem tapintatosan távolabb áll meg, szinte érzem, ahogy eddig mindig most is azon bosszankodik, hogy nem lát bele elmém gondolataiba, és tudom, hogy neki is épp ugyanannyira felemésztő az elvesztés, mint nekem. Szinte megszűnik körülöttünk a világ, melyet együtt teremtettünk fel, gyönyörű, édes mámorral fűszerezett mennyországot teremtve földi poklunkból.

Most viszont újfent vége lesz, bár nem oly örökérvényűen, hogy ne legyen rá mód, hogy változtatni tudjunk rajta, de mégis. Még belegondolni is mennyi rossz érzéssel tölt el, hogy valaki más érinti meg selymes bőrét, melyet eddig óvtunk még a tavaszi szellő barnítóan lágy fuvallataitól is. Most mégis kiszáll az irányításunk alól és egyedül néz szembe a világgal. Tudom, hogy itt leszünk neki, mégis pokolian fájdalmas a tudat, hogy akár csak néhány centivel is, de távolabb lesz tőlem az eddigi bársonyosan égető közelemből. És érzem, ahogy lassan jelentkezik a szúró, égető érzés, mely lángcsóvaként öleli körbe egész szememet, kiemelkedően a könnycsatornákban.

Mintha csak megérezte volna szerelmem, hogy elérkeztünk a teljes lelki kirohanásomhoz, földre ereszkedik mellettem, és gyengéden közrefogja vékony kis vállaimat. Érintése nyomán érzem feloldódni hideg páncélbőrömet, mely csak erre az egyetlen gesztusra tud oly hevesen reagálni.

De most még ez sem segít teljesen elűzni mérhetetlen fájdalmam. Egyszer csak felém fordul, elszakítva tekintetét az égre festett bíborvörös lángoktól és példáját követve én is szemeibe nézek. Benne is ott bujkál a veszteség fájdalma.

- Hiányozni fog-töri meg a csendet Szerelmem, mely eddig jótékony lepelként vonta körbe elménket. Hiszen azzal, hogy tudjuk a másiknak is mennyire fájdalmas, csak még több keserűség szökik örökre néma szívünkbe.

- Tudom, el se tudom képzelni az életünket, anélkül, hogy itt ne legyenek mellettünk - válaszolok csendesen mire egy fájdalmas mosolyt kapok válaszul.

- Emlékszel, mikor megtudtad, hogy ők egymásnak vannak teremtve?

Hogyan is felejthetem volna el?! Elmosolyodok az emlékekre, melyek elmémbe tódulnak, és jóleső bizsergést keltenek, melyet mindig érzek, ha boldog a lelkem.

- Igen emlékszem, szinte olyan mérhetetlen düh lobogott bennem, hogy ha te és a kicsink-ennél a szónál csuklik el hangom - nem vagytok ott, biztosan rosszabb vége lett volna szegény Jacobnak.

- Talán az lett volna a helyes cselekedet-válaszolja foghelyről Ő, és bár szörnyű érzés beismerni, de igazat adok neki. Hiszen, ha ott és akkor megölöm, akkor most nem lenne senki, aki megfoszt minket az életünk szeme fényétől. A mi létünk éltető napsugarától.

- Talán - bólintok, de tudom, hogy ha ott és akkor megtettem volna, soha többé nem tudtam volna többet tükörbe nézni.

- Bella, miért rohantál el, amikor bejelentették? Hiszen várható volt. Renesmeé, ma múlt el 10éves. Testileg így is már 3éve ugyanolyan szinten fejlett, mint minden félvámpír, ő mégis várt, hogy nekünk kevésbé fájjon az elválás. Minden nap láttam rajtuk a szerelmet, a vágyat egymás iránt, mégis elhalasztották, a kedvünkért. Sajnos több haladékot már igazán nem kérhetünk tőlük, hiába szeretnénk - sóhajtotta csendesen az utolsó mondatot.

- Tudom-tudom… de akkor is…- szipogtam könnyek nélkül borulva ölébe, mely mindig biztonságot nyújtott a világ elől. Minden szörnyűségtől, ami azon kívül tombolt. Történhetett bármi, ő mégis ott maradt velem. Aztán megéreztem homlokomon gyönyörű ajkainak puha érintését, melybe egyből beleszédültem.

Sokszor volt nevetség tárgya, hogy még most is képes vagyok tőle ilyen hevesen reagálni, de már nem zavartak az ilyen jellegű viccek, csak élveztem a kényeztetést, melyek ezt váltották ki belőlem.

Éreztem, ahogy ajkai egyre lejjebb csúsznak homlokomról, és bársonyos puhasággal lepik be arcom körvonalát egészen addig, míg el nem érik ajkaim szélét. Már épp szólni akarnék, hogy ideje visszaindulnunk, hiszen már biztosan aggódnak a többiek, mikkor megérzem hosszú ujjait a számon, mintegy hallgatásra kényszerítve. Ujjai alatt elnyílnak ajkaim, és jóleső cselekedetként csókolom meg ujjbegyét.

Gyengéden von mellkasa elé, hogy szembe legyek vele, ezzel is kényszerítve engem, hogy szemeibe nézhessek. De abban a pillanatban, ahogy meglátom lángolni az izzó szenvedélyt, melynek hátterében a többnapi búskomorságom áll, egyből megfeledkezek a világ minden részéről. Ebben a pillanatban megszűnhet létezni akár az egész Dekkán-fennsík, az sem tudna most zavarni, csak az, hogy még közelebb húzódhassak selymes bőréhez.

Gyengéden feltérdel, továbbra sem engedve el kezei közül, és óvatosan, mégis tapogatózva –nehogy megbántson az ilyen pillanatban való közeledésével-hanyatt fektet az éjszakai párától nyirkos füvön. Érzem selymes simogatását minden egyes szálacskának, érzem a föld alatt növő gyökerek minden sejtrezdülését a hátam alatt, de most mégsem érdekel, csak az, hogy ő itt van velem, és szeret, és bármi is történik, mi együtt szembenézünk vele.

Óvatosan simogat végig fedetlen csípőmön és nyúl be a vékony kis topp alá a hasam cirógatásához. Szemhéjamat lehunyva érzékeny bőröm felfogja, amint a blúz szépen lassan kezd felcsúszni a hátamon, és a kezeimet felemelve az egész felsőtestemen csak a melltartó takarja kebleimet.

Lassan róla is lekerül az ing, melynek bézses árnyalata oly csodálatosan illik aranyszínű szemeinek ragyogásához. Remegő kezekkel nyúlok nadrágja gombai felé- az „örömhír” óta elhanyagolt testi vágyaink kiszámíthatatlan felszínre törésétől félve inkább nem is merek gyorsabb lenni-lassan kibújtatom őt a hosszú darabból.

Ő is lassan nyári ruha-összeállításom lenge szoknyájának zipzárjához ér, és óvatosan lehúzza zipzárral együtt a szoknyát is csípőmről, végig combjaimon keresztül-ahol csak érint a kibújtatás alatt a keze-gyengéden cirógat végig bőröm. Finom mozdulatokkal simít végig-hosszig rajtam, és borotvaéles fogaival, igazi ragadozó-eleganciájával tépi szét a drága selyemszálakból összeálló csipkedarabokat.

Mikor már csak a fehérneműje maradt, gyengéden átveszem az irányítást, és a hátára gördítem, ezzel magamat felülre küzdve. Élvezettel figyelem arcának rezdüléseid, ahogy alsónadrágját szinte már-már átdöfő vágya hívogat, lecsúsztatom róla az utolsó akadályt is, mely feltartóztat minket egybeforrásunktól, és finom eleganciával fordít újra maga alá, melyet már épp sérelmeznék, mikor belenézek csillogó, folyékony arany szempárjába, és azon nyomban elveszek bennük.

Együttlétünk alatt szinte oly könnyű megfeledkezni a világról. Mikor itt van velem, már akkor is nehéz bármire is koncentrálnom, de ilyenkor meg egyenesen lehetetlenség.

Mikor már hajnalodott, úgy döntöttünk, hogy ideje felhagyni szerelmünk testi megnyilvánulásai által való bizonyításával, és szülői kötelességünknek eleget téve, ideje áldásunkat adni a készülődő frigyre Jacob és Renesmeé között.

Mikor beléptünk a házba – természetesen - mindenki ott volt, hiánytalanul. Alice és Jasper a jobb oldalon ült a kanapén, mellettük foglalt helyet Emmett, akinek ölében Rosalie játszadozott gyűrűjével. Velük szembe ült Carlisle, aki gyengédes ölelte Esme vállait, aki mellette foglalt helyet. Tőlük jobbra a kanapén ott ültek Ők. A lányom és jövendőbeli vejem.

Szomorú ábrázatuk egyből felvidult, ahogy meglátták kéz a kézben érkező mosolygó párosunkat.

- Ne haragudjatok-fakadtam ki azonnal, és ha tehettem volna, biztosan könnyzáporban török ki. Lányom azonnal odaszaladt hozzá és nyakamba csimpaszkodott. - Csak olyan nehéz felfogni, hogy felnőttél kincsem!

- Anyu, én örökre a te kicsi lányod maradok, örökre - szipogta édesdeden kislányom, és most tényleg úgy nézett ki, mint egy 10éves gyermek, aki a mamája szoknyája mögé bújik, ha tudja, hogy valami rosszat csinál.

- Szeretlek kincsem - suttogtam fülébe, lágyan simogatva haját.

- Jacob - szólt Edward a tőle telhető legkedvesebb hangon - üdv a családban! - És ezután jött az, amit még én se tudtam megállni mosolygás nélkül, amikor úgy, hogy csak mi, vámpírok és Jacob halhassa lágyan, de fenyegetően a fülébe suttogott-ha csak egy szempillája is kihullik, vagy csak egy leheletnyit is, de bántod, azt ajánlom, nagyon-nagyon messzire fuss el, mert többé csak 3lábon fogsz bicegni a többi kutyuli után.

- Vigyázni fogok rá - ígérte Jacob komoly ábrázattal, ami láttam, hogy Edwardot is-csakúgy, mint engem-megnyugtatott.

Tudtuk, hogy mennyire szeretik egymást, és ki-ki a maga párjával gyönyörködött az ifjakban, akik nem bírtak betelni saját magunk boldogságával, ahogy egykoron mi se Edwarddal.

Boldogan és nyugodt szívvel adtuk áldásunk rájuk, mert tudtuk, a szerelmük van oly erős, mint a miénk, melyet soha semmilyen tett, szó, vagy elénk kerülő akadály nem tud szétszakítani.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés