(Renesmee szemszög)

Anyám érintése mindig is olyan hatással volt rám, melyet nemhogy szavakba önteni, de még csak továbbadni sem vagyok képes. Ő volt az életemben a mindent beborító szeretet jelképe és az értem örökké aggódó édesanyám.

Ahogy kedvesemmel ültünk a nappaliban a hatalmas kanapén, az elmémet megrohamozták a gyerekkoromban átélt milliónyi kedvesebbnél kedvesebb emlék. Az elmémbe olyan gyorsan pörögnek a szebbnél szebb átélt élmények, hogy nagyon kell figyelnem, hogy mindet elcsíphessek belőle.

Édesanyám már az első pillanattól kezdve, több szeretet táplált irántam, mint ami az egész Földön létezhet az idők kezdetétől. Én is ezt éreztem iránta. Még tisztán emlékszem a születésem előtti érzésekre, élményekre, melyeket még anyám testének legnagyobb védelmében éreztem.

Szinte tapintható volt, már akkor is az a megmagyarázhatatlan aggódás, melyet irántam táplált. Féltett. Már akkor is olyan megérthetetlen természete volt, mint most, sose magáért aggódott, mindig én voltam számára az első.

És ekkor az emlékeim között élesebben kirajzolódik egy gyermekkori kép, melyet még fél évesen élhettem át, bár már alakilag több mint 4éves voltam. Aznap nem szüleimmel töltöttem az estét, hanem nagynénéimmel tartottunk, egy-ahogy ők nevezték - csajos estét. Sosem tudtam igazán megállapítani, hogy miért szeretnek minden apró dolog köré ily nagyméretű felhajtást csinálni, de sosem tettem szóvá, hiszen tisztában voltam vele, hogy milyen nagy öröm nekik, hogy én létezem, hogy–bár közel sem olyan mértékben, mint anyám-de ők is ízelítőt kaphatnak a szülői életből.

Amikor besötétedett nagymamám elém tette vacsorámat, és élvezettel figyelte az egész család a számomra oly természetes emberi cselekedeteimet, ahogy megvacsorázom. Egyszer csak éreztem, hogy az egyik ínycsiklandó falat-legalábbis anyámék előtt muszáj volt mutatnom, hogy ízlik, de akkor még volt mit javítani nagyanyámnak főztjén, pedig már fél éve művelte a főzés tudományát – egyszer csak elkezdett kaparni a torkom a megrágatlan ételfalat miatt. Éretem a fájdalmat, melyet a nyelőcsövem apró kis izomgyűrűi is megsínylettek.

Mire feleszméltem, már megszűnt a szörnyű fájdalom, már egész családom arcán a mérhetetlen aggódás és szörnyű bűnbánat tükröződött. Mindig magukat hibáztatták, ezt sem tudtam soha megérteni, és gyanúm szerint nem is fogom soha.

Anyám aznap este is eme természetéről tett tanúbizonyságot, amikor magát okolta, hogy nem ő készítette nekem a vacsorát. Hiába bizonygattam neki, hogy nem az ő hibája és jó, hogy nem volt ott, hiszen neki és apának is szüksége van néha a „kimenőkre” ahogy én hívtam akkoriban. Ez is mutatja anyám mostani távollétét. Nem képes elfogadni, hogy többé már nem csak az ő kicsi lánya vagyok, pedig már eddig is oly sokat vártam erre.

Talán neki kellene a legjobban megértenie engem, hiszen családom szerint ő volt az, akinek a „legnormálatlanabbul” [legabnormálisabban? Cse.] viselkedett az elméje. Pedig szerintem, csak maga a korán felnövés és a gyermekkorában is gyermek létére anyaként való viselkedésének eredménye. Pontosan ezért kellene neki legjobban megértenie, hiszen ma lettem 10 éves, és mégis már 7éves koromban teljesen felnőtt lettem testileg, az elém pedig már szinte fogantatásom óta magasabb felfogóképességgel bírt, mint az emberek között bárkinek.

Hirtelen eszmélek fel, mintegy hideg zuhanyként ér-ahogy egy átlagos ember mondaná - apám gyors mozdulata, ahogy már nem bírja a szótlanságunk, és a mindenki között tomboló feszültséget, melyet anyám távolléte okoz és kiviharzik a házból.

Körbenézek családom körülöttem lévő tagjain és arcukról ugyanazt a megdöbbentséget lehet leolvasni, melyet az enyém is tükrözhet ebben a pillanatban. Kérdőn nézek Alice-re, kinek arcán átsuhan egy megmagyarázhatatlan mosoly, mely szinte felér nagybátyám nyugtatóhullámainak sokaságával, hiszen ez azt jelenti, hogy nem lesz semmi baj és hamarosan minden megoldódik.

- Mi történt?- kérdezek rá, immár egyre nagyobb izgatottsággal nagynénémre, aki csak mindent tudó mosollyal az arcán mered a semmibe, mely megerősíti gyanúmat, tényleg minden rendben lesz. Egyszer csak kitágult pupillákkal bámulva lekapja tekintetét az eddig a szembeni falra függesztett pontról, amit bámult, és szégyenlősen mosolyogva lehajtja fejét szerelme mellkasára és párja térdét kezdi el merően bámulni, mely arra enged következtetni, hogy épp olyat is megláthat, amit saját elhatározásából biztosan nem akarna látni.

- Nos, apádék vérmérséklete semmit sem változott az elmúl években Nessie - mosolyog rám és elkönyvelhetem magamban, hogy egyre jobban tudok olvasni mások arcáról, immár szinte tökéletesen.

- Na, igen, Jacob, vigyázz, ha a mi kis unokahugicánk csak feleannyira is szenvedélyes, mint a mi Bellánk, sokat kellesz edzened, hogy bírhasd a tempót.

- Nem félek én az ilyen jellegű megpróbáltatásoktól, bátran vállalom a kihívást - veti oda kedvesem foghegyről Emmettnek, akinek arcán még jobban kiszélesedik a vigyor.

- Valóban, Jacob, tényleg rád férne még egy kis gyúrás, hiszen mindannyian emlékezhetünk, miféle rombolást műveltek jó anyádék szegény Esmének a szigetén. Kész pocséklás volt rendbe hozatni, hiszen az egyéves házasság évfordulójukon megint egy romhalmazt hagytak maguk után - kontrázik rá másik nagybátyám, mire Esme mosolyogva csóválja a fejét.

- Higgyétek el gyereke életem legjobb befektetése volt a sziget renoválása. Sosem töltött még el semmi olyan boldogsággal, mint a tudat, hogy Edwardék még mindig ugyanannyira imádják egymást, mint az első pillanatban. – Na, igen, Esme mindig is a felhőtlen romantika híve volt, pont, mint Alice, ezt is bizonyítja, hogy a boldog emlékek felidézésétől csillogó szemekkel egymásra mosolyogtak.

- Hát én azért nem így emlékszem arra a pillanatra, amikor Alice felsikoltott és részletes beszámolót tartott a házban épp romhalmazban álló törékeny-és egyéb addig a pillanatig azt hittük törhetetlen tárgyak gyászjelentésével - cukkolnak tovább mindenkit saját gyermeteg viccelődéseikkel.

De bennem ennél a pontnál szakadt el a cérna. Kitéptem magam szerelmem édesen forró öleléséből-és bár már a félállás pillanatában megbántam, hiszen még a tudat is szörnyű érzéssel töltött el, hogy nincs mellettem, de a fizikai érzéklete ennek, még elviselhetetlenebb volt-de most kénytelen voltam megtenni ezt.

- Soha többet ne beszéljetek így róluk. Ők a világ legjobb szülei, és mindennél jobban imádom őket, pont, mint ők engem, és mindent képesek lennének megtenni értem, és értetek is. És erre ti meg itt viccelődtök róluk, ennek tetejében még a hátuk mögött. Adok nektek időt, és addig, míg át nem gondoljátok ezt a gyermeteg, tiszteletlen magatartásotokat, ne is szóljatok hozzám!- Szinte a végre már üvöltöttem. Éreztem, ahogy szemem kidülled az erőlködéstől, és megfeszülnek az izmaim, ahogy próbálom kordában tartani kitörni kívánkozó ösztöneimet.

Mire kimondom ezeket, szinte meg is bánom, de túlságosan dühödt állapotban vagyok, ezeknek a visszaszívásához.

Szinte sajgott a fejem, ahogy a felgyülemlett vér lassan visszakúszott testem minden szegletébe. Szerelmem ideges pillantásokat vetett nagybátyáim felé és láttam rajta, hogy már szinte rájuk vetődik, amiért ennyire felizgattak. Gyorsan visszaültem karjai közé, hiszen tudtam ,hogyha én ennyire a közelében vagyok, egy tapodtat sem mozdul.

Jacob nyugtatóan simogatta hátamat, miközben és combján hevert összekulcsolt kezünket néztem. És ekkor tudatosult bennem először, ez vár rám mostantól, örökké. Ameddig csak létezünk, örökké együtt maradunk. Leírhatatlan boldogság költözött a szívembe, és már épp kezdett lelkem felemelkedni a rózsaszín köddel együtt, mely az elmémre telepedett, mikor felkaptam fejemet a két mérhetetlen bűntudattal tele lévő hangra.

- Bocsánat - mondták ki egyszerre, tekintetükkel az asztal lábát kitüntetve. Nem bírtam nézni, ahogy így magukra veszik szidalmazásaimat, és gyorsan odasiettem hozzájuk, és mindkettejüket megöleltem.

- Tudjátok, hogy imádlak benneteket, és a poénjaitokat is, de most túl ideges vagyok, hogy toleráljam ezt. Remélem, nem haragszotok rám az iménti kirohanásom miatt - mondtam immár tökéletes önfegyelemmel ejtve ki a szavakat.

- Semmi gond szivi, csak legközelebb igyekezz meggyőzőbb alakítást nyújtani!- Értetlenül bámultam rá, mire nagybátyám további magyarázkodásba kezdett-tudjuk jól, hogy ránk nem lehet haragudni, olyan elbűvölőek vagyunk, és hát nem nagyon győzött meg az alakításod, a ránk való haragudásodról-adott immár teljes képet gondolatairól Emmett.

Nagynénéim csak megforgatták szemüket erre a mondatra. Na, igen, nem is ő lenne, ha nem tenne hozzá egy ilyen jellegű megjegyzést. Hangosan nevetett fel mindenki, dallamos nevetésünk szinte betöltött minden zugot a házban és már-már zenei aláfestésnek is megtette volna, mintegy mámoros dallamot alkotva.

Sokáig ültünk ezután csendbe burkolózva mindannyian és egyszer csak arra eszméltem fel, hogy hajnalodik. Aggódtam szüleim miatt, de bíztam annyira Alice-ben, hogy nem kérdőjeleztem meg előrejelzését, miszerint semmi baj nem történt, csupán-szavaival élve-„épp elmerülnek a kicsi lányuk felnövekedésének csodálatában”. Na, igen… Hiába nézek ki alakilag nagykorúnak, nekik csak a tényleges korom dominál, pedig ha tudnák, hogy már így is mily lelki fájdalmat okoz elválni szerelmemtől éjszakánként, amikor magamra hagy…

Ezt is, mint meganyi más dolgot, anyunak kellene a legjobban átéreznie, hiszen amikor ő és apu még csak az „együtt járás” hivatalos elnevezését viselő kapcsolatukban voltak együtt, még éjszakáéra se bírták egymást elhagyni. És most mégis elvárnák tőlem, hogy töltsek el, csak egyetlen percet is Jacob nélkül?

Nem, nem bírok. Tudom, nekik is csak idő kell, hogy megemésszék, feldolgozzák, ténylegesen felnőttem és soha többé nem leszek többé mindig mellettük. Ha tudnák, hogy már ezt az időszakot is milyen nehéz volt átélni úgy, hogy csak parányi, apró csókokat lophattam szerelmemtől, miközben olyan mérhetetlen testi vagy feszített széjjel, amitől már-már úgy éreztem menten szétrobbanok.

És ekkor meghallottam őket, ahogy közelednek. Testem azonnal megfeszült a rám törő idegességtől és csak meredten bírtam az ajtó felé bámulni, miközben teljesen maga alá kerített a félelem, vajon, hogy fognak reagálni? Megpróbálnak majd eltiltani Jacobtól? Nem, nem hiszem, hiszen ők is tudják, mennyire szeretjük egymást, hogy a másik nélkül nem bírnánk tovább létezni.

És ekkor nyílik az ajtó, kéz a kézben sétálnak be rajta, mosolyogva felém, de azért én látom azt is, ami eme mosoly alatt van.

- Ne haragudjatok-fakad ki azonnal anyu - ennél a pontnál már nem bírtam magam türtőztetni és anyám nyakába vetettem magam, könnyeimmel küszködve. Tudom, hogyha a vámpírok tudnának sírni, most ő is könnyzáporban tört volna ki. - Csak olyan nehéz felfogni, hogy felnőttél kincsem!- folytatja, mire nem bírom tovább, még erősebben szorítom magamhoz.

- Anyu, én örökre a te kicsi lányod maradok, örökre - próbálom artikuláltan kiejteni minden egyes szót, de nem megy. Valószínűleg halandó ember számára nem lenne más összefüggéstelen dadogásnál, de tudom, hogy anyám megértett, hiszen ő még szavak nélkül is, anélkül, hogy olvasna gondolataimban, megért, bármilyen bajról, kétségről, vagy problémáról legyen szó. Mindenki meghatottan nézi ölelkező párosunkat miközben magamon érzem szerelmem aggódó pillantását.

- Jacob - szólalt meg apám először, mióta visszatértek hozzám. Szokatlanul mély és meghatott hanglejtése, teljesen elbűvöl, mire kicsit feljebb nézek, mert hiába a megnyugtató hangnem tudom milyen  volt a viszonyuk még megszületésem előtt, ami azóta se igazán javult, de a tudat, hogy értem elviselik egymást, feltűnően hízelgő volt rájuk nézve. De amit szerelmem megszólítása után mondott, még jobban megdöbbentett - üdv a családban!

Döbbenten néztem fel anyám ölelő karjai közül.

- Vigyázni fogok rá - ígérte szerelmem, mire szorosan hozzábújtam.

Mérhetetlen örömmel töltött el a tudat, hogy elfogadták szüleim a döntésemet és nem próbálnak meg eltéríteni az általam választott utamról. Boldogan néztem körbe családomon és még nagyobb boldogsággal töltött el a tudat, hogy még Rose is mosolyogva figyeli ölelkező kettősünket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés