Renesmee szemszög

Ahogy mentünk tovább, nem vettem észre, de Jacob megállt. Megfogta a kezem, és maga felé húzott. 
- Hát höm… izé… nos, nem azért jöttünk ki elméletileg, hogy sétáljunk. Vagyis azért, de… szeretnélek jobban megismerni. – Szegényke alig találta a megfelelő szavakat, de legalább megtörte ezt az amúgy is elég hosszúra nyúlt csendet. Ami eddig nem volt kínos, de kezdett azzá válni.
- Nos, akkor a megismerkedést kezdhetnénk ott is, hogy elmondod mi a rendes neved, és mesélsz egy picit magadról – kezdtem bele a beszélgetésbe én is. 
- Nos a teljes nevem Jacob Black. De egy kérdés. Bella nem mesélt rólunk?
- Nem. Három nappal ezelőtt tudtuk meg, hogy él az apánk. Amikor idejöttünk, és az erdőben találkoztunk utána tudtuk meg, hogy élnek itt alakváltók. Vagyis akkor bizonyosodtunk meg róla, amikor felhívtuk anyát. 
- Értem. Hát annyit kell rólam tudni, hogy én lennék az alfa. Tudod az elődőm bevésődött és családi okok miatt jobbnak látta, ha átadja nekem.
- Értem – egy kicsit elpirultam. Hirtelen eszembe jutott, hogyha jobban megismerjük egymást, akkor nekünk is lesznek ilyen családi okaink? De azért ennyire ne szaladjunk előre. Még alig ismerem, de már a jövőmet tervezgetem vele. Ez vagy túl szánalmas, vagy nekem az agyamra ment a bevésődés nem a szívemre. Vagy mindig ezzel járna?
- Hahó… Nessi? Itt vagy? – kérdezi Jacob. 
- Bocsi, csak belemerültem a gondolataimba – pirultam el megint. 
- Milyen gondolatok, ha szabad tudnom? – vigyorgott kajánul Jacob, én pedig észreveszem, hogy miközben gondolkodtam a száját figyeltem egyfolytában. Lassan kezdek rákvörös színt ölteni. Ez így nem lesz ó… nagyon nem lesz jó. 
- Miért hívtál Nessi-nek? – Témaelterelés. Ilyenkor az a legjobb. Azt hiszem…
- Mert ez rövidebb, mint a Renesmee. De kislány… én sem most jöttem le ám a falvédőről. Mire gondoltál?
- Ha még egyszer kislánynak hívsz, velem gyűlik meg a bajod!
- Húha kislány, de beijedtem – vigyorgott rám. Ő is olyan, mint Emmett. Ahogy észrevettem, ő is szeret ugratni másokat…
Szétnéztem magam körül, de mivel nem találtam semmi hozzávághatót, így hoppon maradtam. Pont most nem esett az a fránya hó! Sértődötten elfordultam, és az orrom alatt motyogni kezdtem:
- Egy éves vagyok tudom, de akkor sem kéne így kezelni. 
- Ugye nem haragszol? – éreztem meg Jacob leheletét a fülem mellett.  
- Uh… nem? – Meglepődöttségemben úgy hangzott, mintha kérdeztem volna. Tisztára elvarázsolt. De hát ez a vámpírok reszortja! De Jacob mégis képes elvarázsolni. Hirtelen a derekamon éreztem a kezét, és maga felé fordított. Arcunk nem volt messze egymásétól, csak pár centi választott el minket. 
- Ezt nem kellene. Alig ismerjük egymást – suttogtam erőtlenül.
- Tudom, de én valamiért mégis azt hiszem, hogy már évek óta ismerlek.
- Mitől van ez? – kérdeztem még mindig, a szája és a szeme közt járó tekintettel. 
- Nem tudom. Talán a bevésődés. Minden párt, akik találkoznak, egy életre összeköt. Talán ezért érezzük úgy, hogy mindig is ismertük egymást nem gondolod?
- De – lassan már a lábam is remegni kezdett. Annyira vágytam arra a csókra!
- Akkor mi a gond?
- Nem tudom.
És amint ezt kimondtam, átszelte az ajkaink között lévő távolságot. Hirtelen az járt a fejemben: visszacsókoljak, vagy ne? Hiszen ez olyan korai még. Szinte csak egymás nevét tudjuk, és én nem is ismerem a szüleit. Ő pedig az enyémeket igen. Még az a kérdés is felötlött bennem, hogy nem vagyok én ehhez túl fiatal még?
De mindezek után rájöttem: francba a korral, francba az ismeretlenséggel. Hiszen csak egyszer élünk nem? Ha minden igaz, akkor pedig ezzel a fiúval fogom leélni a hátralévő éveimet. Kell ennél több?
Úgyhogy visszacsókoltam. Ezt, pedig sosem fogom megbánni.

Bella szemszög

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés