Mire Leo felébredt, Edwarddal már mindketten fel voltunk öltözve, és sikerült is úgy maradnunk. Felnőtt embereknél ez nem tűnik nagy dolognak, de nekünk aznap reggel komoly problémát okozott, így szerencse, hogy időben elkezdtük. Különben nem maradt volna következmény nélkül, hogy háromszor is lerángattam Edwardról a frissen felvett inget, és tett Ő ugyanígy az én ruháimmal...
Rá kellett jönnöm, hogy valóban felesleges volt elolvasnom azt a rengeteg könyvet a kisbabákról, mert Leóra még az egyharmada sem volt igaz. Nem csak az olyan nagy dolgokat illetően, mint például az etetése, ami lássuk be, valahol feltételezhető is volt. Nem, ő mindenben különleges volt, az ébredéstől kezdve, az altatódal iránti rajongásáig.
Habár egy átlagos csecsemőhöz hasonlóan ő is sírni kezdett, mikor felébredt, de abban a pillanatban, hogy meghallotta, vagy meglátta, ott vagyunk, elhallgatott. A kis kezeit felénk nyújtotta, mire mindketten ösztönösen kaptunk érte. Aztán udvariasan elhúztuk a kezünket, végül pedig nevetésben törtünk ki.
- Vedd csak fel te, úgyis én etetem majd meg! - kacsintottam Edwardra.
Nem kellett Neki kétszer mondani, a következő pillanatban Leo már a kezeiben volt. Imádtam, ha a karjaimban tarthattam Leót, vagy éppen ölelhettem Edwardot. De kettejüket nézni ugyanolyan nagy öröm volt számomra. A világ két legtökéletesebb teremtménye, és mindkettő az enyém. Elérzékenyültem, de a terhességem után régi ismerősként fogadtam az érzést, és meglepő volt, hogy ezúttal már nem csordultak ki az árulkodó könnycseppek.

Úgy tűnt, Leo még nem éhes, így egyelőre a nappaliba mentünk. Edward átadta nekem, Ő pedig a zongorához ült.
- Még nem volt alkalmam kipróbálni, hogy zongorán hogy tetszik neki az altatója - magyarázta mosolyogva.
- Biztos vagyok benne, hogy így is imádni fogja!
Nem is tévedtem. Ahogy felcsendültek az első hangok Leo egészen megváltozott. A kis kezeivel és lábaival, szinte ütemre kalimpált, és habár még nem mosolygott, nyilvánvaló volt, hogy mennyire boldog. Halkan gügyögni kezdett, mintha csak énekelni akarna.
Örültem, hogy már nem tudok sírni, mert nagy kár lett volna, elhomályosult látásom miatt lemaradni ezekről a pillanatokról...
Edward később eljátszotta az én altatómat, és Esme kedvenc dalát is. Leo mindet élvezte, csak a vége felé lett nyűgös, mert kezdett megéhezni.
- Zenész lesz - jegyeztem meg, míg előkészítettem a palackot.
- Előfordulhat - helyeselt vidáman Edward, és büszkén magához szorította fiát.

Elégedett voltam magammal, amiért minden gond nélkül ment Leo etetése. Egy ízben a kicsurranó vércseppet is én magam töröltem le, és Edward elismerő pillantása még boldogabbá tett. Minden jól ment, de nem mertem magam beleélni ebbe a biztonságérzetbe, nem kényelmesedhettem el. Csak akkor bíztam magamban, amikor minden idegszálammal Leo etetésére koncentráltam. Ez azonban egy kicsit megnehezítette a dolgomat, mert így gyakorlatilag a vérre kellett koncentrálnom. Tekintetemet Edwardra emeltem, aki elgondolkodva bámult ki az ablakon. Olyan mérhetetlenül gyönyörű volt, és abban a pillanatban jobban csábított, mint a vér. A kezem egy árnyalatnyit megremegett, ezért a biztonság kedvéért visszakaptam a tekintetemet a másik csodára, Leóra. A gondolataimból azonban még így is nehéz volt kiűznöm az előző éjjel emlékeit.
Habár továbbra is Leót néztem, a szemem sarkából így is érzékeltem, hogy Edward finoman összerezzen.
- Mi történt? - kérdeztem azonnal, és félelem futott át rajtam.
- Semmi szörnyűség - nyugtatott meg. - Épp csak Charlie nem hazudott, amikor tegnap azt mondta a telefonba, hogy már alig bír magával. Két perc múlva ideér, és alig várja, hogy végre láthassa az unokáját!
Mindketten Leóra majd a cumisüvegre néztünk.
- Két perc alatt nem végez - mondtam ki végül én. - De ha éhes marad, lehet, hogy nyűgös lesz! Vagy esetleg elkezd Charlie vére iránt érdeklődni!
Edward kelletlenül bólintott, és láttam rajta, hogy gondolkozik a megoldáson.
- Én kimegyek elé, és lefoglalom egy kicsit... Azt mondom, hogy éppen etetsz, és mivel fogalma sincs róla, hogy Leo félig vámpír, egészen másra fog gondolni. Biztosan nem akar majd zavarni... Te pedig befejezed Leo etetését, és megpróbálod eltűntetni az esetleges nyomokat! - Már fel is pattant, és megindult kifelé. - Minden rendben lesz!
- De, Edward! Nem biztos, hogy jó ötlet... - Az ajtó csukódása félbeszakított a kiáltásom, így a mondat végét már csak Leónak suttogtam - ...engem magamra hagyni egy védtelen kisbabával, és egy palack vérrel.

Feszülten figyeltem, és hallgatóztam, míg Leo békésen folytatta az evést. Edward a tervét követve elmagyarázta Charlie-nak, hogy pár percig még várnia kéne, és felajánlotta, hogy addig mutat neki valamit. Ezután messzebb mehettek a háztól, mert nem hallottam a folytatást. Hallottam viszont egy ajtócsukódást, talán bementek a nagy Cullen-házba...
Tudtam, hogy semmi sem változott, mégis úgy éreztem, mintha Leo sokkal lassabban enne, mint máskor. A lelkem mélyén örültem, hogy ez a legnagyobb problémám, de azért volt bennem egy adag félelem, hogy mi lesz, ha apám nem bír magával, és úgy dönt bejön. Ez persze lehetetlennek tűnt, nem vallott volna rá, de mégis ott bujkált bennem a felvetés. Abból semmiképpen sem jönnénk ki jól! Ha bejutna, meglátná, hogy Leo éppen vért iszik, annak beláthatatlan következményei lennének. Nekem ez csaknem természetes, de... Valószínűleg én sem barátkoztam volna meg ilyen könnyen a vámpírokkal, ha egy vért cumizó csecsemő révén szereztem volna tudomást a létezésükről... És az sem jelentene előnyt, hogy Edward könnyen megállíthatja Charlie-t, hiszen ez egyfelől rossz húzásnak minősülne, és ugyanúgy lebuktathatna minket.
Egyszeriben nevetségesnek éreztem a helyzetünket. Mintha csak egy rossz vígjáték lenne... A legnevetségesebb persze én voltam benne, aki mindent, valóban mindent megkapott az élettől, amiről csak egy ember álmodhat, és most mégis valósággal bepánikoltam, egy teljesen esélytelen pillanat gondolatától.

Halk, szörcsögő hang hallatszott, és örömmel jöttem rá, hogy Leo lassan végére ér az adagjának. Éppen azon gondolkoztam, hogy hova tegyem őt, amíg rendet rakok, amikor a távolból újra meghallottam Edward hangját.
- ...titok. Benézek, hogy állnak Belláék, jó?
Így aztán a kezébe nyomtam Leót, és őrült takarításba kezdtem.
- Édes, már az én orrom is alig érzi a vérszagot, Charlie biztos nem fogja észrevenni. Nyugodj meg, cseppet sem gyanakszik! Viszont ha nem akarod, hogy aggodalmaskodjon talán fel kéne szaladnod a fürdőbe, és magadra kenni egy kis pirosítót...
Hevesen bólogattam, és felrobogtam az emeletre. Az első átváltozásom után apám semmit sem vett észre, de most már egészen olyan lettem, mint a Cullenek. Kétség sem fér hozzá, igazi Cullen lettem, igazi vámpír. De nem akartam, hogy erről Charlie is tudomást szerezzen, volt egy olyan gyanúm, hogy őt kevésbé dobná fel a hír.
Idegesen igyekeztem természetesre, és egészséges színűre varázsolni az arcom. Két lépést hátráltam a tükörtől, és így vettem magam szigorúan szemügyre, mert Charlie körülbelül ennyire lát engem élesen, amikor egészen közel van hozzám. A bőröm színe nem volt egészen strandpartira illő, de nagyjából olyan volt, mint régen - nálam ez volt a természetes. A szemem színe miatt egy kicsit aggódtam, az első átváltozásom után nem nagyon változott, de most egészen aranyló volt, annak ellenére, hogy Leo etetése miatt sokkal gyorsabban sötétedett, mint normális esetben lett volna. De ennél jobban nem tudtam ezeket a tulajdonságaimat emberibbé tenni, és csak abban reménykedhettem, hogy Charlie-t eléggé leköti majd az unokája látványa, és nem ér majd rá az én külsőmmel foglalkozni.
Szerencsére egy viszonylag bő felső volt rajtam, ami nem emelte ki a vékonyságomat és lapos hasamat - habár örültem ennek, egészen biztos voltam benne, hogy egy normális kismama nem szabadul meg két-három nap alatt az össze súlyfeleslegétől, de ebben a pólóban ez nem volt feltűnő. Nagy sóhajtottam, és újra jót mulattam magamon, és a helyzetemen. Míg más nők azért küzdenek, hogy minél különlegesebbek és gyönyörűbbek legyenek, én mindent bevetek, hogy kevésbé legyek kirívó. Jó, hogy nem csak ebben különbözöm tőlük, ami a fürdőszobát illeti, hanem a sebességemben is. Az egész sminkelés és ellenőrzés, minden furcsa gondolatával együtt alig fél percembe került.

- Hiába minden, meseszép vagy! - bókolt Edward, mikor leértem a lépcsőn, és a kezembe adta Leót. Vagy olvasott a gondolataimban, vagy csak nagyon ismert. Bár volt egy olyan gyanúm, hogy esetemben ezt már nem is olyan könnyű neki szétválasztani. Végeredményében mindegy volt, kivételesen nem tett boldoggá a megjegyzése...
Ő időközben behívta Charlie-t, akin egyértelműen látszott az izgatottság. Amikor még csak a hangját hallottam már akkor is éreztem. Mikor belépett a nappaliba, és meglátott engem karomban Leóval megtorpant, aztán egy pillanattal később sietősen hozzánk lépett. Igyekeztem nem figyelni a szemeiben gyülekező örömkönnyekre.
- Ó, istenem! - suttogta, és tőle ez mindennél több volt, elvégre nem nagyon szerette kimutatni az érzelmeit. Valószínűleg ezért is lépett hátrébb szinte azonnal, és köszörülte meg a torkát. - Edward, ne haragudj, megmutatnád, merre találom a mosdót? Nem emlékszem, és szeretném megmosni a kezem, mielőtt a kezembe veszem ezt a kis apróságot! Hiszen volt az a fertőzés veszély...
Edward mosolyogva és bólogatva felkísérte a lépcsőn Charlie-t, én pedig Leóval lerogytam a kanapéra. Nem mintha fáradt lettem volna, csak egy megszokott emberi mozdulat volt a megkönnyebbülésem jeleként. Leo olyannyira csodálatos volt, hogy apám egy pillanatig sem tudta róla levenni a szemét, így nem vehette észre rajtam a változásokat.
Az elkövetkező fél órában szerencsére ez így is maradt. Charlie önmagát meghazudtolva elérzékenyülten gügyögött Leónak, aki szerencsére semmi szokatlant nem tett, és amikor apám karjaiba adtam vidáman kapálózni kezdett. Az idillnek végül egy sürgős hívás vetett végett, de Charlie valósággal repült a boldogságtól.

Újra hármasban maradtunk, de nem sokáig, mert úgy tíz óra körül Alice robogott át hozzánk, és örömében fel-alá szökdécselve jelentette:
- Fél órán belül megérkeznek Emmették! Nem sokára itt lesznek! Az a legegyszerűbb, ha ti is átjöttök a nagy házba, és együtt fogadjuk őket. Úgyis Leóra kíváncsiak!
Még mielőtt egészen felfoghattuk volna az információkat, vagy ne adj' isten reagálni próbáltunk volna, Alice már ott sem volt.
Legalább háromszor szaladtam ki az udvarra, hogy megnézzem, milyen az időjárás, és ennek megfelelően tudjam felöltöztetni Leót. Tisztában voltam vele, hogy az út maximum tíz másodpercig fog tartani, de nem mertem a véletlenre bízni. Valahol sejtettem, hogy kicsit talán túlzásba viszem az aggódást, de féltem kockáztatni. Leo túl fontos volt nekem, és túl sebezhető hozzám képest! Titkon abban reménykedtem, hogy ezt az új őrületemet majd Edward visszafogja, segít normális szintre csökkenteni. Épp csak azt hagytam ki a számításból, hogy Ő még nálam is gondoskodóbb. Ketten együtt elviselhetetlenek leszünk, ha nem változtatunk időben. Egyelőre ez azonban nem sikerült, így nehéz volt eldönteni, hogy a kiskabátot, a nagykabátot, vagy a kiskabátot kardigánnal adjuk-e Leóra. Ha ez meg is van, akkor a sima sapka kell, vagy a bolyhos, melegebb?
Azt hiszem, a probléma nem csak az volt, hogy Leo volt az első és egyetlen gyermekünk, így mindent tökéletesen akartunk csinálni, hanem az is, hogy még nem ismertük és nem érzékeltük a különbséget az ő félvérsége és a mi vámpírságunk között. Nagyon keveset tudtunk róla... Ijesztően keveset!
- Mit adtatok rá, amikor áthoztad a nagyházból hozzánk? - próbáltam meg logikusan gondolkodni.
- A nagykabátot és meleg sapkát! - vágta rá Edward, mire én az említett ruhadarabokért nyúltam. - De akkor majdnem öt fokkal hűvösebb volt, és esett az eső!

Újra tanácstalanul néztünk egymásra és a ruhákra. A csendet Leo halk gügyögése, és az ezt kiváltó zenélő játék törte meg.
- Hívjuk fel Esmét... - javasoltam félig kérdő hangsúllyal.
- Szó sem lehet róla! Jazz, de még Alice is hetekig ezen szórakozna! - tiltakozott hevesen Edward.
- Alice úgyis biztosan látja... Akkor öltöztessük fel melegen, abból baj nem lehet! Nem lesz sokáig rajta a ruha, csak míg átérünk!
- És ha különösen érzékeny a hőmérsékletre? - vetette újból ellen Edward.
- Nem hiszem. Nem rándul össze, amikor hozzáérünk, pedig azért hidegebbek vagyunk nála...
Két újabb hasonló vita után végül sikerült döntenünk. A kiskabát kardigánnal - mert ez mégsem olyan vastag, mint a nagykabát, de a rétegesség miatt nem fog megfázni -, és a sima sapka.
- Majd gyorsan szaladok, hogy hamar átérjünk - biztosított Edward, de mielőtt kinyitotta volna az ajtót megállt. - A menetszél nem lesz neki túl hűvös? Talán sapkát kéne cserélnünk.
Elbizonytalanodva néztem Leóra, akin látszott, hogy unja már a variálásunkat. Pedig a legtöbb variáció csak elméleti volt, mindössze kétszer öltöztettük át.
- Ne fuss olyan gyorsan, akkor egyáltalán nem bántó a menetszél. Csak nem fázik meg az alatt a három plusz másodperc alatt.
Edward bólintott, aztán még gyorsan nyomtam egy puszit Leo arcára - arra a kis részre, amennyi kilátszott a fagybiztos öltözékéből -, és futásnak eredtek. Bezártam az ajtót, és utánuk siettem.

Mire beléptem Leo már nem látszott ki a csodálók gyűrűjéből, de hozzám is túl sokan kezdtek egyszerre beszélni, a friss vámpírképességeim nélkül nem is tudtam volna mindenkire figyelni.
- Leveszem a kabátkáját, jó? Itt bent biztosan nem fog megfázni, még megy a fűtés - mondta Esme, szemeit le sem véve unokájáról.
- Kikevertem néhány tápszeres vért, majd ki kéne őket próbálni - újságolta Carlisle. Esme mellett állt, keze felesége vállán pihent, és ő is mindössze egy pillantásra méltatott engem.
- Öt perc, már csak öt perc! - ujjongott Alice, aztán kecsesen lefékezett előttem. - Bella, nem figyeltem rátok, de mégis mi tartott ennyi ideig? Azt hittem, már elkéstek! Emmett iszonyatosan csalódott lett volna, ha nem a kedvenc unokaöccse fogadja!
- Ne haragudj - mondtam Alice-nek, aztán Esméhez és Carlisle-hoz fordultam. - Köszönöm mindkettőtöknek!
Ekkor végre volt időm utánanézni, hol van Edward és Jasper, mert a hiányuk azonnal feltűnt, amikor megérkeztem. A Leóról szóló istenítő megjegyzések mellett is sikerült meghallanom az emeletről leszűrődő hangokat, így azonnal felsiettem.

- Jazz, kérlek, bízz egy kicsit jobban magadban! Leónak szüksége van rád is! - mondta éppen Edward.
- Bella, nagyon jól nézel ki! - köszöntött Jasper, testvérét válaszra sem méltatva.
Edward egy apró mozdulattal jelezte, hogy próbáljam meg én meggyőzni Jaspert.
- Köszönöm, Jazz, örülök, hogy látlak! Beszélhetnénk kettesben? - Mielőtt befejeztem volna a kérdést Edward lement a lépcsőn, én pedig közelebb léptem Jasperhez.
- Tudom, hogy Leo érdekében tartod magad távol tőle, de ennek semmi értelme! Hamarosan megérkezik Emmett és Rose, de ha te itt fent fogsz kuksolni, nem lesz egész a család! Edwarddal bűntudatunk lesz, hogy Leo miatt, azaz miattunk kell távol maradnod. Ezt ugye nem szeretnéd? Megértelek, én is féltettem őt magamtól, de láthatod, semmi sem történt!
- Az más, Bella! Te az anyja vagy, benned az anyai ösztönök erősebbek minden másnál! - tiltakozott idegesen.
Lehunyt szemmel próbáltam megosztani vele minden boldogságomat és nyugalmamat, amit Leo keltett bennem, hátha így könnyebb lesz meggyőznöm.
- Tudom, de ugyanakkor a legújabb vegetáriánus is én vagyok! Már nem védekezhetsz ezzel, Jasper! Bíznod kell magadban! Te mondtad, hogy bennem az anyai ösztönök most mindennél erősebbek, és azt is be kell látnod, hogy Edward is mindentől meg akarja óvni Leót. Mégsem féltjük tőled, mert bízunk benned. Itt az ideje, hogy bebizonyítsd, nem alaptalanul. Évek óta iskolába jársz a többiekkel együtt, és ha nem is érintkezel ott közvetlenül emberekkel a termeket betölti az illatuk! Leo illata pedig még csak nem is annyira csábító! Nézd, nem kérlek arra, hogy lerohanj, és az öledbe kapd! Még csak arra sem, hogy megsimogasd, semmit sem szeretnénk rád erőltetni. Csak próbáld ki magad, gyere le, és légy a családoddal! Majd a lehető legmesszebb ülünk tőled, hogy így is könnyebb legyen!

Láttam rajta, hogy megfontolja, amit mondtam neki, így magára hagytam egy kicsit. Odalent Edward szélesre tárt karokkal várt, és szorosan átölelt.
- Zseniális vagy, szerelmem! Jasper nem sokára lejön! Félelmetes, ahogy ráéreztél, mivel kéne meggyőznöd - suttogta a fülembe, és egy csókot nyomott a nyakamra.
A testem lángolni kezdett, és szorosabban simultam hozzá.
- Edward, ilyet ne csinálj, mert... E nélkül is folyton a tegnap éjjel jár az eszembe... - nyögtem ki nehezen. Finoman eltolt magától, és még szélesebben mosolygott.
- Neked is? Ebben az esetben, kivételesen hálát adok, amiért nem hallom a gondolataidat. Elég a sajátjaimmal megbirkózni! - Az utolsó mondatot újra a fülembe súgta, és ajkai finom érintették a fülcimpámat. Elfúló sóhaj tört fel a torkomból.
- Jasper! Azonnal gyere le, és állítsd le őket! - kiabált a fülünk mellett Alice. - Persze, Emmett biztosan díjazná, ha nagyközönség előtt egymásnak esnétek, de talán mégsem a fiatok előtt kéne!
Hatalmas kacagás kerekedett és Edwarddal leszegett fejjel távolodtunk messzebb egymástól. Jasper időközben lesurrant a lépcsőn, és egy méterre a Leót babusgató Esmétől megállt.

- Elrepült az idő, alig egy percünk maradt! - kiáltott fel Alice olyan hangon, mintha a végítélet közelegne.
Izgatott rendezkedésbe kezdett, hogy szépen beállítson minket az ajtóval szemben. Kikapta Leót Esme kezéből, és átadta nekem. Carlisle és Jaspert hátra tuszkolta, Esmét Edward mellé állított, és végül ő is lefékezett mellettem. Tévedtem, barátnőm nem a végítélet, hanem a pápa fogadására készült. Minimum.
- Szerintem ez nem jó ötlet! - szólalt meg Esme. - Levettük Leóról a meleg ruhákat, nehogy most megfázzon a nagy huzatban, míg Emmették bejönnek.
- Igen! - helyeselt Edward is, mire Alice kelletlenül betessékelte a családot a tökéletesen huzatmentes nappaliba.
- Leo hihetetlenül el lesz kényeztetve - jegyezte meg egy hatalmas mosoly kíséretében, és megpuszilgatta az említettet.
Mindenki felkapta a fejét, amikor meghallottuk a sebesen közelítő motorzúgást. Fél perccel később éles fékcsikorgás hallatszott, két ajtócsapódás, és aztán már fel is harsant Emmett öblös hangja.
- Hol van az én kis unokaöcsém? - toppant be, de még nem láthatott minket.
- Emmett, halkabban, lehet, hogy éppen alszik a pici - csitította Rosalie azonnal.
- Látod, hogy nem alszik! - ellenkezett Emmett, mialatt belépett a nappaliba, és fél méterre tőlünk megállt. - Micsoda vámpír lenne? Hello, mindenkinek! Bella, azt a mindenit, igen jól áll neked a halhatatlanság!

Ezután Em és Rose mindenkit egyesével üdvözöltek.
- Na, hadd nézzem meg jobban a kis trónörököst! - közelített felénk Emmett, és Jasperrel ellentétben ő cseppet sem féltette magától Leót. Kikapta a kezemből, és leült vele a kanapéra. Tudtam, hogy Emmett hirtelen természetű és olykor kissé figyelmetlen, de mégsem aggódtam. Leo hatalmas biztonságban volt az óriási mancsok között. És ezt érezte is, mert nagyon vidáman kapálózott, és gügyögött. Nem voltam jövőbelátó, de az egyetlen jóslatom, még a terhességem alatt, hogy Leo és Emmett különösen szoros kapcsolatban állnak majd egymással most beteljesülni látszott.
- Ne haragudj, öcskös - pillantott fel Leóról Edwardra -, de szerencsére Bellára ütött a gyerek!
- Egyáltalán nem! - tiltakoztam. - Tiszta apja!
- A haja tényleg Edwardé - bólintott Rosalie, aki eredménytelenül próbált közelebb kerülni Leóhoz. - A szeme... nem is tudom, nehéz kérdés. De az orra Belláé, a mostani, új Belláé.
Elkerülhetetlen volt ezek után, hogy mindenki Leo vonásait elemezgesse. Méghozzá olyannyira részletesen, hogy Emmett végül felkiáltott:
- A körmei! Teljesen olyanok, mint az enyémek!
Edward belement a játékba és hosszasan tanulmányozta előbb a fia, majd fivére körmeit, míg végül komolyan kijelentette, hogy a hasonlatosság valóban kísérteties.
- Ugye? Mindkettőnknek öt van egy kezén! - bólogatott Emmett, és magához ölelte Leót.

Rose-nak egyetlen egyszer sikerült megkaparintania Leót, talán négy-öt percre, és Emmett már vissza is vette tőle. Képtelen volt elengedni őt, és mindegy volt, kivel vagy miről beszélt éppen, akkor is folyton az unokaöccsét bámulta, és vele játszott. Később előkerült úgy fél tucat drága játékautó. Emmett nagy örömére Leónak egészen tetszettek, habár egyelőre nem tudta őket rendeltetésszerűen használni. Végül inkább elvettem tőle őket, mert féltem, hogy megsérül.
- Igazi, vérbeli Cullen! - áradozott ennek ellenére Emmett. - Már most imádja az autókat. Látom is, hogy fog néhány év múlva száguldozni... Gondolkoztam a dolgon, Edward, és lehet, hogy a Corvette mégsem jó ötlet. Egy Ferrari talán jobban illene hozzá...
- Azt hiszem, ezen még lesz időnk gondolkozni... - vágtam közbe, és előre rettegtem, hogy Leo vajon tizennégy vagy tizenöt évesen fog-e először - és illegálisan - vezetni. Bár, ha Emmetten múlik, akár tizenhárom is lehet belőle.
- Bella, ez meghatározó dolog! - teremtett le Em. - Alaposan meg kell majd fontolnunk a döntést.
A beszélgetés ebben a mederben folytatódott tovább. Vidáman, könnyedén és családiasan. Emmett csak minden tizedik percben tervezett olyasmit, amitől nekem felállt a szőr a hátamon. Jasper közben lassan, és óvatosan, de egyre közelebb került Leóhoz, és láttam, hogy a fiam őt is elvarázsolja.
Az éppen ezredszer felharsanó nevetést Leo sírása szakította félbe. Emmett ijedten meredt rá, és kereste a panaszos hangok okát.
- Jaj, Bella, ugye nem én bántottam? Edward, én vigyáztam rá! Mi a baja? Kicsi Leo, miért sírsz? - hajtogatta kétségbeesetten. Megható volt látni, hogy a mindig erős és magabiztos Emmett most hogy megrettent egy kis sírástól.
- Semmi baja, Emmett, csak éhes! - nyugtattam meg, és elvettem tőle Leót.
- Huh - fújta ki hangosan a levegőt a túl lelkes nagybácsi. - Asszem az etetését kihagynám...

Esme segítségével újra felöltöztettem Leót, és átmentem vele a mi házunkba. Carlisle is velünk tartott, hogy segítsen kipróbálni az új tápszereket. Edward sok sikert kívánt, és Emmettel meg Jasperrel együtt bepattant a Volvóba.
- Te ugye tudod, hova mentek? - kérdeztem Carlisle-t, miközben a kezébe adtam Leót.
- Hát persze, de nem árulhatom el, hallottad Edwardot, hamarosan úgyis megtudod! - somolygott titokzatosan. Fejével a pult felé biccentett. - Sorba raktam őket, az elsőben van a legtöbb és legegészségesebb tápszer. Jó lenne, ha ízlene neki, bár nem sok reményt fűzök hozzá...
Nem is jártunk sikerrel. Az első kortyot Leo még mit sem sejtő mohósággal nyelte le, de aztán észrevette a turpisságot, és nem kért többet. Cullen makacsság, gondoltam magamban. Ugyanígy voltunk a következő három üveggel, de még mindig hátra volt négy.
- Remélem, ez már jó lesz neki. Ebben fele-fele arányban vannak a dolgok, az alapján, amit eddig tudunk róla, ez volna talán a legmegfelelőbb számára... A leginkább hozzáillő.
Habár nem itta olyan nagy lelkesedéssel, mintha színtiszta vér lett volna, a korábbi ellenkezéséhez képest nem volt semmi gond. Az egész üveget kiitta, és Carlisle utána megmérte.
- Nem jelentősen, de végre egy kicsit gyarapodott! - közölte velem vidáman. - Akkor elviszem a tartalékaitokat, és kikeverek még ilyeneket. Nektek is könnyebb lesz ezzel, még kevésbé fog csábítani a vér szaga.

A jóllakottságtól Leo hamarosan elaludt, így felvittem a szobájába. Amikor újra kiléptem a folyosóra Esmével, Alice-szel és Rose-zal találtam magam szemben.
- Megnézhetem? - suttogta Rosalie. - Ígérem, hogy csendben leszek!
Bólintottam, mire besurrant a szobába, olyan halkan, mintha repülne. Félúton lelassított, megfordult, és jelentőségteljesen Alice-re nézett, aki követte őt. Esmével a nappaliba indultunk.
- Nem akart egyedül maradni vele? - kérdeztem kétkedve.
- Nem mer - rázta szomorúan a fejét Esme. - Még mindig nem hiszi el, hogy a vágya egy baba iránt sokkal inkább gondoskodást, mint féltékenységet ébreszt benne. Szörnyen makacs! Láthattad, amikor hozzáért, mennyire vigyázott rá, és milyen szeretettel nézte, amikor a kezében volt. Képtelen volna bántani, de mégsem hiszi el, és az a rögeszméje, hogy nem maradhat vele kettesben...
Esme elhallgatott, mert Alice-ék elindultak lefelé a lépcsőn.
- Elbűvölő, mint egy kis angyalka - suttogta ámulattal Rosalie.
- Hát, ha Emmett szerepet kaphat a nevelésében hamar kisördög lesz belőle - kuncogott Alice.

Jó egy óra hosszan beszélgettünk így négyen, nők. Óvatosan próbáltunk célozgatni Rose-nak, hogy maradjanak most már végleg itt, de ő ugyanilyen finoman mindig el is hárította a témát. Sokfelé jártak Emmettel, néhány régebbi Cullen-házat is útba ejtettek. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy néha már unta egy kicsit az édes kettest... Mesélte, hogy Emmett mennyit beszélt Leóról, és hogy hány játékboltot jártak végig. Állítólag öt-hat évre előre minden ünnepre meg vannak az ajándékok, és most már nincs is hely az aktuális Chicago környéki lakásukban, hogy mindent elrakják.
- Azt hiszem, néhányat majd elajándékozok árvaházaknak - tervezgette Rosalie. - Emmett úgyis mindig talál egy jobbat. Most azért vesz meg egy játékot, amire az van írva, hogy három éves kortól, mert szerinte ilyet már nem lehet majd kapni akkor. Három év múlva viszont azért fog elmenni a játékboltba és újat venni, mert egy ilyen régiséget mégsem adhat oda neki, milyen kínos volna! Persze vásárláskor ezt nem hajlandó elismerni...
Mindent összevetve végül is jól szórakoztunk, és Rosalie nagyon kedves és aranyos volt. Reméltem, hogy egy szép napon, a talán nem is olyan távoli jövőben igazán jóban lehetek majd vele. Tudtam, hogy nem leszünk majd olyan jó barátnők, mint Alice-szel, egyrészt, mert ahhoz túlságosan is különbözünk, másrészt, mert valószínűleg hosszú évszázadokig lesz még bennünk néhány tüske a múltbéli megbántások miatt... De attól még lehetünk majd jó testvérek... Volt egy olyan sejtésem, hogy talán Leo segít majd közelebb kerülnünk egymáshoz.

A beszélgetésünket halk kopogtatás szakította meg, aztán Edward lépett be a házba.
- Édes, a meglepetésed készen van, szeretném, ha kijönnétek!
- Na de Leo alszik, és... - kezdtem tiltakozni, és közben sebesen pörgött az agyam, hogy miféle meglepetésről van szó. Nem rettegtem, és ez nálam már haladás volt. Persze, ha így folytatódik, hamarosan valóban hozzá is fogok szokni a sok meglepetéshez.
- Én majd itt maradok, és figyelek rá! - ajánlkozott Alice. - Nekem már úgysem tudsz újat mutatni, Edward!
- Köszönöm, hugi! - mosolygott rá Edward.
Rose-t, és Esmét kitessékelte, aztán mögém lépett, és kezeivel eltakarta a szemem.
- Edward! - mondtam élesen, mert nem tetszett a helyzet, és mert ezzel próbáltam ellensúlyozni a közelsége által kiváltott érzelmeimet. - Mi folyik itt?
- Nyugodj meg, Bella, tetszeni fog a meglepetés. Tudom, hogy nem egészen ebben állapodtunk meg, de nem bírtam ki.
Próbáltam felidézni az Edwarddal kötött megállapodásainkat, és rájönni, hogy ezek közül melyik az, amiből meglepetés válhatott, de semmire sem jutottam.
Kiléptünk a házból, és Edward az udvaron kormányzott engem, nagyjából a Cullen-ház irányába.
- Itt is vagyunk! Amikor szólok, nyisd ki a szemed! - súgta a fülembe, aztán ellépett mögülem.

- Kinyithatod! - kurjantott Emmettel egyszerre, én pedig félve néztem körül.
A feljárón, a garázs előtt egy elképesztő autó állt. Az a fajta volt, amire korábban megjegyeztem volna, hogy nem rossz, esetleg elismerően hümmögtem volna, közben borzongva arra gondolva, hogy vajon milyen őrületes sebességgel képes száguldani... Magamon is meglepődtem hát, amikor tátott szájjal, de mindenképpen boldogan siettem közelebb, hogy alaposan szemügyre vehessem a járgányt. Nem tudtam, hogy ez az autó volt-e rám különleges hatással, vagy a teljes értékű vámpírrá válásommal a száguldás iránti szerelmem is előjött-e, de azonnal beleszerettem.
- Úgy nézem, tetszik neki - bökte oldalba Emmett Edwardot.
- Ha már most ilyen lelkes, képzeld el, amikor majd belül! - helyeselt Jazz.
A sportkocsi hófehér színétől élesen elütött a vörös kárpitozás, mégis álomszerűen festett. Nem tudtam, hova kapjam a szemem, mit nézzek, vagy kérdezzek először. Edward szakszerű beszámolójával sietett a segítségemre.
- Egy Mercedes-Benz SLR McLaren Roadster, hölgyem - kacsintott rám.
- Mennyivel megy? - kérdeztem izgatottan, szememet végighúzva az áramvonalas kialakításon, és az oldalán található kopoltyú-szerűségeken.
- Hatszázhuszonhat lóerő, háromszázharminckét km/h a végsebessége.
Próbáltam felfogni ezeket a számadatokat, és gondolatban összehasonlítani a régi furgonoméval... A végsebesség ott szó szerint értendő volt, és hatvan körül lehetett.
- Mennyi idő alatt is gyorsul százra? - tanakodott hangosan Emmett. - Négy másodperc?
- Három egész nyolc-tized - pontosított vigyorogva Edward.

Megmutatta a motort, és persze milliónyi újabb adattal dobálózott, de én egyelőre nem értettem eléggé az autókhoz, hogy ezeket értsem. Egyelőre, mert egyszeriben olthatatlan vágyat éreztem, hogy mindent tudjak erről a gyönyörűségről.
- Ez a kocsi száguldozásra lett kitalálva - foglalta össze Jasper elismerően.
- Micsoda meglepetés, hiszen versenyautók ihlették - hurrogta le rögtön Rosalie.
Továbbra is csak álltam és néztem. Teljességgel megértettem Edward szerelmét az Aston Martinja iránt, mert most bennem is fellobbant a hófehér csoda iránt.
- Nem ülsz bele? - kérdezte Edward.
Mielőtt válaszolhattam volna, az ajtók felnyíltak, és én ösztönösen bepattantam a vezetőülésre. Mintha csak nekem tervezték volna.
- Ebben a színösszeállításban jelenleg ez az egyetlen az országban. Amúgy sem túl gyakori, de neked a legkülönlegesebb autó jár! Tetszik? - Nem hittem el, hogy Edward nem biztos még ebben.
- Imádom! - kiáltottam fel, és örömmel láttam a megkönnyebbült mosolyt az arcán. - De mégis mennyibe került? Iszonyatos ára lehetett...
- Az jó, ha imádod, mert a tied! Az árral pedig ne törődj! - Azzal az ölembe dobta a kocsikulcsot. - Mindjárt el is viheted egy körre, de még van itt valami!

Kíváncsian és boldogan szálltam ki az autóból. Az autómból. Nehéz volt elhinni, hogy az enyém. Vajon fogom tudni vezetni? Biztos voltam benne, hogy elképzelhetetlen ára volt, még Edward alkalmazotti kedvezményével is. Mégsem tudtam ezen az elképesztő önzetlenségen, vagy már-már pazarláson bosszankodni, ahhoz túlságosan is tetszett a kocsi. Úgy terveztem, hogy ha tizenvalahány évig használom, akkor megtérül majd az ára. Cseppet sem zavart az ötlet, hogy ennyi ideig megmaradjon, évtizedekig szívesen vezettem volna. Bár, egy ilyen kijelentés előtt talán valóban ki kéne próbálnom. Egyelőre azonban az érdekelt, hogy mi vár még rám...
- Carlisle mindjárt jön! - biztosított Edward csibészesen vigyorogva.
Már megint nem értettem semmit, és kár volna tagadni, ez eléggé bosszantott. Aztán hirtelen motorzúgást hallottam, és fogalmam sem volt, mi lesz ebből. Edward valami akkora ajándékot akar adni, amit kocsival kell idehozni? Netán embereket hívott? Remélem nem, nem hiszem hogy túlságosan emberien néznék ki, nem akarok lebukni...
Ekkor azonban felkanyarodott a feljáróra egy újabb autó. Egy platinaszürke Volkswagen. Értetlenül pillantottam Edwardra, de csak egy kacsintást kaptam válaszul, mialatt az újonnan érkezett autó leparkolt a Mercedesem mögött.
- Íme, a kettesszámú autód, Bella! - konferálta be Edward. Carlisle hozzám sétált, és a kezembe adta a kulcsot.
- Választanom kell? - kérdeztem és már a döntésemen töprengetem.
Ez az autó is nagyon szimpatikus volt, el tudtam magamat képzelni benne, és habár nem egy ezeréves furgon volt, nyilván jóval kevesebbe került, mint a másik. Ráadásul hétköznapibb darab, szóval a józanész azt diktálta, hogy ezt válasszam. Ellenben a szívem a drága és feltűnő száguldó csodához húzott... Kicsit olyasmi volt ez, mint az életem, ha az eszemre hallgattam volna, talán inkább Mike barátnőjének kellett volna lennem, ám én első látásra beleszerettem a különleges Edward Cullenbe... Akkor helyesen döntöttem, hiszen nem lehetnék másképp ilyen boldog, de talán az autóvásárlásnál ez nem a legjobb taktika...
- Mindkettő a tied - szakította félbe az eszmefuttatásomat Edward. - A Mercedes az igazi autód, ami mintha neked lenne kitalálva, de nem gondolod, hogy majd hagyom Leót beleülni abba? Különben sem az a boltba elugrós típusú kocsi... Ezért kapod a Jettát! Valahogy úgy, mint nekem a Volvo és a Vanquish.

- De... De hát... Ez egy csomó pénz... Nem is fogom tudni vezetni... Nem kéne, Edward - habogtam.
- Bella, a Volkswagen mindenképpen marad, ha nem tetszik, akkor lecseréljük valami hasonló biztonságos kocsira. Ez csak százkét lóerő, de Forksban elég. A Mercedes pedig az ajándékod! Tetszik? - vágott a szavamba Edward hadarva.
- Igen - vallottam be. - Már mondtam, csodálatos.
- Nagyszerű - bólintott. - Akkor marad, nincs itt semmi kérdés. Ha tetszik, a tied. A Jetta ellen van kifogásod?
Megráztam a fejem, és próbáltam felfogni ezt a sok ajándékot, amit kaptam. Tovább akartam tiltakozni, de Edward egy pillantással elnémított.
- Köszönöm! - mondtam végül hálásan, és megöleltem.
- Én visszamegyek Alice-hez, vigyázunk Leóra, ti addig menjtek el egy próbakörre - kacsintott ránk Esme.
A kezeim valósággal áhítoztak a kormány után. Csupán még egy-két bíztató pillantás kellett, aztán már pattantam is be; intettem Edwardnak, aki beült mellém. Vettem pár mély lélegzetet, aztán elfordítottam a kulcsot, mire mesés motorzúgás hangzott fel.
- Hogy dorombol - mondta csodálattal Emmett.
- Menni fog - bíztatott Edward, és a gázra léptem.
Egy pillanattal később már az erdei utakon száguldottunk, és nekem egy másodpercre sem kellett magára a vezetésre koncentrálnom, csak élveztem az utat. A tető le volt nyitva, de mégsem éreztem magam úgy, mintha egy szélcsatornában ülnék. Egyszerűen fantasztikus volt!

Egy idő után már nem néztem, mennyit mentünk, csak a vezetés élményében és a tájban gyönyörködtem. Egy meghitt forrásnál aztán leparkoltam, és Edward kérdés nélkül kiszállt a kocsiból. Letelepedtünk a víz partján és egy darabig csak csöndben élveztük egymás közelségét.
- Köszönöm! - suttogtam végül. - Köszönök mindent!
- Ugyan... Sohasem tudom majd eléggé meghálálni, hogy itt vagy nekem!
- Ami azt illeti, elég jó hálának tűnik, hogy vagy nekem - nevettem el magam.
Annyira felszabadító érzés volt, hogy nem kellett sehogy sem egyeztetnünk, hogy mit fogunk tenni. Anélkül figyeltünk a másikra, hogy ténylegesen figyeltünk volna, mert a vágyainak annyira egyek voltak. Így aztán meg sem lehetett volna mondani, hogy melyikünk kezdeményezte a csókot, egyszerre csak csókoltuk egymást. Egy ügyes mozdulattal szemből az ölébe ültem, és csípőmet az övének nyomtam. Edward belenyögött a csókba. Ajkai lejjebb vándoroltak a nyakamra, és közben szorosan húzott magához.
- Mit gondolsz, menni fog úgy is, hogy a ruhánk ép és száraz maradjon? - kérdezte akadozó hangon.
- Meg kéne próbálni - motyogtam, és a még megmaradt önuralmamat latba vetve álltam neki az ingje kigombolásának.

- Hajjaj, Bella, lassan elbújhatok mögötted - dőlt hátra pimasz vigyorral Edward az ülésben.
Valamivel kétszáz fölött mentem, hogy időben hazaérjünk.
- És én még azt gondoltam, hogy eltűntek rólam a terhesség alatt felszedett kilók - morogtam.
- Tudod, hogy nem úgy értettem - ellenkezett Ő, de az arckifejezéséből nyilvánvalóvá vált, hogy szándékosan fogalmazott kétértelműen. - Képletesen. Két napja sem vagy vámpír, de alig van rád hatással a vér szaga. Az önuralmad más téren is elképesztő, jobb, mint az enyém, mert én ép ruhában megúsztam... Ráadásul fél kézzel vezeted ezt a csodaautót...
- Ugyan már! Az az apró szakadás a nadrágomon senkinek sem fog feltűnni, és lehet, hogy nem is miattad van, hanem mondjuk a kövek voltak... Különben is, nekem nincsen különleges képességem - szabadkoztam sietve.
- Miről beszélsz? A hatalmas önuralmad, az anyai ösztöneid, és a meggyőző képességed, mind-mind irigylésre méltó tulajdonságok, de ha tudni akarod, különleges képességed is van!
Ennek hallatán rögtön megdöntöttem Edward pozitív véleményét a vezetésemről, de szerencsére nem sérült meg a kocsi. Valószínűleg el is süllyedtem volna szégyenemben, ha már az első utamon meghúzom... Egy kicsit visszavettem a sebességből, és elengedtem Edward kezét, hogy két kézzel foghassam a kormányt. Mélyeket lélegeztem, mielőtt visszakérdeztem volna.
- Miféle különleges adottságom van? - Semmit sem tudtam elképzelni. Nem vettem észre, hogy hallanám mások gondolatait, vagy látnám a jövőt, esetleg a vámpírok közt is egyedinek számító fizikai erőm lenne.
- De hiszen már mondtam az első átváltozásod után! A megfigyelőképességed! Valójában az összes érzékszerved sokkal kifinomultabb, mint a miénk. Figyeltelek az elmúlt napokban, és feltűnt, hogy olyan apró rezdüléseket is észreveszel, amit más nem. Ez ráadásul tökéletes memóriával párosul, így míg én annyit mondhatok, hogy Rose ma egy piros blúzt visel fekete mintával, te ennél jóval részletesebb leírást tudnál adni.
- A minta egy kígyózó rózsa, amin hat bimbó, kilenc levél és egy kinyílt virág van - szaladt ki a számon, anélkül, hogy gondolkoztam volna rajta. Próbáltam visszaemlékezni, mikor számoltam meg a motívumokat, de nem jutott eszembe semmi.
- Na ugye! - jelentette ki diadalittasan Edward, aztán újra csendbe burkolóztunk.
A hátralévő úton végig ezen gondolkoztam, és be kellett látnom, van benne valami. Szóval, én vagyok a megfigyelő a családban... Nem is rossz.

- A nagy Cullen-házban vannak, Leo felébredt - szólt Edward, amikor lefékeztem.
Az egész család a nappaliban gyűlt össze, egy nagy gügyögő kupacot alkotva. A dohányzóasztalt odébb tették, és helyére pokrócokat terítettek, ezen feküdt Leo, aki láthatóan teljesen az ujja köré csavart mindenkit.
- Jó kör volt? - kérdezte félreérthetetlen vigyorral Emmett, de válaszra sem méltattam.
- Természetesen felöltöztetve hoztuk át, és Carlisle meg is etette - tudósított engem Esme.
- Jaj, ne haragudj, hogy eddig elvoltunk, nagyon köszönjük! - hálálkodtam.
Erre egy felháborodott pillantás volt a válasz, amely egy bármikor szívesen ígérettel párosult.
Egy darabig csendben elvolt a család, és mindenki Leóra figyelt. Aztán Emmett fogta magát, elterpeszkedett a kanapén, és kijelentette:
- Eljött az én időm. Most már eléggé ismerem, hogy tökéletes legyen... - morfondírozott.
Nem értettem semmit, de Edward a fülembe súgta a választ:
- Most becenevet akar kitalálni Leónak.
- Leonardo Edward Cullen... A Leo jó kis név, de túl átlagos hozzá, kell valami egyedibb név is neki - töprengett tovább Em. - Mondjuk Lec... Vagy Led?
- Te jó ég! - sóhajtott Esme, és befogta Leo füleit. - Meg ne próbáld Lednek nevezni az egyetlen unokámat! Honnan jött ez?
- Hát, a nevében az L, E, és D betű szerepel a legtöbbször, a Lec pedig a monogramjából...

Emmett valósággal ontotta magából az ötleteket, de valamennyit megvétóztuk. Így hála istennek nem lett a fiunkból sem Red, sem E. J., azaz Edward Junior, sem L. L., mint Little Leo vagy éppen Nard. Ezek egyébként még a könnyebben emészthető verziók voltak, a betűkkel játszva Emmett egészen furcsa neveket talált ki, például Ellecull, Odra, Leedo, Dwardo, Culleo és Wardardo. A legborzasztóbb mindenképpen a kimondhatatlan Lerdwardllen volt, ami azonban Jaspernek annyira tetszett, hogy még percekkel később is nevetésben tört ki, ha eszébe jutott.
- Megvan! Ó, ez tökéletes! - kurjantott fel hirtelen Emmett.
- Halljuk - sóhajtott Rosalie.
- Csak nem Nelluc Drawde Odranoel? - kérdezte Edward.
- Hogy mi? - Em úgy nézett testvérére, mintha ő sosem talált volna ki hasonlóan meghökkentő neveket. - Az első név, a Led mintájára jutott eszembe, csak a D betűt lehagyva. Lee!
A bejelentést csend fogadta, ami a korábbi nevetés vagy szörnyülködés áradathoz mérten jó jelnek számított.
- Végül is, nem hangzik rosszul - jegyeztem meg végül.
- Szerintem tökéletes, akárcsak ő! - Emmett Leóért nyúlt, és könnyedén felnyalábolta a pokrócról. - Gyere a nagybácsihoz, Lee!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés