Hát persze! Kate ajándéka nem más, mint a képessége, amit úgymond átörökített az én testembe is. Ezért éreztem az a furcsa, pajzsomat feszegető hatást akkor, amikor búcsúzásnál megölelt. Akkor támadott meg, de tudta, hogy nem lesz rám hatással, csupán annyiban, hogy én is képes leszek elektrosokk-hatást mérni az ellenségre. Vagy azokra is, akik nem ellenségek. Történetesen Emmettre. Ajaj.

-         Hogy érted ezt, Emmett? – kérdezte mohón Carlisle.

-         Magam sem tudom… egyszer csak… egyszerűen éreztem. Mintha belém vezettek volna valami nagyfeszültségű vezetéket.

-         Drágám, ugye jól vagy? – jajdult fel Rosalie, miközben már férjén csüngött.

-         Nyugi cica, csak egy pillanat volt az egész. De nem értem, miért

Elkerekedett szemmel néztem a többiekre, döbbenetet mímelve. Hiszen időközben eszembe jutott Kate tanácsa.

 „- Ha rájössz a dologra, ne mondd el senkinek, Edwardnak se, érted?”

Naná. Mert az olyan egyszerű lesz ebben az esetben. Egyáltalán miért nem mondta el Kate nyíltan, mit akar? Akkor biztosan jobban vigyáztam volna a pajzsommal, és most nem forogna veszélyben a… igazából nem is tudom, mit védek ezáltal. Szóval a titkot nem fenyegetné a felfedés.

-         Bella, te jól vagy? – szólalt meg pár másodpercnyi néma töprengés után Edward. Sután bólintottam, és hozzábújtam.

-         Igen… csak megijedtem. Nem tudom, mi volt ez az egész.

-         Nem lehet, hogy egyszerű feszültség? Tudjátok, a hétköznapi stílusban – jegyezte meg Esme.

-         Végül is… de. Miért ne lehetne? Nem kell mindennek nagy feneket keríteni – bólintott Carlisle.

-         Én sem tudok rá jobb magyarázatot – jelentette ki Emmett; Rosalie meg csak biccentett.

-         Dettó. Biztos vagyok benne, hogy csak ennyi történt. De azt hiszem, mára tényleg befejezem a gyakorlást – vetettem fel az ötletet.

-         Ha így gondoljátok… - pillantott Edward gyanúsan felénk. Őt nem sikerült ennyivel meggyőzni.

-         Elmegyünk Nessie-ért? – fordultam felé, el nem engedve őt. Most ő jelentette számomra a biztonságot. Nem mintha egyébként ez nem lett volna így…

-         Nem, most csak én megyek el érte. Pihenned kell – nézett rám oly gyengéden, féltéssel, és szerelemmel, hogy olvadozni kezdtek a csontjaim.

-         Nem, én… vagyis… igen, azt hiszem, igazad van.

Hirtelen csapott le az isteni szikra. Lesz minimum negyedórányi Edward és gyakorlásmentes időm, hogy körülnézzek Kate szobájában. Elvégre azt az utasítást hagyta meg… és Edwarddal az oldalamon ez nem lett volna kivitelezhető. „Igazat adtam” szerelmemnek, és hagytam elmenni, miközben a két párossal az oldalamon visszasuhantam a Cullen-házba.

Hazaérkezvén mindkét páros ment a saját dolgára. Emmett és Rosalie hálószobájuk felé indultak, míg Carlisle és Esme megmagyarázhatatlan okokból odakint maradtak a ház előtt. Így nyugodtan, felügyelet nélkül trappoltam be a földszinti, Kate által birtokolt helyiségbe.

A tökéletesen tisztántartott, csillogó szobának tipikus vendégszoba-hangulata volt. Nem voltak nyomai Kate maradandó ott-tartózkodásának, mivel valószínűleg nem túl gyakran szállásozott idebent. A falak endíviaszínben pompáztak, és itt nem volt ágy, csak egy vajszínű kanapé, illetve két kisebb komód, egy vitrin, és egy körasztal. Az asztalon volt egy gyönyörű váza, melyben virágok illatoztak.

Mikor beléptem, szembogaraim körbepásztázták a helyiséget, de jelentőségteljes változást nem találtak. Csupán pár ruhával, és egy jókora válltáskával kevesebb volt a holmi, mint korábban. Egyszer jártam már itt, amikor Kate még itt volt, de nem néztem túlságosan szét. Akkor meg miért hitte azt az az őrült vámpírnő, hogy tudni fogom, mit keressek? Mégis honnan tudnám?

Kutattam a fiókokban, reteszekben, a kanapé alatt, és mindenhol, ahol bármiféle képességre utaló dolog el lehetett rejtve, méghozzá sikertelenül. Az idő meg csak egyre fogyott, és fogyott… Edward nemsokára itthon lesz.

Elkeseredésemben kikaptam a csokor virágot a vázából, és oda is belenéztem. Semmi. Nagyot sóhajtottam, és lerogytam az asztalka mellé. Ez így nem fog menni. Nem hiszem, hogy sok ilyen lehetőségem lesz a közeljövőben, és most is elszalasztom… ügyefogyott vagyok, te jó ég…

Töprengésem közepette szórakozottan az orrom elé emeltem a virágcsokrot, és beleszagoltam. Frézia. Jé, frézia? Ez érdekes. Kate kedvenc virága a jázmin, mindig ilyen virágcsokor volt a szobájában. A frézia az én illatom. Nem az a kedvencem, de mindenki úgy tartja számon, mondván a vérem illata olyan, mint a fréziáé.

Hirtelen talpra szökkentem, és újra beleszippantottam a csokorba. Volt még valami más is a frézia illaton kívül. Méghozzá egy másik kedvenc illatom. Egy papír…

Reszkető kezekkel bontottam szét a kompozíciót, és a szárak között mélyen egy kis pergamentekercsre bukkantam.

„Drága Bella,

Mikor ezt a levelet olvasod, valószínűleg én már nem leszek itt. Nem is tudom igazán, miért teszem majd ezt, de mivel az emlékezeted visszatért, és a lányodba beleszeretett egy kutya, azt hiszem, a későbbiekben hasznát fogod venni az én kis „ajándékomnak”. Mivel neked nagy önuralmad van, nem féltelek, és rád bízom, használd a képességem, amikor csak jónak látod. Remélem, nem lesz rá gyakran szükséged. Viszont arra kérlek, hogy amikor először próbálod ki, vagy valamelyik kutyán (lehetőleg Jacobon. Bocsi.), vagy Emmetten hasznosítsd. Hidd el, megérdemlik.

Szeretettel, Kate”

Döbbenten olvastam a levelet. Igen, látszik, hogy ekkor még nem tudtuk, mire képes Tanya… hogy mire készül a Volturi. Csupán kis viccnek, jótékony ajándéknak szánta képességét, de lehet, hogy az életünk múlik majd rajta.

Ajtócsapódás. Ó, jaj, Renesmeé, és Edward! A csokrot gyorsan visszatettem a vázába, és a pergament ujjaimmal porrá dörzsöltem, majd elindultam kifelé, hogy együtt lehessek kis családommal, akik mit sem sejtettek arról, mekkorát fordult velem a világ.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés