Az, hogy anyuék elfogadták a döntésemet felért ezer apró boldog perccel az életemből. Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem ellenzik a Jake-kel közösen hozott döntésünket. Főleg apu reakciója hatott meg. Az, hogy képes elfogadni, mindennemű rosszallás nélkül, sírásra késztett. Épp anyám karjaiból bontakoztam ki, hogy végre szerelmem oltalmazó ölelésébe temessem magam, mikor eltört a mécses.

Mindenki aggódva figyelte a jelenetet, kivéve Jasper mosolygott továbbra is. Miközben ő megnyugtatta a többieket, hogy csupán a meghatottságtól pityergek, mindenki megnyugodott és elnézően mosolyogtak vissza rám, miközben én szégyenlősen, lehajtott fejjel bújtam a számomra oly sokat jelentő személy bársony puhaságú karjaiba.

Amikor már megelégelte szerelmem, hogy nem merem felhajtani a fejem szégyenemben –hiszen micsoda bárgyúság, hogy csak úgy, egy ilyen pillanattól képes vagyok pityeregni – finoman állam alá nyúlt, hogy szemeibe nézhessek. Amint ez bekövetkezett, már nem folytak könnyeim. Mihelyt belenéztem feketén csillogó szemeibe, minden szégyenérzet és kétség elszállt. Megláttam benne mindent, amire csak vágyhattam. Ott volt benne a féltés, az aggódás melyet sosem tudott leplezni, hiszen mindentől és mindenkitől féltett, de amikor már épp kezdtem szóvá tenni, hogy itt, családom körében nincs mitől féltenie még mélyebbre süllyedtem fátyolos ábrázatában és akkor megláttam benne azt, amitől csak még jobban elérzékenyültem.

Ott volt, mélyen szemeibe vésve, melyre már kamaszkorom óta vágytam és melyet igazán csak pár éve voltam képes felfogni, hiába is volt kimagasló értelmiségszintem. Megláttam a világot oly színessé tevő érzelmet, a szeretetet, mely szinte már patakokban folyatta az arcomról a selymes érzetet keltő könnyeket. Amikor már végképp nem bírtam szavak nélkül és szóra nyílottak ajkaim, ős gyengéden számra helyezte mutatóujját és lágyan megcsókolt.

Sose volt még ilyen lágy és mézédes a csókunk. Mindig feszélyezett, ha családom tagjai előtt nyilvánította ki ilyen formában érzelmeit, de most nem zavart a legkevésbé sem.

Amint ajkaimhoz értek ajkai nem bírtam tovább a gyengéd ölelést és szorosan magamhoz húztam. Abban a percben tudatosult bennem, hogy örökre hozzám fog tartozni. Ez több volt, mint amit bárki kívánhatott volna a világon.

Egyszer csak arra eszméltem, hogy családom eltűnt körülöttünk, csupán Emmett áll karba tett kézzel, kaján vigyorral arcán tőlünk pár méterre. Mikor ránéztem fátyolos tekintettel, pont elcsíptem annak látványát, amint Rosalie egyhatalmas tarkón ütéssel próbálja a távozás felé ösztökélni, mire nagybátyám, mint egy túlméretezett gyermek, duzzogó arccal kimegy a helységből.

Mikor tudatosult bennem, hogy csak ketten állunk a szoba közepén megpróbáltam kibontakozni szerelmem karjaiból, mire egy megjátszott dühös pillantást kaptam jutalmul, de végül elengedett és a kezét kezembe kulcsolva lágyan húzott a kanapé felé. Leült középre én pedig tanácstalanul álltam felette, hogy vajon melyik oldalon szorít nekem majd helyet – hiszen bármekkora is volt az ülőalkalmatosság, Jake szinte a felét elfoglalta – mire egy lágy, de határozott mozdulattal ölébe rántott.

- Ez meg mire volt jó? – kérdeztem, mikor próbáltam a „zuhanás” következményében összekuszálódott hajamat helyrefésülni kezem segítségével.

- Soha többé nem eresztelek el, végre itt vagy nekem, nem akarok elpazarolni egyetlen percet sem, amit veled tölthetek – válaszolta egyszerűen, mire nem tudtam máshogy reagálni, csak szenvedélyesen megcsókoltam. Ajkaink összeforrása közben egyik kezemmel végigsimítottam mellkasán fel, egészen a nyaka vastag izmaiig, egészen a tarkója aljáig.

Lágyan cirógattam, mire ő hanyatt döntött a kanapén. Egyre mélyülő csókáradatunk közbe hallottam, amint valaki megköszörüli a torkát, mintegy jelezve, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas egy ilyen jellegű érzelemkinyilvánításra.

A másodperc töredéke alatt rebbentünk szét, úgy néztünk fel anyám rosszalló, de azért szájszegleteiben mosolygó arcára.

- Na, de gyerekek, ennek még nincs itt az ideje, majd csak az esküvő után! – mondta inkább anyai szigorral, semmint gyengéd tiltással. – És ha már így témánál vagyunk – derült fel újra arca – akkor akár meg is beszélhetnénk a részleteket.

- Részleteket? Veled? – kérdeztem enyhén meglepett ábrázattal, hiszen sok mindent el tudtam anyámról képzelni, de azt eléggé nehezem, hogy majd ő segít megszervezni az esküvőmet. – Ne haragudj anyu, de ez általában nem Alice reszortja szokott lenni?

- De igen, de mivel te az én lányom vagy, én pedig már valószínű többet nem élhetem át az örömanya szerepét – gondoltam, most szeretném kihasználni az alkalmat, és amíg tehetem, több időt töltenék a lányommal. Hiszen ha meglesz a ceremónia biztosan már csak az új családodnak fogsz élni – hajtotta le szomorúan fejét az utolsó mondat vége felé közeledve, s egy nagyot sóhajtva.

- De anyu, ti is ugyanúgy a családom része lesztek, hiszen tudod jól, csak most már bővülni fog a kompánia – mosolyogtam bíztatóan rá, minek meg is lett a hatása, hiszen anyám arca is felderült és kedvesen fogott hozzá a tervei ismertetésének.

- Helyes. Tehát akkor, arra gondoltam, hogy mivel most járunk a tél közepén, úgy egy hónap elteltével meg is tarthatnánk a ceremóniát, hiszen nincs szebb, mint egy tavaszi esküvő, mikor még ébred a természet.

Átgondoltam anyám szavait és igazat kellett adnom neki. Valóban szinte megjelent előtte ma kép, ahogy a fák bontogatják rügyeiket és itt-ott a madarak szívmelengető énekükbe kezdenek. Valóban egy ilyen esküvő illik a mi szerelmünk megkoronázáshoz. Megjelent lelki szemeim előtt, amint a hagyományoktól eltérően nem egy hosszú, méteres uszállyal rendelkező, hanem egy mini fehér, szaténruhában végigvonulok a székek között és a boldogság mámortengerében úszva meg se várva az „akarom” szavakat Jake nyakába ugorva kiáltom ki a világnak döntésem: „tiéd vagyok mindörökre”. Erre a látképre mosolyra húzódtak ajkaim.

- Nessie, életem, szabad megtudnom hol kalandoztál? Jake-kel, már az ünnepi menüről diskurálunk több mint 10perce, de neked hangodat sem halljuk. Mi ragadta el ennyire a figyelmed, ha szabad megtudnom? – kérdezte anyám enyhén dorgáló hanglejtéssel, mire csak megráztam a fejem, és mindenerőmet felhalmozva megpróbáltam kizárni elmémből az iménti képeket, hogy legalább pár perce ne a boldogságtól részegülten kábuljak el a messzi-messzi jövőben.

- Semmi. Pontosabban nem semmi – helyesbítettem, mikor megláttam anyám hitetlenkedő arcát – de nem fontos. Inkább áruljátok el, mire jutottatok!

- Hát igazából lényeges előrelépés ez alatt a pár perc alatt nem történt, de azt már tudjuk, hogy napra pontosan mikor lesz az ünnepség – mosolygott anyám elnézően rám.

- És mikor, ha szabadna megtudnom?

- Április elsején – válaszolta kedvesem, mire én csak még jobban ellágyultam.

Tisztán emlékeztem arra a napra. Három évvel ezelőtt aznap vallottunk szerelmet egymásnak és kaptuk meg első csókunkat a másiktól. Bolondok napja volt és szokás szerint az egész Cullen ház a feje tetejére állt. Mindenki ugratott mindenkit, kivéve apu és Alice nénikém úszták meg a kínos momentumokat, hála képességüknek, de ők viszont jól mulattak a többiek kínszenvedésein.

Jake is megpróbált engem vicces kereteken belül, de átejteni, mire én nagyon megharagudtam rá. Addig oly őszinte szinte már-már tökétes volta viszonyunk, hogy nagyon fájt az ő általa való hátbatámadás. Sírva rohantam ki a házból, megszégyenülésem helyszínéről. Már túl voltam árkon-bokron, mikor lerogytam egy fa tövébe, ahol nem kellett már elrejtenem szomorúságomat és végre kitörhetett fájdalmam.

Már akkor tudtam, hogy szeretem őt ezért fájt még jobban a viselkedése, hiszen ezzel bebizonyosodott bennem, hogy ő csak barátként szeret – mekkorát tévedtem. Annyira el voltam merülve saját nyomorúságomba, hogy csak akkor eszméltem fel társaságomra, mikor már forró bőrével bevont tenyere vállamat cirógatva, míg másik kezével ölébe húzott. Szomorúan pillantottam arcára, vártam a vigasztaló szavakat, de azok nem jöttek. Szerettem volna arcáról olvasni, de azelőtti könnyzáporom maradványa, még szemem fátyolozta, úgyhogy inkább lehunytam őket, és Jake vállára fektettem arcomat.

Ő tudta mitől voltam ilyen nyomorúságos állapotban, és arcom oldalához simítva égető ajkait, lassú mozdulatokkal elért ajkaimhoz, mire felpattantak szemhéjaim. Akkor láttam meg benne először a mélyen ott élő érzelmeket, és az ezt követő csókok és szerelmi vallomások óta alkotunk egy párt.

Merengésemből ismét anyám szólongatása ébresztett öntudatomra, és kelletlenül bár, de visszatértem a valóságba, ezzel is elszomorítva magam, hiszen egy újabb emlékemet kell épp magára hagynom, amiatt, hogy odafigyelhessek környezetemre.

- Na, jól van, kislányom, úgy döntöttem, hogy beleegyeztek a döntésembe, a vendéglistát, illetve a vacsorát illetően, amit most kellett volna átbeszélnünk az elkalandozgatásaid nélkül. Úgyhogy megkegyelmezek, nem leszek olyan zsarnok, mint Alice volt az én esküvőmön – mire egy magas hangú, de még így is félelmetes morgás hallatszott az emelet felé vezet lépcsősor felől, mire mindannyian összemosolyogtunk.

- Köszi, anyu, szeretlek – néztem rá hálásan, mire mosollyal az arcán elhagyta a nappalit, újfent kettesben hagyva minket.

- Gyere, kincsem, mutatok valamit – szólt Jake és ölébe kapva elindult velem a bejárat felé Miután beültetett az autójába, elindultunk a La Push felé vezető úton. Nem nagyon értettem mit szeretne, de nem bírtam megszólalni még az iménti emlékek hatásától. Egyszer csak megálltunk a parttól nem messze vezető út mentén és kiszállva az autóból gyalog indultunk az úton.

Leültünk szokott helyünkre, a kidőlt fatörzs, százfelé meredező vége mellé, és onnan néztük a naplementét. Hiába volt tél, mi nem fáztunk. Szinte égetett Jake bőre. Habár már volt időm megszokni a belőle áradó forróságot, még most is meg tudott izzasztani, ha túl sokáig érintkeztem vele. Együtt néztük a lenyugvó Nap fényeit, ahogy gyengéd csillogással borítja el bőrömet.

Jake szerint nincs szebb dolog a világon annál a látványnál, melyet bőröm nyújt a napfényben, de téved. Én tudok valami még szebbet. A mélységesen fekete szembogarai, melyeken a nap fénysugarai sem világosítanak semmit, s melyekbe, ha közönséges halandó nézne, biztosan elveszne az idők végezetéig. Ez volt az én számomra a legszebb látvány, melyet láttam egész életem során.

Annyi mindent szerettem volna mondani ebben a pillanatban, de hang nem jött ki a torkomon, így csak gyengéden megérintettem Jake arcát és végigcirógatva rajta megmutattam neki, amit szavakkal talán elmondani sem lehet. Megmutattam mit érzek én abban a pillanatban. Azt a mérhetetlen szerelmet, melyet iránta táplálok, mér oly régóta, s mely nemhogy csillapodna, de egyre nagyobb és újult erővel tör rám percről-percre.

- Én is szeretlek – válaszolt ki nem mondott vallomásomra, mire gyengéden magam felé kezdtem húzni, és kulcscsontjától egészen szája sarkáig végigcsókoltam az útvonalat. Mikor szájsarkához értem, éreztem, nem bírja már tovább és gyengéd, megfontolt mozdulattal úgy fordította arcomat, hogy ajkaival elérhesse az enyémeket, és pihekönnyűen, mégis oly sok mélyebbnél mélyebb érzelmet kiváltó érzelemhullámot kiváltva csókolja meg ajkaimat.

Ott és abban a pillanatban újjászülettem.

- Arra gondoltam itt tarthatnánk az esküvőt, hisz oly sok boldog emlék köt minket ide, ha neked is megfelel – suttogta fülembe, miután elváltak ajkaim és én még szorosabban mellkasára szorítottam magam, belebújva ölelő karjaiba.

- Az tökéletes lenne – feleltem kiszáradt torokkal és elszorult szívvel. Ennyi boldogságba már biztosan belepusztultam volna, ha nem lennék félig vámpír, ebbe biztos voltam és abban is, hogy a Jake-et és engem összekötő kapocs túlvezet mindenen, ez több, mint ami bármely két embert összekötött a világ kezdete óta. Ez nem egyszerű szerelem, ez a világ maga.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés