Még sokáig ültünk ott, egymás karjaiba bújva a parton, mikor már csak néhány halovány, világos csík jelentette a horizonton a nappal csekélyke jelenlétét. Már épp szóvá akartam tenni, hogy ideje lenne hazamennünk, mikor – mintha egy rugóra járna az agyunk – feltápászkodott és utána segítve nekem is a haladásban, segítő kezet nyújtott.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, mikor már-már átható pillantásától megrészegülve majdhogynem elestem saját lábamban. Elmosolyodtam arra gondolva, hogy kire is hasonlítok eme tulajdonságomban a legjobban.

Igen, határozottan anyámra hasonlítottam eme állapotaimban. Sokszor viccelődtek is ezzel nagybátyáim, de mégis általában Emmett bácsi volt, aki végsőként kihúzta a gyufát. Általában akkor ért végére az én két ballábasságomat forszírozó díszkurzusunk, mikor közölte, hogy azért vagyok Jake-kel, mert az ő 4 „lábával” kompenzálom az én elveszett jobb lábamat.

Mondanom sem kell, ilyenkor az egész ház zengett a család nevetésétől, kivéve engem. Számomra borzasztóan fájt, hogy nem képesek átérezni, hogy mennyit is jelent nekem igazából Jake. El se tudnám nélküle képzelni az életemet. Ő az én éltető levegőm, a mindent elsöprő szenvedély, melyben a lényünk felemésztődik, és mégis újjászületik. Mikor nem látsz semmi és senki mást, csak őt. Teljes valójában, hibáival együtt, mégis ezek a hibák teszik őt még vonzóbbá.

Észre sem vettem mikor ültetett be szerelmem a kocsiba és fuvarozott haza, olyannyira elkalandozott a figyelmem. Nos, ha jobban belegondolok, ezen meg sem tudok lepődni, hiszen elég, csak megemlíteni – vagy meg sem említeni, hiszen mindig rá gondolok – és azon nyomban elmém mélyre elásott mozzanatai törnek utat maguknak a felszínre.

Azok a gyönyörű ívű szemöldökök, melyek oly tökéletes harmóniával emelik ki hosszú,  fekete szempilláival ellátott szemeit…az a csodálatos hangsúlyos, de mégis szemgyönyörködtetően káprázatos vonalú markáns orr… És azok az ajkak. Azok, melyek csókra teremtettek, még hozzá az én csókjaimra, csak azért, hogy oly játszi könnyedséggel mozogjanak ajkaimmal a tökéletes harmóniát megtestesítő csókunkban való összeforrásunkban, hogy már szinte éget a tűz.

Szerelmem biztosan észrevette, hogy újfent csak üveges tekintetekkel meredek rá, szó szerint megbénulva, ültömben, mert már karjaiba véve vitt fel szobámba, ahol gyengéden simogatott és egy „jó éjt csók” után már el is tűnt a szobámból. Bánatosan pislogtam fel félálomban, folyamatosan abban reménykedve, hogy – amikor legközelebb kinyílnak szemhéjaim megpillanthatom tökéletes vonalait.

Reggel csodaszép időre ébredtem. Ritka volt, hogy igazi napsütéses reggelre ébredjek fel, családom bőrének sajátosságai végett. Én szerettem a napsütést, hiszen bőröm hűvössége miatt, a napsugarak rám vetülő fénye szinte simogatott és lágyan hullámozva fürösztötte testemet fényében. Ha egyedül ért a ragyogó fényesség, mindig azt képzeltem, hogy Jake áll mellettem és az ő testéből áradó forróság tölti el testem minden porcikáját.

Amikor lementem a földszintre senkit sem találtam. A nappali kihalva bár, de mégis szokásos otthonosságérzetét árasztva köszönt vissza rám. Nem foglalkoztam vele, hogy hol lehetnek, hiszen már megszoktam, hogy mindenkinek megvan a saját külön kis belső világa.

Bementem a konyhába és a meglepetés erejével hatott rám a tudat, hogy itt sem találok senkit. Általában minden reggel, külön családi perpatvar alakul ki családom női tagjai között, hogy ki készítsen nekem reggelit, ám most sehol senki nem szorgoskodott. Kicsit csüggedten konstatáltam, hogy senki sincs itthon és még csak fel sem ébresztettek – hiszen tudtam, hogy ilyenkor általában együtt szoktak császkálgatni –, hogy menjek velük.

Egyfajta „sebaj, ez van, ezt kell szeretni” életérzéssel kinyitottam a frigó ajtaját és összeszedtem a reggelim hozzávalóit. Miután szép takaros kis falatkáimat elfogyasztottam, reggeli teendőimet kezdtem el. Egyfajta bosszantással tört rám a tudat, hogy már lassan 10 óra is el fog múlni mégse hívott volna fel senki, hogy ne aggodalmaskodjak értük. Mivel sajnos már odáig fajult elkeseredésem, hogy aggodalmaskodtam.

Úgy döntöttem, nem ülök a babérjaimon és elindultam ki a házból, ha már ilyen csodálatos idő köszöntött be ránk a dél derekán. Elhatároztam – miután észrevettem, hogy a napsugár ellenére még megmaradva áll a temérdek hó, ami pár napja esett –, hogy saját magam szórakoztatására – és hát családom afféle „de jó, hogy hazaértetek vége”- szerű üdvözléseképpen – építek pár kedves kis hóemberkét, vagy hóállatkát, még abban a percben nem körvonalazódott bennem a terv. Szerettem a hideget, s miután már egy egész 2méter magas hógörgeteg tornyosult felém, elkezdtem alkotásom. Lassan haladva faragtam a hatalmas rögtönzött szoboralapanyagomat, de mégis felüdítő hatással volt rám az alkotás öröme.

Mire észbe kaptam, már a kedves kis farkast vontam be faforgáccsal, ezzel is adva neki egy kis vöröses árnyalatot, ahol pedig nem a vörös dominált, ott földet szórva rá, gyengéden simítottam rá a szemecskéket, hogy szürkés hatása legyen.

Miután elégedetten szemügyre vettem művemet, körvonalazódott bennem a „nagy terv”, miszerint elkészítem teljes családom személyre szabottan kedvenc „csemegéjét”. Hiszen, ha már Jake-et farkas alakban alkottam meg, akkor mégis csak diszkriminálva érezné magát, amikor meglátná, hogy a többiek emberi alakban állnak körülötte.

Erről eszembe jutott Charlie nagyapa, aki mindig azt mondta, hogy azok vagyunk, amit eszünk. Ezt akkor fejtette ki, mikor megkérdeztem, miért szereti annyira a halat, hiszen büdös is, és olyan nehéz megenni. De ő ere csak azt felelte, hogy ő maga is néha halnak érzi magát, aki szabadon úszkál, magányosan. A mondandója végére elszomorodott és megjegyezte mégiscsak jobb, ha egy bársonyos pikkelyekkel bevont halra emlékezteti az embereket, mintha egy nagy és büdös marhára, vagy – még rosszabb – egy kicsi, de nagyszájú baromfira. Mosolyt csalt arcomra az emlék és boldogan alkottam meg műalkotásaimat. Már épp kész voltam mindenkivel, mikor egy mély, de mégis lelkemnek oly gyönyört hozó hang szólított meg.

- A legfontosabbat kihagytad Életem! – olyan hévvel pördültem meg a tengelyem körül, hogy nem tudtam egyensúlyomat megtartani és hátra estem.

Nevetve tornyosult felém és élvezettem figyelte, jelenléte nyomán arcomra kúszó – hatalmas boldogságom nyomán – arcomra kúszó mosolyomat. Elkezdtem hóangyalkát gyártani testem végtagjaival, de mikor fel szerettem volna tápászkodni nem sikerült volna anélkül, hogy meg ne támaszkodjak a földön. Erre a tudatra bizonytalanul méregettem ültömben, angyalom testének felső részét, mire Jake segítő kezet nyújtva felrántott a földről.

- Tökéletes – konstatáltuk egyszerre, mire egymásra mosolyogtunk.

- Végre te is itt vagy a családod körében – suttogtam, miközben fülem mögé csókolt, ezzel megremegtetve testem. A csókja után való vágytól ködös tekintettel, de mégis kérdőn néztem fel rá, mivel ezt ne mértettem. –Természetesen te vagy a tökéletes angyal, mely összetart mindent, és mindenkit, mégis midig alábecsüli magát, inkább a földön test nélkül, mintsem teljes értékű szoborként a többiek közt. Ezzel csak még jobban elvarázsolva a szeretetére érdemtelen környezetét.

Szavaira fülig vörösödtem, mire elnevette magát, és kézen fogva indultunk be a házba. Amikor már a nappaliban gombolkoztam ki kabátomból, akkor vettem észre, hogy szerelmem testét csupán egy vékonyabb pulcsi választja el a fagyos levegőtől. Most vettem csak észre, hogy már be is sötétedett, tehát még fagyosabb a levegő, ő mégis ilyen lengén öltözött fel.

- Igazán jobban is felöltözhettél volna, elhiszem, hogy meleg van, meg minden, de azért ez mégis csak több mint amennyiire szükség van… pontosabban kevesebb – javítottam ki magam, mire játékosan elkezdte pulcsija aljába kapaszkodva felhúzni meztelen hasfaláról.

- Kincsem, ha nem lenne elég a testemben alapjában véve termelődő égető tűz, a közelséged csak még jobban felmelegít – búgta fülembe, miután megölelt és oly lágy csókot lehet ajkaimra, hogyha nem tudom, hogy épp engem csókol, szinte nem is éreztem volna.

Ezt imádtam benne, mindig és minden körülmény között én vagyok a legfontosabb neki. Nem a nem létező én-központúságom miatt, hanem azért, mert így éreztem magam teljesnek, így mertem igazán önmagamat adni, mikor mellette voltam. Nem féltem, hogy kinevet, vagy megmosolyog, mert tudtam, hogy hibáimmal együtt szeret és én is ugyanezt éreztem iránta.

Miközben csókunk egyre kezdett elmélyülni, komoly belső harcokat vívtam magammal. Szinte millióképpen elképzeltem, ahogy a perpillanat üres lakásban egymást ölelő karjaiban, hogyan tudnánk még ennél is kellemesebben eltölteni az időt, mikor éreztem, hogy egyre szenvedélyesebben, és őrültebben csókoljuk egymást, szinte már-már lángolva a testünket szétfeszítő önkívületi tűztől.

Már épp kezdtek volna utat törni vágyaim, kirobbanni kívánó keretein belül, mikor egy mély, de mégis halk morgást hallottam valahonnan messziről a távolból. Azt hittem biztosan csak egy kinti állat lehet, mikor meghallottunk egy sokkal magasabb torokköszörülést, mire olyan hirtelen rebbentünk szét, hogyha nem a kanapén ültünk volna, biztosan elesünk.

- Elnézést a zavarásért, ha korán jöttünk, vissza is mehetünk – morgolódott gúnyos hangnemben apám, mire fülig vörösödtem és hirtelenjében nagyon érdekfeszítő képekkel szolgált cipőm orra, amit feltétlenül tanulmányoznom kellett. Mikor felnéztem, szembeötlött anyám viselete. Egy alig valamit takaró szoknya volt rajta és egy még kevesebbet takaró ing volt felsőtestén, melyet melle alatt összekötött, kissé meg is mosolyogtatott a látvány, hiszen ő mindig is konzervatívan, illedelmesen mindent takaró ruhákat viselt, de nem tettem szóvá.

- Bocsánat, az én hibám – mondta Jake, mire apám szigorú arcának szájsarkában már láttam is megvillanni az előtörni kívánkozó mosolyt. Szerencsére Jake észrevette értetlen arckifejezésünket anyámmal, mire magyarázkodásba kezdett – pont olyan vagy, mind anyukád, csak ő Edward jelenlététől bódul el… és hát nem tehetek róla, hogy sármosabb és jóképűbb vagyok még nála is, mert szemmel láthatóan még a tulajdon lánya is elolvad tőlem. – Válaszolta szenvtelen hanggal, de én mégis kihallottam belőle az önelégült boldogságot, hogy képes belőlem ilyen reakciókat kiváltani. Erre olyan hangosan felnevettek szeretteim – bár ebben a pillanatban, nem igazán szívleltem őket – hogy szerintem még az erdő másik felén is hallották. A nevetés sokszínűségében vettem csak észre, hogy már nem csak négyen állunk a nappaliban, hanem itt van egész családom.

- Ha-ha nagyon vicces, ha mindenki kinevetgélte magát, akár el is árulhatnátok, hogy hova tüntetek el egész nap, már itt aggódtam, hogy valami baj történt.

- Ejnye-bejnye Nessie, ne legyél már ennyire vaskalapos, inkább köszönetet mondhatnál, amiért egész napos szabadfoglalkozást kaptatok a blökivel – vigyorgott ránk Emmett, mire egy dühös pillantással megtoldva üzenetem, elküldtem erősen melegebb éghajlatra. Az ilyen pillanatokban hálát adtam az égnek, hogy most már érintkezés nélkül is tudom használni a képességemet Hangosan kimondani, nem akartam mondanivalómat, de ha odamentem volna hozzá, megérinteni arcát, mindenki tudta volna, miről van szó. Így pedig csak nagybátyámmal kellett megosztani, neki címzett mondókámat.

- Ha nem hagyod abba Emmett bácsi, garantálom, hogy egy csinos kis bunyóban lesz részed. – Láttam, hogy felvillan a szeme, úgyhogy úgy döntöttem, feltárom „szándékom” teljes voltáról. – De ez nem az a féle lesz, amit élvezni szoktál. Ez a fájdalmas féle, melyet csak aputól tudsz átélni. Tudod, hogy mennyire szereti egyszem kicsi lányát… és hát tudod, a meggyőzőképességem eddig még nem mondott csődöt nála… szerintem most sem vallanék kudarcot. – Egyből kihunyt a lelkesedés szemeiből, mire oldalra pillantottam, és pont láttam apu elismerő pillantását felém, miközben mosolyra húzódtak ajkai.

- Na, jól van, emberek – erre mindenki furcsa pillantást vetett rám, úgyhogy gyorsan helyesbítettem – akarom mondani drága szeretteim, elárulna esetleg valaki, hogy hol voltatok egész nap, hogy teljesen egyedül hagytatok? – kérdeztem, kicsit talán csípősebben a kelleténél, de azért kíváncsian vártam a válaszukat.

Már épphogy eltűnt arcokról iménti nevetéshullám utolsó maradványa is, de mikor feltettem kérdésemet, összenéztek, oly sejtelmesen és örömmel néztek rám, hogy mindegyikük ajka mosolyra húzódott újfent. Én meg csak vártam és vártam a választ, melyet végre szeretett anyám el is árult.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés