(Bella szemszöge)

-Gyere Bella! – mondta Alice. – Nincs itthon senki! Felesleges itt várakoznunk, hallod?

Hogyne hallottam volna, de úgy tettem, mintha Alice meg sem szólalt volna. Nem fogom önszántamból a hátam mögött hagyni a lányaimat, akik miatt olyan sokat szenvedtünk.

-Itthon vannak! Az előbb kinézett valaki az ablakon!

-Csak képzelted! – felelte biztatóan Alice. – Nincs itt senki, gyere! Menjünk haza, majd később visszajövünk!

-Nem.

Ezzel ismét véget vetettem egy párbeszédünknek, de ez csak egy volt a következő félórában elhangzóak közül. Hajthatatlan maradtam: láttam Mrs. Henzi… hogyishívjákot, a lányok hazug anyját. Ő is látott engem, és tudhatja, hogy lebuktak. Elárulta magukat, de ettől függetlenül úgy tűnik, még mindig nem akar beengedni minket. Ez nem lehet igaz!

-Bella, gyere! – szólt lágyan Edward. Mikor szállt ki a kocsiból? Nem is hallottam a lépteit. Vámpírság ide vagy oda, Edwarddal sosem leszek egyenlő.

-Nem – feleltem, mint eddig Alice-nek. – Itthon vannak, láttam őket!

-Szerinted akkor miért nem jöttek már rég ki, hogy beengedjenek minket? – kérdezte Edward.

-Mert…

-Mert nem akarnak beengedni. Azt akarják, menjünk innen. Ez nyilvánvaló. Egyikünk sem ját jobban, ha itt ülünk egész nap.

-De a lányok…

-Később visszajövünk. Egy idő múlva kénytelenek lesznek beengedni minket.

-Nem akarom itt hagyni Shopie-t és Emmát!

-Ne légy ennyire csökönyös…

-Téged egyáltalán nem érdekelnek a lányaid?! – csattantam fel. Dühös lettem Edwardra, pedig ez nem gyakran fordul elő.

-Nem az én lányaim.

-Akkor meg kié?

-Jacob Blacké.

-Nem! Edward, ezt már ezerszer megbeszéltük: a lányok apja TE vagy! Nem Jacob! Sem senki más! TE! Én erről nem akarok többet hallani. Mielőtt megszülettek volna, megbeszéltük, hogy TE leszel az apjuk! Nem emlékszel?

-De…

-Akkor most vedd úgy ezt az egészet, mintha a lányaidtól lennél egy köpésnyi távolságra. Képes lennél elmenni, és itt hagyni őket?

-Bella…

-Képes lennél?

-Figyelj…

-Ebből elég volt! Nem várok többet! – hirtelen úgy éreztem, majd szétrobbanok mérgemben. Nem Edwardra voltam ennyire mérges, csak részben. Az dühített fel, hogy valaki – talán Mrs. Henzi… - kinézett megint az ablakon, meglátott, és ijedten behúzta. Ezt a bunkóságot!

-Bella, nem akartalak feldühíteni!… - szólt Edward. Megsajnáltam, amiért ilyen mérges voltam rá, most pedig magát fogja hibáztatni.

-Nem rád vagyok mérges – mondtam. – Hanem arra a nőre, aki megint kilesett az ablakon.

-Igen? Nem is láttam.

-Nem várok többet! – határoztam el.

-Bella, ne! – szólt végül utánam Edward, de már alig hallottam a hangját a fülembe süvítő széltől…

(Alice szemszöge)

Ültünk a kocsiban, és hallgattunk egy számot, amit Edward igazán jónak tartott. Nem nagyon érdekelt, ellazítottam magam az ülésen, és vártam, hogy Edward megjelenjen Bellával, ami azt jelentené: sikerült meggyőznie őt arról, hogy menjünk haza.

Én a magam részéről nagyon vártam, hogy találkozzak a lányokkal, de lehetetlen, hogy itthon legyenek, mikor már egy órája állunk itt, és nem engednek be. Nem úgy értem, hogy nem érdekel Shopie és Emma, de szerintem felesleges egy órát várni egy üres ház előtt.

-Nézzétek! – szólt Esme.

-Mi az? – kaptam fel a fejem.

-Valaki kinézett az ablakon – felelte Esme.

-Felismerted? – kérdezte Carlisle.

-Nem, idegen nő volt.

-Bellának igaza volt – mondtam. –Tényleg itthon vannak. Akkor meg miért nem engednek be?

-Nem tudom – felelte Carlisle. – De van egy olyan érzésem, hogy tudják, kik vagyunk, és nem akarják, hogy visszakapjuk a lányokat…

(Bella szemszöge)

Átugrottam a kerítésen. Könnyűszerrel. De nagyon gyorsnak kellett lennem, nehogy bárki is meglásson. Ha zen múlik Shopie és Emma sorsa, ám legyen!

-Bella, mit csinálsz? – kérdezte Edward döbbenten. – Azt hittem, nem fogsz ilyen őrült dolgot művelni! És ha meglát valaki? Mondjuk a szomszédból?

-Most már mindegy! – feleltem végül. – Nem adom fel, Edward! Bármit megteszek a lányokért.

Odamentem az ajtóhoz, és bekopogtam. Hiába, nem nyitott ajtót senki.

-Gyere vissza! – hallottam Edwardot. – Meg fogják kérdezni, hogy hogyan jutottál be!

-Ha meg visszamegyek, azt kérdezik, hogyan kopogtam!

-Akkor is gyere vissza!

Végül úgy tettem, ahogyan Edward mondta. Talán igaza van, legfeljebb majd azt mondom, hogy úgy kopogtam, hogy megdobáltam az ajtót, vagy valami ilyesmi.

Edward közbe visszament a kocsihoz. Bizonyára tudatta a többiekkel, hogy mi történt. Én a magam részéről nem gondoltam volna, hogy ennyit fogunk vesződni csak a bejutással. Mi lesz még itt?

Ekkor azonban…

…nyílt az ajtó.

-Jó napot! – köszöntem. – Isabella Swan vagyok.

-Van konkrét oka, hogy itt van? – vágott a szavamba a férfi. Eléggé morcosnak tűnt.

-Ő… - lázasan kutattam az agyamban. Nem tudtam, mit mondtak, mert elvileg a beszélgetés eme részét Carlisle mondta volna el. Szerencsére feltűnt nekik, hogy kijött valaki a házból, így mindannyian idejöttek hozzánk.

-Jó napot! – köszönt Carlisle is. – Carlisle Cullen vagyok.

-Nem érdekel a nevük! – dühöngött a férfi. – Az akarom tudni, mit keresnek itt!

-Két lányt – felelte Carlisle. – Emma és Shopie Henzibah a nevük. Nem ismeri őket?

-A férfi habozott. Eddig úgy tűnt, nagyon biztos a dolgában, de most elbizonytalanodott. Gondolkozott. Pedig tudhatta volna, hogy ezzel rögtön elárulta magát.

-Mi van velük? – kérdezte végül ingerülten.

-Szeretnénk beszélni velük. Fontos lenne.

-Miért nem szóltak erről előre? Azt hiszik, berontanak ide, és akkor mindenki úgy ugrál, ahogy maguk fütyülnek?! Nagyon tévednek

-Sajnáljuk, ha így van – szólt Esme.

-Iderontanak, és még maguk kezdenek el sajnálkozni! Hihetetlen! Na, ne köntörfalazzanak itt nekem: mit akarnak Shopie-tól és Emmától?

-Nem megyünk be? – kérdezte Alice.

-Mit akarnak tőlük? – Mr. Henzi…bah nem tágított. Dühösen meredt ránk.

-Beszélni velük. A múltjukat és a valódi családjukat illetően.

A férfi arcán mélységes döbbenet jelent meg. Rájött, hogy miért vagyunk ott. Egy percig szólni sem tudott, de aztán visszanyerte hangját:

-Nem tudom, mit keresnek itt. Shopie és Emma két teljesen normális lány! Nem kell itt semmit megvizsgálni! – mentegetőzött. Egyre jobban árulta el magát.

-Szó sem volt semmilyen vizsgálatról – mondta Carlisle. Mr. Hanzibah rájött, hogy megint hibázott. Zavart lett.

-Akkor jó… - motyogta végül. – Jöjjenek be! – ezt úgy mondta, mintha egy vesztes csatát jelentett volna be. Ez úgy nézve tényleg az volt: de ő vesztett. Kénytelen azt tenni, amit mi mondunk.

Nem is gondoltam volna, hogy ma bejutunk a házba. De sikerült. Odabent kellemes meleg volt. A férfi, Mr. Henzibah (igen, most eszembe jutott) a hallba vezetett minket. Ott már várt ránk egy nő, azonnal megismertem: ő nézett ki az ablakon. Esme is megveregette a vállamat:

-Láttam őt egyszer kinézni az ablakon! – súgta a fülembe.

Úgy tűnik, ő is felismerte.

-Én is – válaszoltam.

A nő mellett pedig két lány állt. Első ránézésre egyformák voltak: barna szemük, gesztenyeszínű, gomba formájú hajuk, még a szemükbe lógó frufrujuk is teljesen egyforma volt. De ha jobban megnézzük őket – márpedig én jobban megnéztem őket – rájöhetünk, hogy az arcvonásaik korántsem hasonlítanak. Az egyik, Shopie nagyon hasonlított Edwardra, csak ő lány volt. Arca - bár Edward férfiak vonásait örökölte – sápadt, fehér bőrű, mégis nőies… Nagyon szép kislány volt.

Emma – a másik lány – nem emlékeztetett senkire, csak egy személy apró vonásait láttam benne: azét, akiről soha többet hallani sem akarok. Emma Jacobra hasonlított. De nem nagyon, csupán az venné észre a hasonlóságot, aki jól megnézi Jacob -, és Emma arcvonásait is. Emma nem volt szakasztott mása Jacobnak, mint Shopie Edwardnak. Ennek végül is örültem, mert nem lett volna jó, ha mindig Jacob Blacket látom a lányom helyén. De egy kicsit hasonlított, és ez is elég volt ahhoz, hogy tudjam: a két lánynak részben Jacob is az apjuk. És ez elkeserített.

-Sziasztok! – köszönt Alice barátságosan nekik.

-Mit akarnak? – támadt ránk rögtön Mrs. Henzibah.

-A lányok miatt jöttünk – mondta Alice. Carlisle-nak kéne beszélni!, bárcsak ezt tudnám üzenni neki. Carlisle olyan kifinomultan el tudná intézni a dolgot… Remélem, ez Alice-nek is sikerül.

-Igen? – a nő hangja remegett. Szemei vörösek voltak: bizonyára sírt. Nyilvánvaló, hogy tudta, miért vagyunk ott.

-Shopie és Emma tudják, hogy nem a valódi szüleiknél vannak? – kérdezte nyersen Alice.

-NEEEEEEE! – akartam ordítani, de nem jött ki hang a torkomon. Mindent elront! Nem! Nem! Nem! Nem!

A két lány arcán mélységes megütközés látszott. Először ál-szüleikre pillantottak, aztán ránk, végigmértek engem, Edwardot… s végül Alice-t bámulták gyűlölködve.

-Miről beszél? – kérdezte zavartan Mrs. Henzibah.

-Mikor kisbabák voltak, elvitték őket. Így van?

-Nem tudom, miről beszél! – a nő hangja remegett. Ajkai is. Mint egy kisbaba. Jó lesz taktikát változtatni. De Alice erre nem jött rá.

-Arról, hogy a két lány igazi neve Shopie Cullen és Emma Cullen. Maguk végig hazudoztak nekik! Az igazi szüleik ők! – Alice rám és Edwardra mutatott.

Mrs. Henzibah könnyei kicsordultak. A nő csak bőgött, zokogott. Közben mondott sok mindent, de nem lehetett érteni. Csak részleteket:

-…én hibám… rossz szülő… meghalt… nem akartam hazudni… szeretem… nem lehet…

-Anya azt mondta, az igazi szüleink meghaltak – mondta Emma. – És hogy anya és apa a rokonaik, azért kerültünk hozzájuk! Maguk nem lehetnek a szüleink!

-De, ez az igazság – mondta Shopie. Mindnyájan meglepődtünk. – Ő – mutatott rám – nagyon hasonlít rád. És szerinted ő – mutatott Edwardra – hasonlít rám. És ő – tartotta kezét még mindig Edwardon – képes arra, amire te: a gondolatolvasásra. Ő pedig – ismét rám mutatott – képes arra, amire én: megvédeni másokat és magát a gondolatolvasástól.

-Te… te képes vagy erre? – alig találtam a hangom. Ők a mi lányaink! Mindent örököltek tőlünk! Elöntött a melegség… nem bírtam magam megállítani… odaléptem Shopie-hoz, és a karomba zártam, hogy ne is tudjon elmenni. Végre visszakaptam őt.

Shopie nem tépte ki magát az ölelésemből. Ő is megölelt. Boldogság fogott el: akkor mégsem volt hiábavaló ez az egész. Most, amint a lányomat öleltem, minden gondom elszállt. Csak ő volt, meg én… A világ megszűnt…

-Anya… - suttogta Shopie alig hallhatóan, de én mégis meghallottam. És ez az egy szó is tökéletesen elég volt a boldogságomhoz…

9. fejezet

-Mindig tudtam, hogy anya nem anya – mondta Shopie.

-Ezt hogy érted? – kérdeztem tőle. Értelmes lány lett belőle.

-Pontosabban Mrs. Henzibah – felelte Shopie. – Ő sosem volt vele olyan, mint Emmával. Őt mindig jobban szerette. Sosem voltam vele egyenlő…

-Én mindkettőtöket szeretni foglak – mondtam neki. Szomorú volt. – Azóta szeretlek titeket, mióta megszülettetek. Érted, kicsim?

-Persze. És most mi lesz? – kérdezte.

Haboztam.

-Mi lenne?

-Veletek lehetek? Vagy itt kell maradnom? Nem akarok! Mrs. Henzibah Emmát szereti, engem nem. És nem akarok így élni tovább.

-Az lesz, amit te szeretnél – feleltem. – Ha velünk szeretnél jönni, úgy is lehet. Vagy ha inkább itt maradnál…

-Nem akarok itt maradni! – vágott a szavamba Shopie. Mintha a maradás gondolatára is megijedt volna, és ez jó érzéssel töltött el: tehát nem kell elrángatni innen, csakhogy újra visszakapjam őt.

-Rendben.

-Mindig tudtam, hogy Mrs. Henzibah nem az igazi anyukám – mondta Shopie. – Furcsa, nem?

-De.

(Shopie szemszöge)

Furcsa volt ez az egész. Mintha a lényem egy része mindig ezt a nőt szerette volna, aki most az anyámnak vallja magát. Nem is ismerem, de érzem, hogy nem hazudik, és szeretem őt, pedig alig ismerem. De ez mintha nem is lenne akadály. Lesz még időm megismerni őt.

És most eljött ide, értem… Mrs. Henzibah sosem tenne ilyet, csak ha az én helyemben Emma lenne. Őérte mindent megtesz, értem jóformán semmit. Ha összeveszek Emmával, mindig engem hibáztat.

-Shopie, hagyd békén Emmát, inkább vegyél róla példát!

Hányszor is hallottam már ezt az egy mondatot, és valahányszor ezt mondta Mrs. Henzibah, könny szökött a szemembe.

-Shopie sír! – árulkodott néha Emma, de idősebb korára szerencsére kinőtte.

Most, hogy ehhez a témához értünk, rohamosan jöttek az emlékek, mind arról, ahogyan Mrs. Henzibah kivételezett Emmával. Rossz érzésem támadt, és azonnal el akartam innen menni.

Pedig ez volt az otthonom. De most már nem éreztem annak. Hirtelen az a halvány kedvelésem, amit Mrs. Henzibah felé éreztem, megszűnt létezni. Ez a nő viszont – anya –, azt mondta, szeretni fognak. Nekem pedig arra volt jelenleg a legnagyobb szükségem.

-Menjünk! – sürgettem őt.

-És mi legyen Emmával? – kérdezte a nő. Nem tudtam a nevét, de most már érdekelt.

-Mi lenne? Velünk jön, nem? – azt hittem, Emma ugyanazon az állásponton van, mint én. De aztán leesett: Emma nem az volt, akit mindenért leszidtak, hanem akivel kivételeztek. Neki nem volt sürgős az elmenetel: ő királynőként élt eddig is itt. Minek kéne egyáltalán ezt megváltoztatni, nem?

Lezártam az elmém, hogy Emma ne tudjon semmit sem kiolvasni belőle. Még csak az kéne!

-Nem tudom, Shopie.

A hangja csöndes volt. Ez nem jelentett jót.

-Megkérdezem tőle! – indítványoztam. Más nem jutott eszembe

-Jó.

Odamentem Emmához. Arca fakó volt és sápadt. Szomorúnak tűnt, pedig általában ő szokott vidámabb lenni. Nem örült a történteknek, látszott rajta.

-Mi a baj, Emma? – kérdeztem tőle.

-Elmész, igaz? – hangja halk volt. Kirázott tőle a hideg: mintha egy hullával beszélnék.

-Persze. Te nem jössz?

-Ezek idegenek, Shopie! És ha átvernek minket? Ha csak elrabolni akarnak? Vagy valami szörnyű dolgot tenni velünk?

-Jaj, Emma! – mondtam dühösen. – Hogy jut ilyen az eszedbe?

-És te honnan veszed, hogy ők tényleg a valódi szüleink?!

-Érzem. Legbelül érzem, hogy minden rendben lesz. Én elmegyek velük, gyere te is. Légyszi!

-Nem hiszem. Semmi kedvem új élethez. Jó volt nekem a régi, nem kell kavarni ezen az egészen!

-Emma, ne csináld! Mindkettőnket szeretni fognak! Komolyan! Most ne legyél már ilyen hülye! Ez az igazság, hogy velük a helyünk! Nem pedig az ál-szüleinknél, akikhez semmi közünk, de itt éljünk velük, mert kényelmesebb?

-Nem akarok elmenni, Shopie! Hiába győzködsz!

-És akkor is elmegyek!

-Akkor menj!

-Szia! – mondtam fagyosan és dühösen. Hogy lehet Emma ilye vak? Végre élhetnénk rendes életet a rendes családunkkal, és inkább marad? Lehetetlen egy alak!

-Mi a neved? – kérdeztem új anyukánktól. Nem akarom ezentúl „nő”-nek emlegetni. Az olyan, mintha egy idegenről beszélnék az anyám helyett.

-Bella.

-És hogy hívjalak?

-Nem tudom.

-Nem baj, ha inkább… Bellának hívlak?

-Nem, dehogy!

Tehát Bella. Olyan, mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet. Bella. Ismerős, de nem tudom, honnan. Még sosem éreztem ilyet. Bella…

Nem tudom.

-Emma nem akar jönni.

-Tudom.

-És akkor ő itt marad? Meg fogja bánni, hogy így döntött! Akkor még meggondolhatja magát? – kérdeztem.

-Emma azt tehet, amit akar. Ha ő itt akar maradni, akkor úgy lesz. De ő a lányom! Ha úgy dönt később, hogy velünk akar lenni, akkor semmi akadálya. Én mindig szeretni foglak mindkettőtöket!

(Bella szemszöge)

Shopie megölelt újból. Éreztem, hogy nem karja itt hagyni Emmát. Igazából ezt én sem nagyon erőltetném, de nem rángathatom magammal Emmát, azzal csak rontok a helyzeten. Ha itt maradd, az ugyanolyan fájó, minthogy rosszul érzi magát nálunk. Nem akarok neki rosszat, és ha neki ez a legjobb, akkor legyen. Inkább én legyek szomorú, mint Emma!

-Nem akarom, hogy Emma itt maradjon! – mondta Shopie. Megsimogattam gesztenyebarna, fénylő haját.

-Hidd el, Shopie, hogy minden meg fog oldódni! – feleltem végül. Ezzel nem csak Shopie kételyeit akartam eloszlatni, hanem magamat is meg akartam nyugtatni.

-És ha mégsem?

-Nem kell mindig a legrosszabbtól tartani – mondtam végül. De valóban nem hagyott nyugodni a gondolat. Megtettem mindent, hogy visszakapjam a lányaimat, és most Shopie valóban itt is van. Arra azonban nem számítottam, hogy csak az egyikük akar majd velünk jönni. Ikrek, tehát úgy gondoltam, a véleményük is egyforma. Ez azonban nagy tévedés: Shopie összehasonlíthatatlan Emmával. Nem rossz értelemben, de attól, hogy ikrek, a kinézetükön kívül nem sok mindenben hasonlítanak.

Ebben a döntésükben sem.

Eközben Carlisle és Mrs. Henzibah valamiről beszéltek. Valószínűleg arról, hogy mi legyen a lányokkal. Nagyon tartottam attól, hogy mindezek ellenére Shopie és Emma nélkül kell elhagynom ezt a – cseppet sem barátságos – házat.

Edward rám nézett, és pedig ismét ugyanazt éreztem a szemében, amit nemrég: hogy ez nem az ő kalandja. Nem hiszi el, hogy Shopie és Emma az ő lányai. És erről lassan fogalmam sincs, hogy győzzem meg…

Az idő rohant. Eltelt már háromnegyed óra, és úgy tűnt, Carlisle megegyezett valamiben Shopie és Emma állítólagos anyjával. Miközben beszéltek, Mrs. Henzibah sírt, úgy tűnt, beszélni is alig tud.

Végül Carlisle idejött hozzánk.

-Alig lehet azzal a nővel szót érteni – kezdte. – Minden második szavára elsírta magát…

-És mit mondott? – kérdeztem.

-Azt, hogy tudja, végig tudta kik vagyunk. Bevallotta, hogy volt egy ismerőse a kórházban, aki valamilyen módon elintézte, hogy Shopie és Emma az ő gyerekeiknek legyen beírva. Mrs. Henzibah-nak volt egy fia, aki három nappal a lányok előtt született, de ő aznap, mikor Shopie és Emma megszülettek, meghalt. A papírokat, amiket Shopie és Emma születéséről írtak, szinte rögtön átírta az a bizonyos ismerős, hogy a szülők ők legyenek. A valódi szülők pedig – nézett rám – „megkapták” az ő halott gyereküket. Fogalmam sincs, ki lehet az az ismerős, aki így el tudta intézni a dolgokat.

-Nem ismerős volt… - jött oda vörös szemekkel Mrs. Henzibah. – Most, hogy úgy is minden mindegy, elárulom, hogy egy idegen nő volt az: felajánlotta, hogy lehet gyermekünk, sőt kettő is. Elmondta, hogy el tudná intézni, mi pedig igent mondtunk.

-Arra nem is gondoltak, hogy mekkora fájdalom éri a gyerekek igazi szüleit?! – csattantam fel.

-De, persze. De annyira nagy csapásként ért minket Oscar halála, hogy igent mondtunk. Josh, és az én szüleim már rég elhunytak, keresztszülők egy kontinenssel arrébb élnek, nem is tudták, hogy terhes vagyok. Így senkit nem zavart, hogy nem egy, hanem két gyereket hoztunk haza – valóban, Mrs. Henzibah alig érthetően beszélt, mert folyamatosan sírt. – Én úgy szerettem Shopie-t és Emmát, mintha a saját lányaim lennének! Anyjuk helyett anyjuk voltam! Nincs okuk panaszkodni, hogy rosszul bántam velük!

-Álljon meg a menet! Nehogy már magának álljon feljebb! Ellopta más gyerekeit, és még azt bizonygatja, hogy nincs okom bármit is mondani?!

Mrs. Henzibah lesütötte a szemét.

-Várjon egy kicsit… - szólt Carlisle. – Ki is volt az, aki elintézte, hogy Shopie és Emma a maga gyerekei legyenek? Nem tudja véletlenül a nevét?

-Most hirtelen nem jut eszembe…

-Akkor írja le! Hogy nézett ki? Nő volt, vagy férni?

-Nő. Nem túl öreg. Talán csak az kiemelendő, hogy hosszú, vörös haja volt. Egyébként teljesen átlagosnak mondható. Hófehér bőre, és… igen, vörös szemei. Talán az volt a legfurcsább.

-Vörös? – a torkomon akadt a szó. Túlságosan emlékeztetett ez a leírás egy bizonyos személyre… pontosabban vámpírra.

-Pontosan – felelte Mrs. Henzibah.

Egy percig mind néma csendben meredtünk egymásra. Mindenkinek leesett, hogy kiről van szó. Mrs. Henzibah furcsán nézett ránk, nem tudta, miért akadunk ki annyira azon, amit mondott. Nem győztem szörnyülködni: hogyan történhetett mindez?

-Köszönjük, hogy mindezt elmondta! – mondta végül Carlisle.

-És mi lesz… - Mrs. Henzibah elbőgte magát, sírógörcs jött rá.

-Shopie és Emma ott maradnak, ahol szeretnének. Hacsak nincs magának valami kifogása…

-Nincs! Dehogy! Csak a rendőrséget ne hívják! Könyörgöm!

-Rendben. Ha nem ellenkeznek.

-Persze…

Odamentem Shopie-hoz. A kanapén ült szórakozottan, mintha nem is ezen a világon élne. Kicsit emlékeztetett valakire.

-Shopie, velünk jössz, vagy maradsz? – kérdeztem.

-Megyek.

Határozottam jelentette ki válaszát, pedig jóformán nem is ismert. Mégis, mintha egy láthatatlan kötelék fonna minket össze, ami nem ismer akadályokat, és ez tényleg semmiségnek tűnt. Persze, hogy velünk jön!

Mosolyogtam Shopie-n és közben Emmához mentem. Azonnal elkomorodtam. Emma nem túl barátságos pillantásokkal méregetett.

-Emma… - kezdtem.

-Nem akarok elmenni! Ne vigyék el Shopie-t! Meg fogja bánni, ahogy döntött! – mondta Emma keményen. – Nem fognak innen elvinni! Maguk nem a családom! Csak idegenek!

-Emma, én az édesanyád vagyok!

-Túl fiatal! Még hogy anya! Shopie-t még el tudják hitetni mindenfélével, mert ő mindenkiben megbízik, de én nem vagyok ilyen hiszékeny! Győzködhet akár életem végéig, én akkor is itt maradok!

-Nem foglak győzködni, Emma – mondtam csöndesen. – Mindegy, hogy döntesz, én a legjobbat akarom neked. Ha te itt érzed jól magad, legyen. Ha neked itt jó, itt maradhatsz. Nem akarok a helyedben dönteni.

-Bella, gyere! Megyünk! – szólt Edward gyönyörű hangján.

Szótlanul hagytam ott Emmát. Arcán – akármilyen furcsa – szomorúság tükröződött. Szemei vágyakozva néztek végig rajtunk, végül Shopie-n állapodtak meg. Emma nem volt biztos a döntésében, ez látszott rajta. Talán csak rontottam a helyzeten, mikor nem hogy győzködtem volna őt, hanem tudtára adtam, hogy ő dönt. Bizonytalan volt mindig is, én csak rásegítettem.

De nem akarom befolyásolni. Hiába, anyai ösztön: mindig a legjobbat akarom neki.

Én is kimentem, előttem Shopie lépkedett. Még visszanézett egyszer Emmára, és mutatta neki, hogy ő is jöjjön. De Emma valószínűleg nemet intett a fejével, mert nem jött utánunk. Shopie elköszönt a Henzibah házaspártól. Búcsút vett régi életétől, de mintha nem bánta volna, hogy a dolgok megváltoztak.

Az autó beindult. Amint távolodtunk a háztól, úgy éreztem, egy részem mégis ott maradt. Emma nem jött velünk. Fájt a hiánya, pedig alig ismertem. Nem mondott valami kedves dolgokat, de én attól még a lányomnak tekintettem.

Shopie megfogta a kezem.

-Most hova megyünk? – kérdezte.

Alice rámosolygott, és válaszolt helyettem:

-Most megismerheted az új otthonodat.

Shopie izgatott lett. Fejemben még ott motoszkált Emma távolodó alakja, de egyre jobban elöntött az öröm: Shopie, ez az életvidám lányka végre velem van, és most már senki nem veheti el tőlem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés