(Rebecca)

      Hogy ebben a suliba semmit se tanítsanak. Mármint új dolgot. Felháborító. De nem baj! Közel 2 óra múlva bunyózhatok egy jót. Át kéne öltözni.

      Bemegyek a gardróbba és felveszem a fekete orosz harci ruhát, ami a mester fokozatot jelenti. Kezes, lábas. A kezeimnél és a lábaimnál egy kicsit bő, de ez így pont jó. Derekamra kötöm az övet, ami szintén pamut. Lábamra húzom a szintén textilből készült cipőszerűséget, ami lábszár középig ér. Kezembe kapom az adamantiumból készült dárdámat. A hajamat összefonom, és felmegyek a tetőre.

      Pár perc múlva befut az 5 tesó. Szó szerint! Egyszerűen csak előbukkannak a semmiből. Nagyot nézek. Várok, ők is várnak.

      - Szerintem beijedt - veti fel Emmet. Utállak! Én soha sem ijedek meg.

      - Nem hinném - válaszolja Alice. - Téteket?

      - Már megtettük Alice - válaszol nagy türelemmel Jasper.

      - Azért ciki lenne, ha megverne egy vámpírt - viccelődik Bella. - Ügyes légy szerelmem.

Majdnem leestem a tetőről. Vámpír? Ezek betegek. Őrültek! Lassan, halkan surranok. Lépteimnek nesze nem hallatszik. Elrugaszkodok, és leszaltózok a tetőről, le 2 emelet mélybe. Puhán kecsesen érek talajt. Fonatom utánam száguld. Eléggé meglepem őket. Nagyon is.

      - Üdv néked bátor halhatatlan! - hangom dacos és hűvös.

Mindenki nagyot néz.

      - Kezdhetjük? - vonom fel szép ívű, szőke szemöldökömet. Edward bólint. Elhelyezkedünk, a dárdát, ami a kezemben van, átlósan tartom a levegőben.

      Na, lássuk a medvét! Elkezdek oroszul beszélni, ami látszólak leköti, így nem figyel az apró, ámbár lényeges mozdulataimra. Lassan elhelyezkedek, s ő még mindig arra figyel, hogy mit mondok. Szerintem tetszik neki a faitas receptje, bár kétség kívül, hogy a nagyi változata finomabb, mint az eredeti. Átcsusszanok, a lábai alatt rávágok a gerincére, ledobom, a dárdát megfogom a nyakát. Ott van a kezeim közt, lebénulva, rémült arckifejezéssel. Megfogom az egyik karját, hátra csavarom roppan. Általános megrökönyödés. De nem lényeg. Agyamat elborítja az ölni vágyás vörös köde. Testemet, a számat már csak az ösztönök irányítják.

      - Van vezekelni valód? - dorombolom, újra félelmetesebbé tesz az akcentusom. Borzasztó. Nem vagyok a magam ura. Remegni kezdek, már megint. Rohamom lesz, ez nem jó, se nekik se nekem. Elengedem Edwardot, aki ernyedten hull a nedves fűbe. Érzékeim kiélesednek, hallom a puffanást, a fű zizegését. Ne! Ez így nem lesz jó. Kinyitom a szemem, olyan, mint ha eddig vak lettem volna. A színek élesebbek, minden kontúrt nyer. A szagok finomabbak, szinte megrészegít. S bennem tombol az a szörny, aki bitorolja őrült lelkemet. Felnézek az égre, szemem lehunyom. Várok. Várok, hogy vége legyen ennek az őrületnek. Várom, hogy megváltsanak. Várom, a halált. Azonban az nem jön el. Csak egy mackós hangot hallok. Odafordulok. Egy aggódó, fekete szempárral találkozom. Emmet az. Próbál közelíteni, de én hátrálok. Nem akarom bántani.

      - Rebecca, jól vagy? - kérdezi óvatosan.

Keserűen felnevetek.: - Hogy lennék jól? Egy szörnyeteg vagyok. Egy gyilkoló gép. Elegem van! - hangom a szokásosnál is bársonyosabb, szinte hízelgő.

Elindulok a fém dárda felé, megnyomom azt az apró gombot, ami rejtve van a kíváncsi szemek elől. Végén kipattan egy penge, éles, halált ígérő. Mielőtt bárki reagálhatna, leszúrom magam, egyenesen a hasamba. Forró vérem ellepi a ruhám, gyorsan tör ki testem rejtekéből, mint egy vulkán.

      Engem pedig vár a békés, sötétség, amit nekem a pokol lángja kínál. Fáj, ég kínoz. Sikítanék, de erős vagyok, nem teszem. Csendben maradok. Tisztelgek a sátán előtt, hátha nem a kárhozat vesztőjébe dob. Közben eszembe jut édesanyám mosolygós arca. Apám büszke mosolya, amikor meg tanultam dzsúdózni. A nagymamám bölcs szemei, amik mindent tudnak. Nagyapó merengő arca, amikor a II. Világháborúról beszél, a fájdalmas tekintet, amikor rám néz. Mintha tudná, hogy én is harcolni fogok egy háborúban. Csak, hogy én nem a világokéban teszem azt, hanem a lelkemében. Aztán, hirtelen a szívem kezd fájni veszettül, az ördög azt akarja. De én nem adom! Az enyém! Az emlékeim kincses ládája, a vérem szülő anyja! Az enyém… Élni akarok! Élni!

***

(Emmet)

      Hihetetlen, ahogyan mozog! Edward észre sem veszi, ugyanis beszél a csaj. Apró mozdulatai, egy nagyobb sérülésre utalnak. Majd hirtelen elrugaszkodik, át siklik Ed lábai alatt és azzal a fém dárdával rávág, a gerincére. De nem ment tönkre! Sőt, Edward bénultan esik a fűbe. Bella megijed, de Jazz lefogja. Én árgus szemekkel figyelem a lány minden mozdulatát. Roppanás, a fivérem karja eltört! Jasper idegesen pillant Rebecca felé, akinek a tekintetébe ölni akarás költözik. Félelmetes.

      - Van vezekelni valód? - hangja behízelgő, és ijesztő.

Remegni kezd, majd elkapja a kezét Edward nyakáról, s el is lép. Pár percig némán áll egymagában, csukott szemmel. Bella elvitte Edwardot a tűzvonalból, már kezd engedni a bénultsága. Vajon, hogy csinálta? Rebecca szemei kipattannak, bennük őrület tombol. Fejét az ég felé fordítja, ezüst szőke haja ragyog, a csöppnyi napfényben. Óvatosan megszólítom: - Rebecca jól vagy?

      Hangom aggódósra sikerült. Úgy érzem megtaláltam a békét. Olyan mintha, 1000 éve ismerném ezt a lányt. Keserűen rám néz, s felkacag: - Hogy lennék jól? Egy szörnyeteg vagyok. Egy gyilkoló gép. Elegem van!

Hangja fájdalommal teli, próbálok közelebb menni, úgy érzem ott a helyem. Ő hátrálni kezd, majd megpillantja a dárdát, diadalittasan elmosolyodik. Mire készül? Másodperceken belül ott terem, kecsesen, nesztelenül lépdel, mint egy balerina táncos. Gyönyörű. Járása kígyózó, magabiztos, feszélyeztető. Elámulok teljesen. Majd hallok egy kattanást, libbenést, súrlódást, puffanást, csordogálást. Megérzem, az édes vérének illatát, melyben benne van a rózsa, csokoládé, és az eső aromája. Elvarázsol teljesen. Tudatom háborog, testem cselekszik. Megfogom finom vonalú, hosszú nyakát, és az artériába harapok. Most már teljes az őrület.

      Valaki lerángat. Ketten lefognak. Erősek így együtt. Nem bírok velük.

      Úristen! Mit tettem! A kanapénkon fekszik, teljesen mozdulatlanul, izmai néha meg-megrándulnak, de hangot nem ad ki, nem sikít, nem ordít, erős. Nagyon is. Sokszor, amikor békés az arca, azt hiszem, csak alszik. 2 napja ülök itt mellette, s árgus szemekkel figyelem, minden apró mozdulatát. Már az első nap megérkezett Rose, oldalán egy homok szőke rókaképű férfival. Kiderült, hogy megtalálta az igaz szerelmet. Nem mondom, hogy jólesett, hogy elhagy, de nem rázott meg különösebben. A szívem már haza talált.

      Alice gyakran boldogít jelenlétével, elsüt néhány poént, de nem reagálok rá. Nem tudok. Szenvedek. Esme, gyakran megvigasztal. Edward pedig közelébe sem jön a nappalinak. Mint megtudtam, azért, Rebecca gondolatai üvöltenek, kínnal telve. Jaspert se láttam mostanában. Gondolom nincs kedve szenvedni. Carlisle próbál megnyugtatni, arról is, hogy nem az én hibám, hogy megharaptam. Ja persze, majd Jazzé. Neki „énekelt” Rebecca vére.

      Eljött a harmadik nap. Egész teste remeg, arca el van torzulva a fájdalomtól. Néha nyöszörög, de nem sikít. Rosalie és Reneesme vigasztalnak. Szíve felgyorsulni hallatszik, kapkodva veszi a levegőt, kinyitja szemeit - amik csodával határos módon, még mindig kékek, -, a vállamba kapaszkodik, majd most az egyszer felordít, mindenki megjelenik a nappaliba. Kiáltása pár másodpercig tart, de én óráknak nézem. A szíve leállt. Nem vesz levegőt, megszeppenve néz körül, majd hirtelen felugrik, meghazudtolva a gravitációt, a plafonon guggol, és morog, kivillantva borotva éles fogait. Szépsége, talán még Rosa-t is felülmúlja. Arcán büszkeség uralkodik. De még mindig morog.

      Jacob féltőn öleli Nessiet, aki ámulva nézi Beccát. Egyszóval mindenki csodálkozik.

      - Nem akarunk bántani - kezdi apám, hangja kissé feszült.

Rebecca leugrik - szó szerint - a plafonról, puhán, hangtalanul ér talajt, még halkabb, mint volt. Beszélni kezd, de senki sem érti. Az anyanyelvét használja. Közelebb megyek hozzá, ő hátrál, dadogni kezd. Ez fura. Továbbra is beszél.

      - Rebecca Ivanovics - szólalok meg. Tekintetét rám emeli, teljesen elkábulok. Gonosz mosolyra húzza, megy piros ajkait.

      Pokoli kín járja át a testem, s ez nem olyan, mint Jané. Ez nem csak mentális, ez fizikális is. Sorra törnek el a bordáim. Majd abba marad az egész. Szemei kábultak.

      - Köszönöm - suttogom. Jasper csak bólint. Remegve felállok.

      - Hol vagyok? A pokolban? Meghaltam? Nem ver a szívem! - pánikol Becca, akcentusa megmaradt.

      - A Cullen házban, biztonságban. És igen meghaltál, de élsz - Carlisle hangja nyugodt. Becca is megnyugszik.

Rám néz, tekintete riadt, világító azúr szemeitől ellágyulok. Hirtelen előttem terem, és hozzám bújik. Én pedig átölelem.

Talán, ez egy boldog lét kezdete.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés