-Nem mondhatom el, sajnálom - mondta tagoltan, jól érthetően.
Én erre csak bólintottam. Edward még mindig nem nyitotta a ki a szemét és még mindig nem fogta meg hideg kezével az én meleg kezemet.
-Edward - szólaltam meg kissé rekedtes hangomon.
Edward nem reagált.
-Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem és éreztem, ahogy egy lassú könnycsepp az útjára indul az arcomon.
Én meg csak néztem tökéletes alakját, ami így, hogy nem mozdult tényleg szoborszerűvé vált. Nála szebb "embert" még álmodni sem tudtam volna. Nem mintha akartam is volna. Becsuktam a szemem, mert egyre több könnycsepp indult felfedezőútra.
Hideg fuvallatot éreztem és utána már csak annyit sikerült észrevennem, hogy valaki letörölte a könnycseppeket. Ahányszor csak levegőt vettem egy nem túl édes illatot érezhettem. Az illat alapján tudtam, hogy ki lehet az.
(EDWARD SZEMSZÖGE)
Már megint sír. Méghozzá miattam. Ha nem lennék a világon, akkor valószínűleg nem sírna ennyit. Elvégre nem is lenne, aki megbántaná.
Csak megkövülten néztem, ahogy a könnyek a csukott szemén át is eltudják lepni gyönyörűséges arcát.
Közelebb hajoltam hozzá.
Éppen hogy csak annyira, hogy ne érezze meg, hogy ott vagyok előtte.
Nem volt bátorságom megcsókolni csókra termett ajkait.
Helyette csak néztem és szinte belevéstem ezt a képet az agyamba és azt a lényeges információt a képpel kapcsolatosan, hogy ez a Tündér vagy akár azt is mondhatnám, hogy Angyal miattam sír.
El kell mennem - gondoltam.
Mit ér a szerelem, ha csak az Angyal szenved a Sátán (avagy én) sosem? Még mielőtt kinyithatta volna a szemét már ott sem voltam a kanapén. Egy dolog érdekelt: El onnan, el mellőle, hátha így kevesebbet fog szenvedni. Még akkor is, ha ez nekem olyannyira fáj, hogy lélegezni is alig tudok.
(NIKKI SZEMSZÖGE)
Kinyitottam a szemem. Rosalie ült velem szemben. Pont úgy, hogy ne láthassak a háta mögé. Alice és Emmett meg persze Carlisle nem voltak a helyükön.
- Mi történt? - suttogtam. Erőteljesebb hangra már nem volt energiám.
- Edward - kezdte, de innentől kezdve, mintha nem működött volna az agyam. Rémülten pillantottam Rosalie válla fölött Edward helyére.
Üres volt. Üres, mint az agyam. Üres, mint a lelkem még mielőtt megismerhettem volna Őt. Az, hogy nem volt ott, olyan hatalmas fájdalmat okozott, hogy úgy éreztem menten széthullok és majd Rosalie fogja a darabjaimat összeszedni.
- Hiányzik - suttogtam.
- Ki? - kérdezte zavartan Rosalie.
- Ő - suttogtam és, mint aki csodát lát maga előtt, boldogan könnyező szemmel nyújtottam ki lassan magam elé a két kezemet.
- Nikki - szólt hozzám Rosalie aggódva.
- Azt hiszem megőrültem! - mondtam és a mondta végére, nem tudom, hogy miért, de röhögő görcsöt kaptam.
Talán csak jól esett nevetni, azon, hogy mennyire tudok szenvedni. Szenvedni a Hiányától, pedig alig pár perce mehetett csak el.
- Nem tudok. Annyira erősek benne az érzelmek, hogy nem tudom befolyásolni őket - mondta és látszódott rajta, hogy küszködik.
Újabb röhögő görcs jött rám, de a fájdalom lassan, de biztosan felkúszott a mellkasomba, emiatt akadozva nevettem.
- Nem akarok élni - suttogtam magam elé, amikor sikerült "lenyugodnom".
- Dehogyisnem! - mondta Rosalie.
- Lehet, hogy élni fogok, de nem akarok tovább élni - magyaráztam és felálltam.
- Hova mész? - kérdezte Rosalie és elém állt, hogy megakadályozzon a távozásban.
- El innen - motyogtam magam elé.
- Nikki, legalább hallgass végig - kérlelt Rose.
Erre csak megráztam a fejem.
- Kérlek! - mondta Rosalie édes, csilingelő hangon.
- Nem akarom! - kiáltottam, mert közben valaki megfogott és elvitt a kanapéhoz.
Lefektetett és lefogott. Ki lehet az? És miért nem látom? Ekkor döbbentem rá, hogy már megint összeszorított szemekkel sírok.
- El akarok menni! - sikongattam.
- Nikki, nyugi! Csak én vagyok az - mondta egy lágy, kedves mégis fájdalmas hang, de nem az, amire nekem akkor szükségem volt.
- Nem - sikítottam továbbra is, Alice kérésének ellenére is.
- Mi baja? - kérdezte Emmett.
- Nem tudjuk. Egyik percben nevet pedig fájdalmai vannak, a másikban meg visítozik, hogy el akar menni - magyarázta Jasper.
- Majd én megnézem - mondta Carlisle. Hideg fuvallat. Elhallgattam, mert Carlisle kérdezett valamit és szerettem volna legalább neki értelemesen válaszolni.
- Hol fáj? - kérdezte Carlisle nyugodtan.
- Nem kapok levegőt - mondtam halkan, ugyanis fuldokoltam.
- Nikki, ameddig nem válaszolsz, addig nem tudunk segíteni - magayarázta Rosalie.
- Nem kapok levegőt - mondtam némiképp hangosabban.
- Mi lehet a baja? - kérdezte kétsébeesetten Alice.
- Nem tudom, de azért vigyük fel...
A mondatot, mintha elvágták volna. Se kép, se hang. Csak feküdtem és gondolkodtam. Vajon mi történhetett velem? - gondoltam.
(EDWARD SZEMSZÖGE)
Mikor sikeresen visszahoztak Alice-ék a házba Nikki csukott szemmel sírt.
~ Vajon mi történhetett vele? Egyik perben nevet, a másikban sír... ~ - száguldoztak felém Jasper gondolatai.
-Nikki, nyugi! Csak én vagyok az - próbálta nyugtatni Alice az Angyalomat.
Ezek szavak tőrként hatoltak a szívembe. Attól fél Alice, hogyha az Angyal megtudná, hogy én vagyok az, még jobban elkezdene sírni?
- Nem! - sikította Szerelmem.
- Mi baja? - mondta ki végül Emmett a bennem már réges-régen megfogalmazódott kérdést. Nekem valahogyan nehezemre esett volna a beszéd.
- Nem tudjuk. Egyik percben nevet, pedig fájdalmai vannak, a másikban meg visítozik és elakar menni - magyarázta Jasper.
A gondolataiban visszajátszott mindent, ami azután történt, hogy elmentünk. Döbbenten álltam és szinte fel sem fogtam, mi történik a világban.
Pár perccel később csak arra eszméltem fel, hogy csend lett.
Legalábbis a nappaliban.
Fentről tisztán lehallatszódott Szerelmem sírása, ami keveredett a sikítozásával is.
- Nem látok! Nem látok! - sikongatta.
- Nicole, kérlek, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! - mondta hangosan Carlisle, hogy Angyalom meghallhassa a saját sikítozása mellett.
- Nem hallok! - sikított újra Szerelmem. Már abban a pillanatban fent is voltam Carlisle dolgozószobájában.
- Mi történt vele? - kérdeztem aggódva. Carlisle felnézett rám Szerelmem vergődő testéről és a fejét lassan megrázta.
- Nem tudom, olyan, mintha valamilyen rohamot kapott volna.
- Nem kapok levegőt! - ordított Angyalom és látszódott rajta, hogy levegőhiányban szenved. Leültem teste mellé és végig simítottam barna, meleg kezén, mire rázkódni kezdett. Megcsókoltam gyönyörűen ívelt ajkait, mire lenyugodott. Mikor elszakadtam ajkaitól lenyugodva vette a levegőt, majd fújta ki. Szemei még mindig csukva voltak.
- Hiányzik - suttogta és hallottam, ahogy egyre lassul a szívverése.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés