(Rebecca)

            Hihetetlen! Csak ezt tudom mondani! Minden színes és illatos és… új! Ámulva rohangálok körbe-körbe, mint a szélvész. Mindenki nevet, én is nevetek. Hangom, mint egy hárfa játék. Lágy, bársonyos, kicsit csilingelő. Emmet szeme csillog, nem igazán értem, de ez nem lényeg. Hirtelen megállok Edward előtt, lehajtom a fejem. Ő furcsán néz rám.

            - Bocsánat, az idegponti bénulásért… de imádok verekedni, és ezt erős ellenfélnél sosem hagyom ki! - dörmögöm, hangom most is hárfa játékra hasonlít. Egyszerűen dallamos. Ő is rám emeli tekintetét, mosolyog, mint a vadalma.

            - Elnézve - mondja, mire én elvigyorodom. -, hugi! - teszi hozzá.

Az állam a padlón koppan. Látványosan megdöbbenek. Zavartan nézek körbe, mindenki bólogat, de a leghevesebben Emmet. Látok, egy homok szőke hajú srácot, fura egykorú lehet Aliccel, sőt ott van egy szőke hajú Barbie is. Nini! Egyre több az ismeretlen! Vöröses hajú 17 éves lány és egy vele egykorú - a csintalan tekintetéből ítélve, amúgy 20-nak nézném - indián fiú, aki féltőn öleli. Na és mögöttem állnak, mármint, Emmet mögött, mert ő áll a hátamnál. Ááá, zagyválok itt össze vissza! Brr! Nos, mögötte egy magas szőke férfi és egy karamell hajú nő áll. A nőről édesanyám jut eszembe, összeszorul a torkom, fojtogat a sírás, de a könnyek nem jönnek. Leküzdöm a kényszert, újra mosolygok, fő az optimizmus. Hirtelen megrezzen valami, aztán egy, hmm… Valami édes, valami csábító… valami…

            Önkívületi állapotba estem. Agyamra vörös köd szállt. Ne! Nem akarok ölni! A testem mozogna, de a lelkem maradna. Remegek, szinte már fáj. Mindenki ijedten néz, várva mikor robbanok, amihez nem kell sok. A torkom ég, mintha sós vizet nyeltem volna, vagy tüzet öntenének le. Fáj. Kínoz. Emmet elém áll lehunyom a szemem, s ösztönből cselekszem, félre tolom, elindulok az ajtó felé, csábít, vonz az illat, de hirtelen falba ütközöm, de nincs előttem semmi! Ez némileg kijózanít. Értetlenül fekszem a padlón, lenyugszom. Felpattanok, és mintha mi sem történt volna, mosolygok, oda állok az ismeretlen fiú elé és bemutatkozom, de a teljes nevemen.

            - Üdv, az én nevem Szvetlána Gajána Rebecca Ivanovics. De csak Rebecca és az is csak Becca - mosolygok, és kezet fogok az idegennel, ő zavartan néz rám. - Oh, milyen modortalan vagyok! Téged, hogy hívnak?

            - Öhm, Dorian Badrick - motyogta.

         - Nem kell félni nem, harapok! - mosolygok, majd tovább araszolok a szőke lány felé.

Őt megölelem, kicsit megdermedt, de pár másodperc múlva felenged és derűsen mosolyog.

            - Becca vagyok - mutatkozom be, nincs kedvem újra elmondani a végtelenül hosszú nevemet. Fenébe az oroszokkal. Miért kell ilyen rohadt hosszú név az ember lányának?

Csodálkozva néznek a szőkére, de az csak vállat von, és tovább vigyorog.

            - Rosalie Hale-Cullen - hangja nevetős, ez tetszik.

            - Hmm, Jasper is Hale, igaz? - bólint. Ránézek, majd Jazzre. - Egyáltalán nem hasonlítotok. Csak a hajatok színe, de az nagy aranyban megegyezik... - kicsit habozok, rásandítok a mosolygós nyugodt férfira. - Egy pillanat - kérek időt, majd odapenderülök a szőke férfihoz.

            - Rebecca - nyújtom a kezem. Hmm, egyre fogynak a szavak, bemutatkozó szövegemből.

            - Carlisle Cullen - fogja meg jobbomat.

            - Üdv, Mr Cullen.

            - Csak Carlisle - mosolyog.

Bólintok. Tovább lépek, majd zavartan megölelem a mellette álló nőt, s ő ezt viszonozza, jó szorosan.

            - Esme - hangja lágy, kicsit hasonlít anyáéra.

Visszamegyek Rosalie elé, és folytatom. : - Szóval a hajatok nagy aranyban megegyezik Carlisle hajszínével, de mégsem vagytok rokonok. A szemetek, a bőrötök, a járásotok és a vonásotok, majdhogynem megegyezik. De a többi… - csóválom meg a fejem. Mindenki felnevet, nem értem.

Intek  Rosenak, és tovább vonulok. Megállok a vöröses és a fekete tincsekkel rendelkező párocskához.

            - Üdv, Becca vagyok, de gondolom már hallottátok - s mind a két személyt egyszerre ölelem meg. A srác, kissé tartózkodó, nem értem. De nem lényeg.

            - Reneesme, de csak Nessie - mutatkozik be a lány. Az ő hangja csintalan, de dallamos.

            - Jacob Black - morogja a fiú.

            - Kikérem magamnak ezt a modort! - húzom fel az orrom. - Tettem valamit ellened az életben? - vonom kérdőre, mire ő zavartan pislog, majd elmosolyodik ő is, én pedig előkapom, a 64-es szélességű vigyorom. Újra ránézek a lányra, majd Bellára és Edwardra. - Nini! Ő vagy a rokonotok, vagy a gyereketek! - jelentem ki. Most összenéznek, és bólintanak. - Ebbe most beletrafáltam.

Emmet most is mögöttem van. Nem értem, sokkal kifinomultabbak az érzékeim, úgy érzem, erősebb vagyok. Hátra fordulok, s a szemébe nézek, elveszek benne. Szó szerint. Nagy nehezen kinyögöm, közben úgy érzem, tudom mi válasz. - Mi vagyok? Egyáltalán én vagyok-e még? - hangom kétségbe esett, a vidámságom kissé visszavonult. A teremben mindenki csendbe burkolózik. Végül Jacob szólal meg.

            - Vámpír vagy - nyögi.

Először összezavarodok, nem értem. Lehet ilyen? Élet-e ez egyáltalán?

Aggódva pillantanak felém. Egyértelműen félnek a reakciómtól. Póker arcot öltök, úgy érzem, csak úgy süt belőlem a hidegség. Most félelem ül ki az arcokra.

            - Király! - kiáltok fel szélesen mosolyogva. Megkönnyebbülés, és egy kis értetlenkedés ül ki az arcokra.

            - Hogy tudsz ennek örülni? - teszi fel megrökönyödve a kérdést Edward. - Nincs lelked! Meghaltál!

            - Istenem! - kiáltok fel, kissé haragosan. - Van élet a halál után. Sose hallottad még ezt a mondást? Különben is, ha nem lenne lelked, akkor nem tudnál örülni se, semmi. Nem gondolkoztál el még ezen? - vonom fel a szemöldökömet.

Hallgatásba burkolózik, és szerintem gondolkozik.

            - Nem lehet gyereked - közli velem a tényt, búskomoran Rosalie.

            - Hidegen hagy - mondom mosolyogva, újra megrökönyödnek. - Emberként se lehetett volna, mert egyszer úgy hasba rúgtak, hogy valami, hogy mondjam… - gondolkozom el. - Áh, igen! Valami, ha jól emlékszem, elmozdult bennem. - magyarázom. - Akkor szomorú voltam, de mint leendő katona tudtam, hogy ha szülnék is majd egy gyereket, bármikor meghalhatok a harctéren. Így aztán megbékéltem a dologgal. Ha úgy lett volna, akkor örökbe fogadtam volna egy tipegőt. - vonom meg a vállam.

Újabb megrökönyödés érkezik, majd együtt érző pillantások. De én még mindig mosolygok. Majd hirtelen az arcom mimikája megfagy. Újra jön ez a bódító illat, a torkomon, mintha ezer pengét dugnának le. Elindulok a kijárat felé. Újból neki ütközök a falnak, de most nem tántorít el az akaratomtól, koncentrálok, majd átmegyek a bűvösségen. Felhördülés hallatszódik, mindenki részéről, ijedt sikkantások, de ez engem nem érdekel, csábít ez az aroma. Elindulok a szelek szárnyán, s meg sem állok a házamnál. Ott áll anyám, s apám. Megrökönyödve néznek rám. Én, kegyetlen mosolyra húzom a számat, majd anyámhoz lépek. Pillanatok alatt lecsapolom a vérét, majd ernyedten esik a földre. Apám tajtékzik a dühtől, de nem szabad szemtanúkat hagyni. Őt is megölöm.

Beszáguld, a Cullen család.

            Megsemmisülten nézek szüleim holtestére. Sírnék, de nem tudok.

            Valami megfagyott bennem.

            Lassan, nagyon lassan fordulok a többiek felé.

? Ţ? ? Şß ?

(Emmet)

            Ölt. Valakiket megölt. Az utcán megfagyott a levegő. Az a szerencse, hogy ő is olyan helyen él, ahol más rajta kívül nem lakik. Apám és anyám arca megértő. Rosalié és Doriané is elmondható annak. Alice és Jasper, ők is ilyen arcot vágnak. Bella és Nessi is. Edward és Jake arca pedig dühös. Nagyon. Becca nagyon lassan megfordul. Tekintete üres és fénytelen. Arca megtört és fájdalommal teli. Oda megyek hozzá, de ő hátrálni kezd. Hirtelen Jasper és Dorian közre fogják, hogy ne tudjon elmenekülni. Megdermed, de a gyönyörű szép szemei továbbra sem fejeznek ki semmit. Jazz kétségbe esetten néz rám, majd iszonyú gyorsan beszélni kezd.

            - Nincsenek érzései!

Az egész család megrökönyödik, én is kétségbe esem. Mi az, hogy nincsenek érzései? Még Jacob és Edward is elfelejtkezik dühéről, én pedig vigasztalni kezdem.

            - Becca, nem történt semmi. Te nem tehetsz róla. Nem a te hibád - nyugtatom, ő pedig issza a szavaimat. De nem használ semmit, továbbra is élettelen a tekintete.

            - Ők a… a… - kezdi elfúló hangon. Valószínűleg sírna, de nem tud. Épp ez a baj! - Ők a…

Nem tudja elmondani. Testét néma zokogás kezdi rázni. A srácok elmennek mellőle, én pedig megölelem. Belém kapaszkodik, nem értem. Perceken keresztül ez megy. Majd felordít kiadva minden fájdalmát.

            - Gyilkos vagyok. Eddig is az voltam - nyöszörgi, mi pedig nem értjük. Az ölembe kapom, és visszafutunk a házba.

            - Gyilkos vagyok.

Mondogatja egyfolytában. Valamilyen szinten mindenki érti.

            Leültetem a kanapénkra. Elmerengve néz maga elé. Nem szólal meg, csak néha. De akkor is csak annyit: Gyilkos vagyok.

            - Jasper - fordulok felé. - Elaltatnád?

Ő bólint s meg teszi.

Rebecca szemei lassan lecsukódnak. Arcára derű ül ki.

            Alice hirtelen terem a nappaliban, arca riadt. Eddig a neten lógott, és infókat keresett Beccáról. Edward arca sértett. Ezek szerint nem tud semmit kiszedni belőle.

            Mindenkit az étkezőbe terel, még Doriant is, aki ezen igen csak meglepődött. Én halványan elmosolyodok.

            - Igazán megszokhatnád ezt a család dolgot - vetem oda neki, mire ő értetlenül néz rám. - Talán írjam körül a fogalmát?

            Elmosolyodik, majd megszólal: - Áh, kösz nem. Rosalie már elmagyarázta… alaposan.

            - 1:0 oda - mondom, mire elkezdődik a képzeletbeli meccsünk.

Mind elhelyezkedünk az asztalnál.

            - Már tudom mire gondolt akkor Becca, és ez nem fog tetszeni - mondja Alice.

Minden féle mosoly, vagy akár az öröm jele eltűnt az arcáról.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés