(Carlisle szemszöge)

Miután elbúcsúzott Edward az édesanyjától felpakoltuk a holminkat, majd útnak indultunk új lakhelyünk felé. Az út elég hosszúnak ígérkezett, de egyáltalán nem bántam, mivel nagyon szerettem utazni. Két – három nap alatt odaérünk. Már egy napja úton voltunk, amikor észrevettem, hogy Edward sűrűn a torkához kapja a kezét, mindezt próbálja úgy tenni, hogy ne vegyem észre, de egy idő után a vámpírok mindent észrevesznek.

-         Szomjas vagy? – kérdeztem megértően. Nekem is szörnyű volt az első időszak. Volt, hogy négy szarvas kellett, hogy oltsam a szomjamat annyira, hogy néhány napig jól érezzem magam.

-         Jól vagyok – vágta rá azonnal, de nem volt túl meggyőző. Látszott rajta, hogy nagyon ég a torka.

-         Edward, nem kell hősködnöd. Látom, hogy nem vagy jól – mondtam lágyan, és reméltem, hogy nem próbál meg átverni. Úgy sem tud.

-         De te is megállod, hogy nem vadászol, akkor nekem is menni fog – folytatta tovább a makacskodást.

-         Te még újszülött vagy, amikor én átváltoztam, akkor nekem is sokkal többet kellett innom, de idővel majd egyre kevesebbet. Már jó ideje bőven elég kéthetente vadásznom, de neked még szükséged van rá – magyaráztam a helyzetet. – Mindjárt megint erdőhöz érünk, és megállunk egy kicsit vadászni. Rendben? – kérdeztem, mire Edward megadóan biccentett. – Helyes – mosolyodtam el.

Nem sokkal később már az erdőnél is voltunk. Gyorsan meggyőződtem róla, hogy biztonságos a terep, majd szabad utat engedtem Edwardnak, aki azonnal a fák közé lendült. Követtem, ahogy csak tudtam, de sokkal gyorsabb volt nálam. Mire utolértem már egy szarvason volt. Türelmes kivártam, amíg oltja a szomját. Miután a szarvas kimúlt elengedte és egy picit elfintorodott.

-         Mi a baj? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ez nem olyan jó, mint a vadmacska – mondta grimaszolva.

-         Igen, a húsevők kétségkívül finomabbak, de szarvasból több van az erdőkben – mosolyodtam el. Én anno szarvassal kezdtem, úgyhogy én inkább azt kedvelem, de mivel Edward azonnal egy vadmacskát ízlelt meg, ezért ő azt hiszem, hogy a húsevő állatokat részesíti majd előnyben.

-         Tehát mérlegelni kell, hogy mit eszünk? – kérdezte kíváncsian.

-         Igen, én így szoktam – bólintottam. – De ettől még nem fogom megakadályozni, hogy olyan állatot fogj, amilyet szeretsz – siettem biztosítani. Az élete minden mozzanatát.

-         Nem, megfelel a módszered. Majd csak megszokom az ízét a szarvasnak is – mondta határozottan. Nagyon elszánt, hogyha a fejébe vesz valamit a jelek szerint.

-         Ahogy gondolod – mosolyodtam el. – Szerintem vadássz még, mert nem biztos, hogy az új lakhelyünkön azonnal lesz rá alkalom.

-         Rendben – egyezett bele, majd mélyen beleszippantott a levegőbe, és újra futásnak eredt.

Egy órán át hagytam vadászni Edwardot, de akkor kijelentette, hogy nem bír többet inni, és hogy még sosem volt ennyire enyhe a torkában a fájdalom. Elégedetten szemléltem, hogy ahogy a szomja csökkent úgy lett egyre kiegyensúlyozottabb a viselkedése. Végre nem vágott elkínzott arcot. Előbb is észrevehettem volna, hogy mi a baj. Azt hittem, hogy az édesanyja miatt olyan szótlan, persze biztos, hogy az is benne volt a némaságában, de fokozottan ügyelnem kell, hogy sokat vadásszon egyelőre. Látszik, hogy már majd háromszáz éve nem volt velem senki huzamosabb ideig. Már szinte teljesen megfeledkeztem róla, hogy milyen, amikor nem csak egyedül vagy, de azért ezt az új helyzetet soha nem cserélném el semmi másra. Ez a társaság mindent megér. Vajon ő is jól érzi magát a társaságomban, vagy csak azért maradt velem, hogy ne legyen egyedül?

-         Szeretek veled beszélgetni, Carlisle, és nagyon is jó társaságnak tartalak – szakított ki Edward a gondolataimból. – Hálás vagyok érte, hogy megmentettél, csak nehéz még ez az új helyzet.

-         Megértem, én is nehezen viseltem az első időszakot. Azt sem tudtam, hogy pontosan mi történik velem. Még az öngyilkossággal is megpróbálkoztam – magyarázkodtam.

-         Komolyan? – nézett rám döbbenten.

-         Igen, így történt – bólintottam rá.

-         És mi változott meg? Miért döntöttél úgy, hogy mégis ezt az életet választod, és nem a halált? – érdeklődött, és a szemében őszinte kíváncsiság csillant.

-         Érdekel a történetem? - kérdeztem vissza. Még soha senkinek nem volt alkalmam elmesélni az életemet. A Volturit nem igazán érdekelték az „unalmas részletek”. Inkább csak az életmódom iránt mutattak érdeklődést.

-         Nagyon is érdekelne, hogyha van kedved elmesélni – vágta rá azonnal. – Hosszú az út, és tengernyi időnk is van, hiszen előttünk az örökkévalóság – lelkesült fel Edward, aminek nagyon örültem, hiszen úgy láttam, hogy tényleg érdekli a történetem. Nekem pedig már régóta jól esett volna beszélgetni erről valakivel. Hiszen nem könnyű ennyi információt és tapasztalatot magamban tartani ilyen hosszú időn át.

-         Nagyon szívesen mesélek, ha van türelmed végighallgatni. Szóval, ez egy elég hosszú történet. 1640-ben születtem, egy anglikán lelkész a neje fia vagyok. Apám eléggé mániákus ember volt, és minden áron meg akarta találni és megbüntetni az éjszaka teremtményeit Isten nevében. Így kerültem jómagam is bajba. Huszonhárom éves voltam, amikor a sok felesleges gyilkolás után, egy valódi vámpírt találtam. Nem ismertem a férfit, de tudtam, hogy nem ember. Megpróbáltam két társammal együtt elkapni, de esélyünk sem volt. A két társam azonnal meghalt, de engem csak megharapott bosszúból, mert apám hadjárata miatt szorult vissza a koszos csatornába. Miután megharapott otthagyott, én pedig elbújtam, hogy ne találjanak rám az édesapámék, mert akkor rögtön végezni akartak volna velem – kezdtem el az elején. De régen volt már, szinte nem is emlékszem.

-         De hát öngyilkos akartál lenni – szólalt meg hirtelen. – Akkor miért nem akartad, hogy megtaláljanak és megtegyék? – kérdezte kíváncsian.

-         Mert akkor még nem tudtam, hogy mi történik velem. Később akartam öngyilkos lenni, amikor rájöttem, hogy mi vagyok – javítottam ki az elméletet.

-         Oh, elnézést, ezek szerint kicsit előre szaladtam – magyarázkodott.

-         Semmi gond. Szóval lényeg a lényeg, hogy 1663-ban lettem vámpír. Először nem tudtam, hogy mi történt velem, csak azt, hogy minden sokkal élesebb és kifinomultabb. Aztán megéreztem a vér illatát, és kis híján elbódultam. Nem akartam embereket ölni, ezért döntöttem úgy, hogy megyek és végzek magammal. Úgy gondoltam, hogy mindenkinek így lesz a legjobb. Megpróbáltam magam vízbe ölni, azután szédítő magasságokból vetettem magam a mélybe, de egyik sem volt hatással rám. Már kezdtem feladni minden reményem, és úgy döntöttem, hogy akkor a hosszú és kínkeserves utat választom. Befeküdtem egy barlangba és vártam, hogy az éhség végezzen velem, de hiába vártam, mert a megváltó sötétség nem jött el. Egyik éjjel szarvascsorda szaladt el a rejtekem előtt, én pedig önkívületi állapotban rontottam rájuk, és mindet elpusztítottam. Akkor döbbentem rá, hogy nem kell feltétlenül embert ölnöm az élethez és letettem a további öngyilkossági kísérletekről. Úgy határoztam, hogy a végtelen időmet az emberek segítésére fordított, úgyhogy beiratkoztam az orvosira, és szívvel lélekkel végzem a hivatásom azóta, hogy megkaptam a diplomámat. Az amerikai letelepedésem előtt még körbejártam Európát. Találkoztam rengeteg más vámpírral, de a fajtánk sajnos túlnyomórészt elég alattomos fajta. Általában sötét helyeken bújnak meg, szakadt ruhában, vagy olyat is láttam már, hogy az erdőben tanyázik a földön és mindene csupa száradt levél és sár. A normális családok, és nomádok ritkábbak.

-         Vannak még olyanok, mint te és én? – kérdezte kíváncsian.

-         Olyan, aki állatokon él? – kérdeztem idegesen. Most vajon arra akar kitérni, hogy ő sem kívánja ezt a fajta életet élni?

-         Igen, az érdekel, hogy a vámpírok hány százaléka él állatokon. Ne értsd félre, nem akarok elmenni és embereket gyilkolni, ez csupán kíváncsiság – magyarázkodott. – Miért nem folytatja más is ezt az életmódot?

-         Nos, egy családot ismertem meg hosszú éveim során, akik még állatokon éltek. Bár néha vannak kisebb baleseteik, de nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a dolognak – vallottam be őszintén. Bár lehet, hogy az utolsó mondatomat megtarthattam volna magamnak.

-         Hogy érted azt, hogy balesetek? – kérdezte kíváncsian. A fenébe, nagyon jó a megfigyelése.

-         Tudod, ők lányok, és nagyon kedvelik az ember férfiakat – próbáltam finoman rávezetni. Miért járt el a szám?

-         Szerintem nagyon is jó, hogy őszinte vagy – vágta rá azonnal. – Bár még nem értem az összefüggést. Miért kéne eltitkolni előlem, hogy vámpír lányok, akik az ember férfiakat kedvelik, ebben még semmi rossz. Vagy tilos ismerkednünk emberekkel? – nézett rám kérdőn.

-         Nem, természetesen nem tilos – mondtam őszintén. Kezdem elveszíteni a beszélgetésünk fonalát. Mire volt az a válasz, hogy „szerintem nagyon jó, hogy őszinte vagy”?

-         Miről beszélsz? – kérdezte értetlenül. – Azt kérdezted, hogy „miért járt el a szám?”, erre én csak megállapítottam, hogy nagyon is hálás vagyok az őszinteségedért – magyarázta Edward a dolgokat.

-         Én nem mondtam ki hangosan azt a kérdést – fordultam felé döbbenten, és megálltam séta közben.

-         Dehogynem mondtad, hiszen hallottam. Más nincs itt rajtunk kívül – állt meg Edward is.

-         „Talán van valami képessége?” – kérdeztem magamtól gondolatban, és vártam, hogy hátha reagál. Legnagyobb örömömre nem is kellett várnom.

-         Miféle képességem? – kérdezett vissza, én pedig szélesen elmosolyodtam.

-         Azt hiszem, hogy te gondolatolvasó vagy, Edward – állapítottam meg, és már most nagyon izgatott lettem attól, hogy egy ilyen különleges képességet ismerhetek meg. Ez nem hétköznapi vámpír tulajdonság.

-         Micsoda vagyok? – nézett rám értetlenül.

-         Gondolatolvasó – mondtam újra. „Nagyon hasznos képesség, és különleges. Gondolj csak bele, hogyha valaki hazudni akar neked, vagy bántani akar téged azonnal rájössz, hiszen mindent tudni fogsz, amit ő.” – folytattam gondolatban.

-         Ez normális? – kérdezte ijedten.

-         Nem kifejezetten. Nem minden vámpír képes rá, sőt te vagy az első ilyen képességgel rendelkező vámpír, akit ismerek. Viszont találkoztam már olyan vámpírokkal, akiknek volt különleges képessége. Általában azok a képességeink erősödnek fel a vámpírlétben, ami már emberként is szorosan hozzánk tartozott – magyaráztam az elméletem. Bár erre még nem volt semmiféle tudományos magyarázat, de én így gondoltam.

-         Anya néha viccelt azzal, hogy gondolatolvasó vagyok, de akkor még nem vettem komolyan. Akkor mondta, hogyha néha kitaláltam, hogy mit szeretne – mosolyodott el. – Gondolatolvasó, ez érdekes lesz.

-         Szerintem is. Ki tudod kapcsolni? – kérdeztem kíváncsian.

-         Attól tartok nem tudom, hogy hogyan kell – gondolkozott el.

-         Nem baj, majd kiderítjük – legyintettem. – Nem lesz ezzel semmi baj, megoldjuk – bíztattam, amikor ijedt arcot vágott. – Szerintem menjünk tovább, hogy időben odaérjünk. Nem kell aggódnod, együtt kitaláljuk, hogy hogyan működik a képességed – fűztem még hozzá. Elvileg hamarosan be kell jelentkeznem az új állásomban.

-         Rendben, menjünk. Mesélsz még magadról? – kérdezte, amikor újra megindultunk.

-         Ha szeretnéd, akkor szívesen – mondtam vidáman. Milyen régen is voltam már ilyen felszabadult?

-         Örülök, hogy jól érzed magad – fűzte hozzá.

-         Na jó, kell lennie megoldásnak, hogy kikapcsold ezt néha – sóhajtottam fel. Edward pedig csak felnevetett. Úgy láttam, hogy tetszik neki az új adottsága. Legalább majd lefoglalja valami, amíg egyedül kell a házban rostokolnia. – Hol is tartottam? – próbáltam meg elterelni a témát egy kicsit, hátha nem érdeklik ennyire a lányok, akikről meséltem.

-         Az állatvéren élő lányoknál, akik néha hibáznak – emlékeztetett. Tehát nem úszom meg.

-         Valóban – bólintottam rá, úgy tűnik nincs más választásom és ki kell fejtenem Tanya és családja életmódját.  – Szóval, ismerek egy családot, akik a mi életmódunkat követik, de hogyha valaki már kóstolta az emberi vért nehéz az átállás, ezért megesik, hogy történnek balesetek, hogyha valakinek túlságosan jó az illata. Valamint egyéb vágyaikat is ember férfiakkal elégítik ki. Úgynevezett szukkubusok – magyaráztam. Nem szerettem volna bővebben is kifejteni a dolgot, úgyhogy reméltem, hogy megérti a kifejezést.

-         Olvastam már erről az egyik könyvemben – gondolkozott el. – Igen, azt hiszem, hogy valami rémlik. Szukkubus – ízlelgette tovább a szót. - Te jó ég! – kiáltott fel döbbenten. Tehát érti a lényeget.

-         Nem rosszak, vagy gonoszak – siettem megvédeni a barátaimat. – Egyszerűen arról van szó, hogy élvezik, hogy a férfiak csodálatosan szépnek látják őket, és ezt alkalmanként kihasználják. Nagyon ritkán fordult elő, és csak régebben, hogy valaki áldozatul is esett. Ma pedig már egyáltalán nincsenek balesetek.

-         Értem, ne aggódj. Csak meglepődtem. Azt hittem, hogy ők is csak mesebeli lények, de a vámpírokról is ez volt az elképzelésem, úgyhogy nem kételkedem a szavaidban. Ha kedveled őket, akkor biztos vagyok benne, hogy nekem sem lesz velük problémám, hogyha egyszer majd találkozunk – nyugtatott meg Edward, és én nagyon hálás voltam, hogy megérti a helyzetet. Legközelebb kétszer is meggondolom, hogy mit mondok ki hangosan.

-         Hiába, arról is tudni fogok – kuncogott Edward. Oh, ez a képesség talán néha kicsit bosszantó, de biztos van rá megoldás. – Sajnálom, meg próbálom kikapcsolni, ha akarod – mondta lehajtott fejjel.

-         Nem, semmi baj, ez hozzád tartozik, csak hozzá kell szoknom. Még soha senki nem válaszolta gondolataimra, úgyhogy érthető, hogy kicsit furcsa a helyzet – magyarázkodtam.

-         Majd csak hozzászokunk. Még nekem is furcsa ez az egész – mondta határozottan. Ebben nem is kételkedtem.

Életem legkellemesebb utazása ez a mostani, és még koránt sem ért véget, hiszen még kell egy kis idő, hogy odaérjünk.

. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés