(Bella szemszöge)

Ott álltam lányom szobájának ajtajában, még most se tudtam felfogni, hogy így megnőtt, pedig növekedése minden pillanatát figyelemmel kísértem egész élete során. Olyan békésen alszik, hogy szinte nincs is szívem megmozdítani, hogy lássam gondolatait. Sajnos, amikor alszik, csak érintkezéssel láthatom ábrándjait, álmait, de most, ahogy magzatpózba kuporodva édesen szuszogva veszi ki-be a levegőt, olyan érzésem van, mintha megint az én édes, gügyögő csemetém lenne. Mintha megint az én kicsi lányom lenne, akit széltől is óvnom kell.

Már ha csak belegondolok, hogy felnőtt, kirepül a meleg családi fészekből, összeszorul a szívem.

Végül nem bírtam megállni és odaültem lányom ágyának szélére, ha csak belegondoltam, hogy hamarosan már nem a kis kuckójában – ahogy ő hívta a szobáját – fogja eltölteni az éjszakákat, és nem is egészen végig csak békés szundikálással szinte beleszorult a szívem.

Óvatosan felemeltem Nessie kezét és odahajolva hozzá megérintettem vele. Az álomkép, ami fogadott, meseszép volt. Még az álmán keresztül is éreztem, hogy milyen hihetetlenül boldog. Szinte el se tudtam képzelni ennél szebbet. Nem a látványa fogott meg leginkább, hanem az a felhőtlen, földöntúli öröm, ami lányom arcáról szinte beragyogott mindent. Az, ahogyan Jake felé lépdelt Edward karjába kapaszkodva szinte felmelegítette fagyos szívemet.

Ekkor döntöttem el, hogy bármi áron, de valóra váltom lányom álmát és olyan lesz az esküvője – szó szerint – mint álmaiban. Most már nem fogom nyaggatni szegény, mint aznap, hogy kik legyenek a vendéglistán, milyen legyen a menü, a ruha, a díszlet, a színhely, már nem kell semmi. Csak arra vágytam, hogy boldog legyen. Semmi más nem számított.

Elengedtem a kezét és kifelé sétálva, még egyszer visszanéztem rá. Olyan békésen szundikált, el se tudtam képzelni, hogy mosolygós arca, valaha is szomorúságba váltson át. Ahogy oldalán feküdve, karjaival átölelve felső testét, emlékeztetett arra képre, amit Edward festett le rólam. És ekkor legnagyobb meglepetésemre – Nessie életében először – beszélt álmában. Igaz, ami igaz, hogy a „motyogott” szó találóbb lenne, de még így is tisztán csengtek szavai, melyek összefüggéstelenül záporoztak ajkain keresztül füleimbe

- Igen… akarom… szeretlek… Jake… tegyél le… várj… csókolj… - megmosolyogtattak szavai.

Hiszen valahogy így festhettem én is, mikor még halandó voltomban alvás közben beszéltem, ezáltal öntudatlanul is még jobban megnöveltem szerelmem irántam érzett érzelmeit. Bár ő váltig állította, hogy ő szeret jobban, én kiálltam igazamért már akkor is, ezáltal az őrületbe kergetve őt. Pedig igazam volt, ő is tudja valahol a lelke mélyén. Ekkor két hosszú kéz karolta át mellkasomra szorított kezemet, mire széles mosolyra húzódtak ajkaim, úgy fordultam szembe szerelmemmel.

- Már megint tévedsz – duruzsolta kedvesem, mire értetlen arcomat látva tovább magyarázott – nincs igazad. A te szerelmedet az én szerelmemhez viszonyítani annyit tesz, mintha egy homokszemet állítanál szembe a sivataggal.

Na, igen… ezt teszi, ha nem figyelek eléggé. Mindig ez van, ha nagyon elgondolkozok, elálmodozok, önkéntelenül is, de megbontom pajzsomat elmém körül, ezáltal teljesen kiszolgáltatva magam szerelmem orv hátbatámadásának.

Gyengéden kibontakozzon szorosan testemhez tapadó karjai alól kezeimet és mikor már semmi nem akadályozott benne, magamhoz öleltem őt és kivételesen nem nyitottam vitát, igazam bebizonyítására, inkább a tettlegesség mellett döntöttem.

- Most nem nyitok erről vitát, inkább megmutatom az igazam – búgtam lábujjhegyre emelkedve füléhez hajolva, mire szorosabban magához ölelt és karjaiba véve kisétált velem a barackszín hálóból.

Amint kiértünk a házból gyorsabb tempóra váltott és olyan gyorsan szaladt, hogy még az én vámpírszemem számára is elhomályosodott a táj. Mikor már épp kérdezősködni akartam, hogy merre tartunk hirtelen megállt és letett a földre, magával szembefordítva.

Körbenéztem és meglepődve tapasztaltam, hogy ott vagyunk, ahova nemrégiben elmenekültem lányom jövője elől és – nem utolsó sorban – ahol Edwarddal, igen sok kellemes percet töltöttünk el kettesben. Még most is élénken élt bennem az emléke – hiszen vámpírként nem is várhatok mást – hogyan is lehetünk egymáséi, lágyan ringatózva a mellettünk csordogáló vékonyka kis patak hullámcsapkodásainak lágy zenéjére.

Szerelmem imádnivaló féloldalas mosolyával próbált elcsábítani s rávenni az éjszaka fennmaradó részének kellemes eltöltésében. Mi tagadás, ezt sosem értettem, hogy mi szükség van erre, hiszen én már az első pillantása óta a rabja vagyok, azóta imádom őt és zártam őt elmém és szívem legmélyebb bugyrába. Amint rám emelte lágy tekintetét, majd végigvezette testem pontjain le, egészen lábfejemig, majd újra vissza, tekintete megvillant, ahogy kicsúszott irányítása alól tökéletesen fedő maszkja.

Mikor megláttam szemeiben megcsillanni a vágy által kiváltott őrjítő hatású szikrákat, nem bírtam már én se megjátszani magam és közelítve szerelmem felé, kiléptem cipőmből, és mezítláb lépdeltem oda szerelmemhez, miközben talpam alatt ropogtak a hópelyhek. Szerelmem, mikor meglátta kacér mozdulatom – ahogy kigombolom amúgy sem sokat takaró ingem felső gombjait – nyelt egy nagyot, majd nem foglalkozva többé semmivel odalépett mellém és végigcsókolta vállamat, mely kilátszott az egyik oldalon a hirtelen meglehetősen bő ing alól. Hangosan sóhajtva adtam meg magam neki, majd mikor már ingem maradványai cafatokra bomolva hullottak messzire tőlem, viszonoztam neki iménti „könyörületességét” melyet blúzom felé tanúsított.

Pulcsiját, melyet ingjére vett fel, gyapjúdarabkáira bomolva terültek szét körülöttünk, mire mérges pillantást kaptam szerelmem felől, melyekre csak elvigyorodtam és kihúztam magam, mint egy rossz gyermek, aki dicséretnek veszi szülei szidalmazását.

A további ruhadarabjaink – hála évekig (Edward esetében évtizedekig) gyakorolt önuralmunknak – viszonylag épen, csupán csak pár szakadással tarkítva, borítottál alattunk a puha hó felületét.

Lágyan olvadtunk egybe, miközben testünk alatt a puha hó,- mint egy engedelmes pihekönnyű érintésű tollpihekupac - vette fel beléje süppedő testünk alakját.

Mikor már láttuk fel-felragyogni a nap apró kis sugarait, muszáj volt – kelletlenül bár, de – feltápászkodnunk és oly rövidke együtt töltött idő után újra szétválnunk egymástól. Miután már úgy-ahogy mindketten felöltöztünk, döbbenten konstatáltam, hogy míg ő –még így, szakadozott ruházatában is – makulátlanul fest, addig az én felső testemet csupán fehérnemű takarta. Zavartan túrt bele hajába, mire meglátta idegesnek szánt, de végül elnéző mosolyba fulladt tekintetem. Odasétált hozzám, miközben kigombolta ingjét – amitől hirtelenjében újfent elment a kedvem a felöltözködéstől, de ugyanakkor a leöltözés lelkes híveként segítettem neki heves mozdulataimmal megszabadítani őt a felesleges ruhadarabtól.

- Édesem… hacsak nem az a mai programod, hogy az őrület határáig kényeztesselek, szerintem ideje lenne indulnunk. - Csak ennyit kellett mondania és máris eszembe jutott mit terveztem aznapra.

- Edward…- szólítottam szándékosan nevén, hiszen imádta, ahogy (szerinte) lágyan kiejtem nevét – arra gondoltam, hogy mit szólnál hozzá, ha ma kicsit kimenőt adnánk Nessie-nek, és elmennénk szervezni az esküvőt? – néztem rá hatalmas szemeket meresztve, hiszen tudtam, hogy ha ez nem jön be, elég csupán egy „kérem” szócskát kiejteni ajkaimon és azon nyomban elgyengül.

- Nem gondolod, hogy ezt a foglalatoskodást neki kellene meghagynunk? – nézett rám őszintén kérdő szemekkel, mire elgyengült az elhatározásom.

- Rendben, de akkor legalább bemehetnénk Londonba, széjjelnézni, hiszen láttam pár dolgot az álmában, amit nélküle is nyugodtan el tudunk intézni, le tudunk foglalni, miegymás – néztem fel rá, lefelé görbülő szájjal.

- Édesem, és még te mondod, hogy elkápráztatlak? Hogyan tudnék bármit is megtagadni egy ilyen kérésre? – nézett rám, ködös ábrázatával, mire elégedetten konstatáltam, hogy győztem.

- Helyes, akkor először is, bemegyünk Londonba, elmegyünk megnézni és megrendelni azokat a csodálatod fehér hernyóselymet, amit láttam az esküvőn végig az oszlopokon. Juj, oszlopok, igen… azok is kellenek, kovácsoltvas feketére festettek lesznek, magasak, és körbe fog rajtuk futni egy inda telis-tele rajta apró virágokkal, levelekkel. Igen…virágok… azok mind-mind fehér rózsa lesz, orchidea és frézia. És még engedélyt kell szereznünk az La Push-beli vénektől a tengerparton tartandó mulatságra. Na, igen, és kell még… - folytattam, de egyszer csak feltűnt, hogy megállás nélkül legalább 20perce sorolom neki a teendőket. Zavartan hallgattam és biztos voltam benne, ha elpirulhatnék, akkor már mindkét orcám lángokban égne a vörösségtől.

- Szeretlek – reagált egyszerűen szerelmem, de mégis ezzel az egyetlen aprócska kis szóval olyan örömöt ültetett a szívembe, melyet közönséges emberként nemhogy elviselni, de még elképzelni se tudtam volna.

- Én is, de nem vagyok most túlságosan alice-es? – kérdeztem még mindig zavarban, mire egy szemkápráztató mosoly hagyta el száját, halk kuncogással párosodva.

- De, teljesen olyan voltál, mint ő, de nekem ez az oldalad is tetszett, így már a 30hoz közelítve – nézett rám kihívóan, mire én csak felmordultam – nem csodálkozom, hogy felborul az ilyen érett – szándékosan megnyomta a szót, mire tekintetem villámokat szórt – nők, főleg, ha a lányuk férjhez megy, örömanyaként meggágyulnak. – A mondat végére már fulladozott a nevetéstől, de én nem törődtem vele, sarkon fordultam az inggel és amilyen gyorsan csak tudtam, hazaszáguldottam.

Belépve az ajtón, elégedetten vettem észre, hogy családom összes tagja – kivéve Nessie-t, aki bizonyára még szundikált – a nappaliban találtam, Bizonyára már közölte velük Alice a terveimet.

- Tehát akkor emberek – erre a szóra mindenki felkuncogott, úgyhogy inkább helyesbítettem - tehát vámpírok – vigyorogtam körbe a helyiségben- ara gondoltam, hogy kicsit megkönnyíthetnénk az ifjú pár dolgát és beszerezhetnénk a katalógusokat, mintákat, prospektusokat Londonból és egyéb közelebbi városból. Úgyhogy különválunk, Rose és Emmetté az Londontól Északi terület, Esme és Carlisle-é a Nyugati térség, Jasper és Edward – itt mindenki arcára kiült a csodálkozás, Alice-t kivéve, aki majd’ kicsattant az örömtől, hogy együtt mehetünk – a Déli terület és végül Alice-é és az enyém London.

- És a déli terület? – kérdezte meglepetten Rose – Azzal mi lesz?

- Onnan semmi nem tetszene Nessie-nek, láttam – válaszolta kedvenc sógornőm és szavai megkérdőjelezhetetlenül csengtek a tágas helyiségben.

- Akkor talán induljunk is.

- Nos, nem akarom senki jókedvét sem elrontani, de néztetek ma már ki az ablakon – kérdezte ismét Rose, a napos terület felé intve, mely jól látszódott az üvegen keresztül.

- Mindenhol be lesz borulva, csak itt lesz egész nap felhőtlen időjárás, pont jó alkalom Nessie-nek, úgyis szeret a napfényben játszadozni.

És ekkor megpillantottam az ajtófélfának támaszkodva szerelmem, amint vágyakozó pillantásokat vet rám, de nem lágyultam el, elhatároztam magam. Bűnhődni fog. Még hogy én túl a 3.X-en? Pont ő, aki úgy ismeri a női lelket, vágyaikat, gyengeségeiket… pont ő ne tudná, hogy egy nőt a korával lehet a legjobban felbosszantani?

Elhaladtam mellette, kifelé menet, mikor utánam kapott, de gyorsan kitártam ölelésétől és mosolyogva hajoltam a füléhez.

- Most meglakolsz, szerelmem – vigyorodtam el a mondat végére és ellibbentem szobánk felé a legkihívóbb ruházatomat felöltve, hogy kedvesemet biztosan egye a méreg, hogy nem ő lesz mellettem egész nap, míg ezt fogom viselni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés