Az előzmények: A ficben csak az Alkonyat eseményeit vettem figyelembe néhány változtatással. Bella Forksba költözik az apukájához, mint az Alkonyatban, azzal a különbséggel, hogy eddig is minden évben néhány hetet az apukájával töltött a nyaranta. Edwarddal ezeken a nyarakon még nem találkozott, de Jacobbal nagyon is szoros barátságot kötött. Soha nem tekintettek egymásra Jake-kel csak a legjobb barátokként. Miután Bella elkezdett Edwarddal járni, Jacob nem nézte jó szemmel, de egy idő után inkább beletörődött semmint, hogy elveszítse a legjobb barátját. Farkas lénye ellenére is mindig támogatta Bellát, nem törődve Edward nemtetszésével. Bella hetente kétszer átment La Pushba, és ápolta a köteléket, ami közte és Jake között alakult ki az évek során. 

1. fejezet

(Bella szemszöge)

Hatvannyolc év. Ilyen régóta élek a világon. Ebből a sok évből, pedig ötven éve már vámpírként kell élnem. Bár még mindig jobb, mintha a föld alatt nyugodnék, bár ebben eleinte korántsem voltam biztos. Van egy csodálatos fiam, Anthony. Jacobbal együtt neveltük fel és azt kell, hogy mondjam, hogy zseniális apja volt. Jacob, az én egyetlen barátom, akinek ma van a temetése. Milyen hihetetlenül csodálatos ember volt. Soha nem fogom elfelejteni a vele töltött időt. Ha tudnék, akkor már napok óta csak zokognék. Hogy tehette ezt velem? Velünk? Képes volt elhagyni engem ő is. Természetesen nem vártam többet soha a barátságánál, de azért reménykedtem benne, hogy örökre velem marad. Már három napja elhagyta az élők világát. Még ma is emlékszem arra a szörnyű napra. Meg kellett volna akadályoznom. Hogyha csak egy kicsivel is közelebb vagyok, akkor nem történik meg. Szándékosan hagyta magát megölni Dawn miatt. Dawn, milyen csodálatos asszony volt és meg tudta adni Jacobnak azt az őszinte szeretetet, amit megérdemelt, de sajnos halandó volt. Nem mintha baj lenne az emberi élettel, de ha nem halandóként élt volna, akkor a legjobb barátom még ma is itt lenne velem. A legszívesebb egy vámpír horda elé vetném magam, hogy öljenek meg engem is, de megígértem Jacobnak, hogy vigyázni fogok a „fiainkra”. Hát igen, elég rendhagyó életet éltünk ezalatt az ötven év alatt. Dawn elfogadta, hogy  egy vámpír él velük együtt, akinek van egy félvér fia, akit Jacobbal együtt neveltünk fel. Elég zavaros történet. Igaz? Hát igen, mint az egész életem. Minden akkor kezdődött, amikor Edward és a családja elhagyott. Minden miattuk van! Soha nem bocsátok meg nekik, még akkor sem, hogyha szeretem őket még mindig a szívem mélyén. Alice még csak arra sem vette a fáradságot, hogy személyesen elbúcsúzzon tőlem, pedig állítólag ő volt a legjobb barátnőm. Na meg persze Edward, a szerelmem, aki végre hajlandó volt szeretkezni velem, majd egyszer csak szó nélkül eltűnt. Pedig azt hittem, hogy neki is sokat jelentett az a csodálatos éjszaka, és az azt követő összes többi. „Már mi is a családod vagyunk” – mondták egyszer, amikor náluk jártam, nem sokkal azelőtt, hogy elmentek egy szó nélkül. Na, de kit érdekelnek már azok a vámpírok? Én már la pushi vagyok. La Push vámpírja. Elég hülyén hangzik, de igaz. Ezt is csak Jacobnak köszönhetem, mert kitartott mellettem.

-         Anya – hallottam meg a fiúk hangját. – Itt az idő. Gyere, el kell temetnünk apát, a többiek már várnak – mondta Anthony, Billy és Jake.

-         Jövök – mondtam megtörten. Amikor az ajtóhoz értem a fiúk szorosan magukhoz öleltek. Három tűzforró ölelés. Micsoda kontraszt volt közöttük. Anthony hófehér márvány bőre, Billy és Jake bronzbőre mellett. Annyira különböztek és mégis testvérek voltak. Ha nem is vér szerint, de ahogy együtt nevelkedtek, már kiskoruktól kezdve úgy tekintettek egymásra. Mondjuk Tony sokkal gyorsabban fejlődött, de ez sose zavarta egyiküket sem. Anthony is ide járt iskolába, a rezervátumba. A törzs befogadta, ahogy engem is. A lányok el vannak tőle ragadtatva, de ő még nem találta meg az igazit. Nem sieti el a dolgokat. Sosem felejtem el, amikor kiskorában el kellett magyaráznom neki, hogy ő nem kicsi farkas, mint apa és nem fog bevésődni. Természetesen tisztában volt vele, hogy Jacob nem az igazi apu, de akkor sem ismert másik apát rajta kívül, ezért csakis így tudott rá tekinteni, Jake pedig mindig is büszkén nevezte a fiának. Mégis képes volt elhagyni bennünket. Persze, követnie kellett Dawnt, ezt megértem, de ilyen hirtelen. A néma zokogás rázni kezdett, pedig megpróbáltam erős maradni a fiúk miatt. Hiszen elvesztették egy héten belül az édesapjukat és a másik anyjukat is.

-         Ne sírj, anya. Mi sosem hagyunk el téged – csitított Anthony. Tudta, hogy nem vagyok képes könnyeket ejteni, de ismerte, hogy ez az úgymond „vámpírzokogás”. Ahogy kimondta a szavakat Billy és Jake is egyetértően dünnyögött és még szorosabban magukhoz vontak. Ha ember lettem volna, akkor most összeroppanok, de mivel már rég nem volt szükségem levegőre és nem kellett félteni a csontjaimat sem, így csak élveztem a fiaimból áradó forróságot és szeretetet. Imádtam mindhármat, és igaz, hogy kettőnek nem én adtam életet, mégis olyan fontosak voltak nekem, mintha a sajátjaim lennének.

-         Menjünk – mondtam egy kicsit megnyugodva és elindultam a fiaim körében a temetkezési hely felé. Jacobot természetesen Dawn mellett helyezzük örök nyugalomra, hiszen ők összetartoztak. Még ma is emlékszem arra a csodálatos napra, amikor találkoztak egymással, és Jake végre bevésődött.

-         Apu, apu – szaladt oda Anthony Jake-hez a vidámparkban. – Szálljunk fel arra is – mutatott a hatalmas hullámvasút felé, mire Jacob, csak mosolyogva felkapta, majd átkarolt engem és már mentünk is a játék felé.  Szeretett volna mindent megadni a fogadott fiának és meg is adta azt, amire egy kis félvérnek szüksége volt. Megtanította vadászni, megmutatta neki, hogy hogyan kell úszni, hogyan másszon fára, elvitte moziba, vidámparkba és mindenhova, ahova csak eszébe jutott.

-         Jacob? Nem kicsi ő még az ilyesmihez? – kérdeztem félve, mikor megálltunk jegyet venni a hullámvasútnál.

-         Anyu, ne már – toporzékolt Anthony.

-         Ugyan már, Bells. Tudod, hogy nem eshet bajunk – súgta a fülembe, majd megpuszilta a homlokomat. Vajon tudta, hogy mennyire szeretem? Számtalanszor elmondtam neki, de vajon elhitte? Sosem tudtam eléggé csodálni azért, amit értünk tett. Nélküle belehaltam volna a szülésbe, de ezt is megoldotta. Egyszerűen hihetetlen volt. A terhességem végső stádiumában képes volt három államon átrohanni farkas formában és túszul ejteni egy nomád vámpírt, hogy visszahozza Forksba, csak azért, hogy megharapjon engem, ha itt van az idő.

-         Rendben, de ha baj lesz, akkor megharaplak – fenyegetőztem vigyorogva.

-         Na, de drágám. Itt, mindenki előtt? – kuncogott Jake. Imádott poént csinálni a lehetetlen helyzetünkből. Egy vámpír, egy félvér és egy vérfarkas él boldogan, mint egy család. Ez azért nem hétköznapi.

-         Juj, ezt majd akkor, hogyha alszom – nyöszörgött Anthony. – Az egy dolog, hogy értem a felnőtt dolgokat, de az már más kérdés, hogy tudni akarok-e erről.

-         Mit mondtál? – néztem a fiamra döbbenten.

-         Anthony, megbeszéltük, hogy anyádnak ez még korai. Elfelejtetted? Egyébként mi nem vagyunk úgy együtt az anyukáddal.

-         Apu, azt hittem megbeszéltük, hogy kettőtök kapcsolatáról ilyen szinten semmit – mondta a fiam fintorogva. Miről maradtam le?

-         Jake? – néztem rá dühösen és a lábammal toporogni kezdtem.

-         Mi beszéltünk a szexről, amikor a múltkor vadászni voltál – mondta barátom pironkodva.

-         Mit csináltatok? – kerekedtem el a szemeim. – Anthony még csak három éves, a fenébe is.

-         De már tizenkettőnek néz ki – mondta Jake határozottan. – Ha tetszik, ha nem. Hamarosan igazi férfi lesz, és szüksége van a felvilágosításra.

-         Apu szuperül magyarázott – mondta fiam határozottan és megérintette az arcomat, hogy visszanézhessem a „felvilágosítást”. Valóban nagyon szakszerű volt. Jake vajon honnan ilyen jól képzett? Hiszen még soha nem volt együtt úgy senkivel. Velem sem természetesen. Bármit is hisz a fiam.

-         Tudod a rezervátumi suliban ez is a tananyag része – kuncogott Jacob, de azért láttam, hogy egy kicsit zavarban van.

Ezen már csak vigyorogni tudtam. Sosem tudtam rá haragudni, pedig néha szörnyű dolgokat tudtak kieszelni Anthonyval. Vámpír létemre többször is a szívrohamot tudták rám hozni. Boldogan összeölelkezve léptünk a kasszához, amikor megtörtént. Jake ledermedt és csak nézte a lányt, aki a jegyeket árulta. Tényleg nagyon csinos volt. Kiemelkedő szépségű az emberek között. Azonnal tudtam, hogy végre megtörtént, a legjobb barátom bevésődött. Átvettem Anthonyt Jacob karjából és magukra hagytam őket.

-         De anyu, én fel szeretnék ülni a játékra. Egyébként is, miért hagytuk ott aput? – kérdezte fiam szomorúan. Mire én mindent elmagyaráztam neki miközben kisétáltam a városból. Otthagytam Jake-nek a kocsit, én pedig futva mentem haza a karomban tartva a fiamat. Anthony nagyon elkeseredett, mert biztos volt benne, hogy az apja el fog hagyni minket, most, hogy megtalálta az igazit. Jacob aznap este későn ért haza, de egyáltalán nem bántam, már majdnem mindent összepakoltam, mire odaért.

-         Te meg mit csinálsz, Bells? – nézett a csomagokra döbbenten.

-         Elmegyünk, nem akarom, hogy megzavarjuk a bevésődés folyamatát – mondtam neki, majd szorosan hozzábújtam. – Hiányozni fogsz, de azért kérlek, hogy néha látogasd meg a fiadat, és mi is átjönnénk, ha nem baj.

-         Nem mentek sehova, Bells – mondta Jake határozottan.

-         Hogy? – néztem rá döbbenten. – De hát…

-         Nincs semmi de, Anthony az én fiam, és nem mentek sehová, majd én mindent elmagyarázok Dawnnak, ne félj – mondta és újra a mellkasára vont. Engem pedig rázni kezdett a zokogás. Még most sem hagy magamra, amikor megtalálta a boldogságot, nem úgy, mint az állítólagos családom, aki annyira szeretett, de mégis elhagyott. Ennyi a különbség egy rideg vámpír és egy melegszívű farkas között. Én sosem leszek olyan vámpír, mint amilyeneket ismertem régen. Nem tudnám magára hagyni azt, akit szeretek. Bár mentségükre szóljon, hogy ők már biztos nem szerettek engem, mi másért hagytak volna el...

-         Anya, jól vagy? - emlékimből a kis Jake hangja hozott vissza. A kis Jacob. Hiszen ő is már felnőtt férfi, de nekem mindig is, csak a „kis Jake” marad. A legkisebb fiunk. Milyen csodálatos férfi mind a három. Csak úgy dagadok a büszkeségtől, már akkor is, hogyha rájuk gondolok. Tökéletes harcosok, és mégis érző szívű és érzékeny férfiak. Billyre most nehéz feladatok várnak, hiszen apja halálával most rá vár, hogy átvegye az Alfa posztot. Mindent meg fogok tenni, hogy könnyebbé tegyem ezt a számára. Nehéz idők jönnek, de átvészeljük ezt is, mint minden mást is.

-         Nem igazán – mondtam halkan, hiszen már ott álltunk legjobb barátom sírjánál.

-         Minden rendben, anyu – szorított magához Anthony és nyugtató dolgokat mormolt a fülembe.

Tudtam, hogy neki is éppen akkora a veszteség, mint nekem, de most valahogy mégsem voltam képes erős maradni, pedig annak kell lennem. A fiúk számítanak rám. Már csak én vagyok nekik. Ahogy ezt elhatároztam úgy éreztem, hogy az erő szétárad a testemben. A kis karkötőre néztem, ami már ötven éve a csuklómon van. Egy apró kis karkötő egy faragott farkassal, amit maga Jake készített. Életében összesen öt farkast faragott ki, ami tökéletes mása volt az átváltozott alakjának. Az első az enyém volt, a következőt Anthony kapta, majd Dawn, Billy és Jake. Ez jelképezte az összetartozásunkat. Soha nem vettük le az apró kis ékszert. A szertartás gyönyörű volt, Jacob minden tisztelet megkapott, ami kijárt egy Alfának. Mindenki ott volt La Push-ból. Amin nem is csodálkoztam, hiszen mindenki annyira szerette őt. Soha nem volt egy rossz szava sem senkihez és mindenkin segített, ahogy csak tudott. A szertartás végeztével még sokáig álltunk ott a fiúkkal. Nem szóltunk semmit, csak fogtuk egymás kezét és néztük a sírt, ami előttünk állt.

Dawn és Jacob Black

Szerető szülők, igaz barátok

Emlékük örökké él szívünkben

-         Itt az ideje, hogy menjünk – szakította meg a csendet Billy. – Járőröznünk kell hajnalban. Holnap visszajövünk. Rendben? Minden nap visszajövünk.

-         Persze, igazad van – értett egyet Jake és Anthony, de én csak dermedten álltam továbbra is.

-         Anya – szólított meg Billy most engem, de én csak megráztam a fejem. – Nincs semmi baj. Hazaviszünk. Jó? – kérdezte aggodalmasan. Hm… Csak a fiaim képesek aggódni a vámpír anyjukért. Megadóan bólintottam. A következő pillanatban pedig már Billy karjában voltam. Gyengéden szorított magához, mintha csak az apja lenne. Nagyon hasonlított rá mindenben. Egészen az ágyamig vitt. Fiaim óvatosan lefektettek az ágyra, majd betakargattak. Tudták, hogy nincs erre semmi szükség, de mégis szerettek engem kényeztetni. Azt mondták, hogy valahogy viszonozniuk kell a szeretetet, amit kapnak tőlem. Hiába mondtam nekik, hogy már százszor is meghálálták, akkor sem szoktak le róla, na nem mintha nem esett volna jól a törődés. Egyenként odaléptek hozzám, majd megcsókolták az arcomat és elmentek lepihenni a saját szobájukba. Jól ismertek. Tudták, hogy most a tettek többet érnek minden szónál és én meghatódva néztem utánuk, amikor halkan becsukták az ajtót maguk mögött. Már csak ők maradtak nekem a világon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés