Nem értettem mi történik vele. Sápadt arca olyan volt, mintha csak aludna. Időközben a lányom és Jake is odaértek az ebédlőbe.
- Hívom a mentőket, és Carlisle-t is- suttogta alig hallhatóan Alice, s kiszaladt észrevétlen. Nagy tumultus kerekedett körülöttünk. Én nem tudtam mást tenni, mint állni, s hallgatni a szívfájdító csöndet, ami Ryan felől áramlott felém.
- Na jó emberek, oszoljatok, Ryan számára oxigén kell- hallottam Emmett mély és mennydörgő hangját.
Pár tanárt láttam futva közeledni, de mintha ott sem lettem volna. Ugyan érzékeltem, hogy Rosie mesterséges lélegeztetést végez Ryanan, de moccanni se bírtam.
A következő percben már hallottam, hogy a mentő szirénázva közeledik.
Hirtelen jött a felismerés. Ryan nem lélegzik. Nem dobog a szíve. Nem él. Üvölteni tudtam volna kétségbeesésemben. Nem hagyhat itt, amikor épp, hogy egymásra leltünk. Nem veszíthetem el. Nem hagyhat épp most cserben.
- Itt vagyok- hallottam Carlisle hangját egészen közelről.
- Vidd ki innen, Jasper- nézett bátyámra, majd rám apánk.
Alig találtam meg a hangomat.
- Itt akarok lenni- szóltam rekedten.
- Kérlek, Bella, csak egy pillanatra- nézett rám kétségbeesetten Carlisle. Nem szóltam, csak aprót bólintottam, s hagytam, had vezessen ki Jasper az időközben megeredt esőbe.
Szaporán vettem a levegőt, ahogy benéztem az ablakon. Pontos rálátásom nyílt, hogy mi történik odabent. Láttam, hogy Carlisle átveszi Rosie helyét, s most Ryant intubálja.
Hátat fordítottam a hatalmas üvegfalnak. Csukott szemmel próbáltam megnyugodni, elég kevés sikerrel. Úgy ziháltam, mintha több kilométert tettem volna meg emberként.
- Nem lesz semmi baj- mondta nagyon halkan Jasper.
- Nem tudhatjuk- suttogtam még mindig lehunyt szemmel.
Jasper nem szólt. Éreztem, hogy melegség járja át a testemet. A nyugalom hullámokban ért el, s a testem sem remegett. Hálásan nyitottam ki a szememet, s láttam, hogy Jasper mosolyog.
Újra bepillantottam az ablakon, s láttam, hogy hordágyra teszik Ryant. Abban a pillanatban berontottam az ebédlő ajtaján, de nagyon kellett uralkodnom magamon, nehogy túl gyors legyek.
- Egyenlőre stabil- jött elém Carlisle.
- Nagyon köszönöm- öleltem át Carlisle-t.
- Nem tudom, nem károsodott-e az agya. Rosie, gyere ide kérlek- szólt hátra halkan a válla fölött apánk.
- Igen?- lépett máris oda Rosalie.
- Nagyon szép munkát végeztél. Visszahoztad- gratulált nővéremnek Carlisle.
- Rosie, nem is tudom, hogyan- kezdtem elcsukló hangon, de Rosie odajött, és megölelt.
- Ugyan Bella- suttogta halkan a fülembe- te is megtetted volna értem.
Melegség járta át a testem. Hálás voltam Rosalienak, hogy megmentette a szerelmemet. Ennél önzetlenebb már nem is lehetett volna.
- Mennyi ideig volt eszméletlen?- kérdezte komoly hangon Carlisle Rosiet.
- Másfél percig. Utána csak azért folytattam a szívmasszázst, és a lélegeztetést, nehogy újra elveszítsük.
- Remek munkát végeztél.
Rosie csak bólintott, s máris keresni kezdte a szemével Emmettet.
- Be szeretnél jönni a kórházba?- kérdezte Carlisle. Némán bólintottam.
- Majd én beviszem- lépett mellém, s ölelt át finoman Alice.
Azonnal indultunk. Átvágtunk a zsúfolt ebédlőn. Mindenki engem bámult, ahogy áthaladtunk az embertömegen. Ezek szerint elég gyorsan híre ment, hogy együtt vagyunk.
Erre a gondolatra erős fájdalom hasított belém. A súlya alatt majdnem összeroskadtam. Elveszíthetem, bármelyik pillanatban. És éreztem, hogy azt már én sem élném túl.
A kocsihoz érve Alice az anyósülés felé irányított. Kérdő tekintettel néztem rá.
- Csak a biztonság kedvéért- mondta halkan.
Nem akartam akadékoskodni, ezért gyorsan beültem az ülésbe, és becsatoltam magam. Erre semmi szükség nem lett volna, csak reflexszerűen nyúltam a biztonsági öv felé.
Alice szinte azonnal a gázra taposott, s le sem emelte róla egész úton a lábát. Nem szóltunk egy szót sem, nem volt mit mondani.
Abban reménykedtem, hogy amíg beérünk, ne történjék semmi. Legalább legyen egy kis esélyünk arra, hogy időt nyerjünk. A kétségbeesés ostorozta a mellkasomat, s egy régi seb akart kiújulni. Ismét lyukak tátongtak a tüdőmön, meg akartam fulladni. Persze lehetőségem sem volt rá, de egy régi emlék jutott az eszembe..,
Finoman átkaroltam magam, s az utat bámultam magam előtt.
Alice hangjára összerezzentem.
- Megérkeztünk- mondta csöndesen.
Bólintottam, kicsatoltam magam, s már kinn is álltam a zuhogó esőbe. A hajam már elázott, de nem volt időm ilyen apróságokkal foglalkozni.
Ryan haldoklott, s erre a gondolatra összerándultam, a lépteimet megszaporáztam. Carlisle már ott várt minket az előtérben.
- Az intenzíven van, stabilizálták az állapotát- jelentette ki kicsit könnyedebb hangon.
Kifújtam a levegőt, amit már régóta a tüdőmben tartogattam.
- Felmehetek hozzá?- kérdeztem.
- El tudom intézni- mondta halkan. Elsietett, s én Alicet kerestem a pillantásommal. Eddig tapintatosan a háttérben húzódott meg, de mihelyt rájött, hogy őt keresem, mellém lépett.
- Feljönnél velem?- kérdeztem. Vámpír lét ide vagy oda, én eléggé elesettnek éreztem magam.
- Persze- mondta csendesen, s máris a lift felé kezdett irányítani.
Az intenzív a harmadik emeleten volt, s gyalog ugyan ezerszer hamarabb felértem volna, de mivel emberként kellett viselkednem, lifttel mentünk.
Odafent már várt ránk egy nővérke, s szívéjesen mosolygott ránk.
A pultnál lerakta a kartonokat, amiket a kezében tartott, s a 103-as szoba elé vezetett minket.
- Magához tért. Bemehetnek már hozzá- mondta kedvesen, majd visszasietett a pulthoz.
Alicera pillantottam. Ő elmosolyodott, majd eltáncolt a nővérpult felé.
Én pedig vettem egy mély lélegzetet, s próbáltam nem arra koncentrálni, ami odabent fogad majd. Mikor benyitottam, egy hófehér szobában találtam magamat. Az szoba közepén volt az ágy, benne Ryannal. Még mindig sápadt volt, de a szemei élénken csillogtak.
A szíve pedig…
Dobogott. Erre elöntött a melegség, s odasiettem az ágyához.
- Hogy vagy?- kérdeztem tőle boldogan.
- Ezt ezek szerint napjában többször is meg fogod kérdezni- suttogta gyöngéden.
Csúnyán néztem rá, de ő csak mosolygott. Erre persze nekem is nevethetnékem támadt.
- Amúgy sokkal jobban- felelte.
- Nagyon-nagyon megijesztettél. Mindnyájunkat- hajoltam hozzá közelebb.
- Sajnálom- nézett mélyen a szemeimbe. Majdnem elvesztem, de nem hagytam magam.
- Mi történt? Mármint az ebédlőben?- kérdeztem gyöngéden.
Közben odahúzott magához az ágyra. Én pedig odabújtam, ő finoman átölelt, s adott egy leheletnyi csókot.
- Nem vagyok túl hideg?- aggodalmaskodtam. Éreztem, hogy a teste forró, csak úgy lüktet. Ha jól gondoltam és éreztem, a láza úgy 39 fokos lehet.
- Nagyon jól esik most, hogy ilyen hideg vagy- suttogta erőtlenül.
Fölnéztem rá. A szemei csak úgy csillogtak, bár tudtam, hogy lázas, mégis örültem neki, hogy itt lehetek, láthatom ezt.
- Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom valaha mondani. De ha most meghalok, akkor azt boldogan teszem- mondta erőtlenül magához szorítva.
A szívem elszorult, s vártam a folytatásra. De mivel Ryan nem akart tovább beszélni, kérdeznem kellett.
- Kifejtenéd?- kérdésem csak halk suttogás lett.
- Boldog voltam abban a pillanatban. Beléptél az ebédlőbe, rám néztél, s engem elöntött a melegség. Tudtam, hogy az enyém vagy, és ami eddig velem történt, hihetetlen. Szeretsz, s ennél nincs fontosabb most a világon. Büszke voltam rád. Hogy gyönyörű vagy, s hogy mindez az enyém. Aztán láttam, hogy még mész a pulthoz, s elszorult a szívem, hogy ennyivel is kevesebb időt lehetünk együtt. Ebben a pillanatban a világ elsötétült.
Ahogy néztem az arcát, az még sápadtabb lett a felidézett pillanatok miatt. Alig tértem magamhoz a hallottaktól. Hihetetlen, milyen erős érzelmei vannak irántam. És pont olyanok, mint az enyémek.
- Ne aggódj, most már minden rendben lesz- jegyeztem meg. Még szorosabban átölelt, s én a mellkasához hajtottam a fejemet.
Hallani akartam szívének ritmusos dobogását. Hallani akartam, hogy veszi a levegőt. Kicsit ugyan szaggatottan áramlott az oxigén tüdejébe, de én boldog voltam, hogy él, s átölel.
Így fekhettünk két percig, aztán halk cipődobogást hallottam, ahogy valaki az ajtóhoz közeledik. Villámgyorsan felkeltem Ryan mellől, s rámosolyogtam.
Ő egy csábító, féloldalas mosollyal válaszolt, majd az ajtó felé nézett.
A következő pillanatban belépett Carlisle, és egy fiatalos, de már deresedő hajú, barna szemű, magas és szálkás férfi követte.
Ryan édesapja. Ha ver a szívem, izgalmában kiugrott volna. De így csak arcomat árasztotta el a bizsergés, s ismét csak hálát adtam az égnek, amiért ezt már senki nem látja.
- Bella- nézett rám mosolyogva Carlisle- ő itt Ryan édesapja.
A férfi mosolyogva, kedvesen felém lépett, s a kezét nyújtotta.
- Szervusz. Alan Bennett vagyok.
A felém nyújtott kezet készségesen elfogadtam.
- Isabella Cullen- mutatkoztam be illemtudóan.
- Nagyon sok mindent hallottam már rólad. Csupa jó dolgot- tette hozzá, mikor Ryanra villantottam összehúzott szemeimet.
- Bella- nézett rám Carlisle- kijönnél egy pillanatra?- kérdezte. A szívem összeszorult, s a gyomrom megrándult. Nem akartam magára hagyni Ryant, de nagyon kíváncsi voltam, mit akar velem közölni apám.
- Elnézést- motyogtam Ryan és édesapja felé.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek- nézett rám melegen.
- Én is örülök- mondtam mosolyogva, s kisiettem Carlisle után. Odakint Alice toporgott egyhelyben.
Carlisle intett, hogy kövessük, s mi csigalassúan meg is tettük ezt. Az irodája felé haladtunk, ami az intenzív osztály végén kapott helyet.
Mikor beléptünk, egy nagyon kellemes helyiség köszöntött minket. A falai ennek is fehérek voltak, de itt a bútorok, amik barnák volta, valahogy feldobták a komor, hófehér falakat.
- Nyugodtan üljetek le- nézett ránk, s intett a kezével a két fotelra, ami az íróasztala előtt volt. Alice és én elfoglaltuk a helyünket mindkettőben.
- Nos, Ryan állapotáról lenne szó- kezdett bele apa. A szívem helye sajogni kezdett, s még levegőt venni is elfelejtettem.
- Nem túl szívderítő. Ma majdnem elveszítettük. Tényleg csak Rosalie erős kezeinek köszönhetjük, hogy túlélte. Kicsit gyengébb szívmasszázst kap- csóválta közben a fejét-és meghal.
A szemeit lehunytam. Legszívesebben sikítva rohantam volna ki az ajtón. De a helyemen maradtam. A kíváncsiság hajtott, s az, hogy nem akartam már Ryan nélkül élni.
- Mit tehetünk? Hogy van?- kérdezte Alice halkan.
- Vagy két-három napon belül bevállaljuk az átváltoztatását- kezdte Carlisle, s én felszisszentem.
- Vagy?- kérdeztem remegő hangon. Nem csak a hangom, mindenem remegett.
- Vagy egy hónapon belül meghal. Nagyon gyenge a teste, a tüdeje bal fele már csaknem leállt. Ezzel lehet egy darabig élni, de csak akkor, ha a jobb elég erős. De nála nem ez a helyzet. Az ő jobb tüdeje is rettentő gyenge-
Mikor végzett a hangja egészen elhalkult. Alice és én a döbbenettől némán ültünk, s magunk elé meredtünk.
- Döntenünk kell. Most már sürget az idő- tette hozzá még Carlisle.
- Nincs más lehetőség?- kérdeztem könyörgő hangon.
- Ha lenne, akkor már alkalmaznám. De menthetetlen.
- És a vérfarkasok?- aggodalmaskodott Alice.
- Ez a mi legnagyobb gondunk most. Tudjuk, mit akar Ryan- nézett rám jelentőségteljes pillantással- szóval ahhoz mérten kell cselekednünk. De nem dönthetünk egyedül. Beszélnünk kell az egész családunkkal. Hátha akad valakinek egy épkézláb ötlete.
Némán bólintottunk.
- Alice, semmi?- kérdezte Carlisle a nővérem felé fordulva. Ő csalódottan rázta a fejét.
- Hát akkor, este otthon. Kérlek, szóljatok mindenkinek, hogy legyenek otthon.
Nem válaszoltunk, hanem gyors léptekkel kimentünk az irodából.