- Könyörgök – kapott utánam ismét kedvesem, de én újfent kitértem előle és fellibbentem az emeletre vezető lépcsőn szobánkba. Mikor lenyomtam a kilincset, hogy beroboghassam átöltözni, még épp hallottam Emmett „kedveskedő” megjegyzését.

- Tud valamit ez a Bella… ezért nem nyúlik meg a te orrod, nem az orrodnál fogva, hanem a farkadnál húzva vezet –nevetett fel obszcén megjegyzésétől.

Már épp fordultam volna vissza, hogy lássam kedvesem reakcióját, bátyja megjegyzésére, mikor egy mély morgást követően felcsendült Esme anyáskodó hangja, és a két fiú felszisszenése.

- Azonnal hagyjátok abba, Nessie még alszik. Te, Emmett most rögtön bocsánatot kérsz. Te Edward, nem tudom mit tettél azzal a tüneménnyel, de biztosan megérdemled a büntetésed, amit rád rótt.

Nem vártam meg a folytatást, inkább magam mögött bezárva az ajtót, odasuhantam szekrényemhez. Vámpírlétem kezdete óta először örültem Alice vásárlási mániájának, melyet – sajnos – rajtam és ruhatáramon is gyakorolt. Lázas kutakodásba kezdtem szekrényemen, de nem találtam semmilyen olyan jellegű felsőt, mellyel biztosan az őrületbe tudnám kergetni Edwardot. Kajtatásom eredményeként – körülbelül 2 perc elteltével – találtam egy épphogy a fenekem alját takaró miniszoknyát, de a felső testrészemet takaró – illetve jelen esetben nem takaró – ruhadarab megtalálása vártatott magára.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve átléptem kedvesem szekrényéhez, és a gondosan elhelyezett ingek közül kikaptam a kedvencemet, mely királykék színben pompázott. Tudtam, hogy imádja, mikor az ingeiben flangálok, ez a fajta mélykék pedig egyenesen a kedvencei közé tartozott, így felkapva magamra, 2gombot begombolva, megkötöttem mellem alatt, láthatóvá hagyva így a hátam felét, és derekamat. Ezután kikerestem a cipős állványról – hiszen Alice mellett nem teheti meg az ember, hogy legalább egy egész állványnyi lábbelivel ne rendelkezzen – egy magasabb sarkú szandált. Halvány sminket tettem arcomra, még jobban kihangsúlyozva, már alapvetőleg is hatalmas szemeimet szempillaspirállal és vastag, húsos ajkaimat a halvány szájfénnyel. Miután elégedetten vontam le a következtetést a tükör előtt, hogy valóban nem teljesen átlagos kinézetem biztosan elnyeri majd Edward tetszését, mosolyra húzódtak ajkaim.

Még felkaptam magamra egy vastag harisnyát és egy eszkimók között is helytálló hosszú kabátot, és kimentem a szobából. A kezemen lévő órámra pillantva nyugtáztam, hogy a készülődés alig kettő és fél percet vett igénybe. Lefelé lépkedve a lépcsőn már belátást nyertem a nappaliba, mire észrevettem a csodálkozó tekinteteket.

- Nem mentek így sehova – szögezte le kedvesem Alice-nek szánva szavait, miközben folyamatosan szemembe nézett. Én csak mosolyogtam, mire dühtől eltorzult arccal kedvesem folytatta mondandóját, immár a család férfi tagjaira nézve – ti pedig… emlékeztetnélek rá benneteket, hogy hallok minden kimondott, és ki nem mondott szót és gondolatot, úgyhogy akár be is fejezhetnétek. És még egyszer leszögezném, nem mész így sehova kedvesem – nézett rám szigorúan, mire csak még szélesebb vigyorra húzódott szám.

- Ó, dehogynem – feleltem még mindig fülig érő szájjal.

- Azt mondtam nem és kész.

- De igen – makacskodtam tovább, immár kissé durcásan.

- Én vagyok a férfi és én azt mondtam nem – válaszolt szerelmem és most először teljesen elképedtem rajta. Sose volt birtokló, vagy követelőző, így hát enyhén fogalmazva sértődötten szóltam vissza.

- És ha mégis, mit csinálsz? – kérdezem kacéran ejtve a szavakat.

- Ne akard megtudni – mondta immár dühösen.

- Hát rendben, márpedig én nem fogok átöltözni, esetleg jöhetsz velem, de én akkor is így maradok, és nem nyitok erről vitát.

- Rendben – sziszegte kedvesem, mikor látta, hogy rendíthetetlen vagyok.

Pár perc múlva már mindenki indult a rájuk kiosztott területekre, anyagbeszerző körútjára, egyedül csak mi álltunk ott Edwarddal a ház előtt zavartan. Nem tudtuk eldönteni, hogy melyik kocsival menjünk. Ő kitartott Lamborghinije mellett, de én is kötöttem az ebet a karóhoz és persze tűzpiros Porschémhez.

- Ezzel megyünk – jelentettem ki, autóm mellé állva és már épp nyitottam volna az ajtót, mikor kedvesem mellém állt és kitárta előttem féloldalas mosolyával kísérve. – Köszönöm – reagáltam kissé megkésve, hiszen ez a csodálatos, kápráztató mosolyának lehengerlő képessége az évek alatt sem csökkent irányomban.

- Örömömre szolgált – válaszolta, miután átsuhant az anyósülés felőli oldalra.

Beindítottam az autót és padlógázzal lőttem ki magunkat az erdei úton. Edward meglepődött cselekedetemen, hiszen már megszokta, hogy mindig szabályosan, óvatosan vezetek, de most igazán kedvem volt játszani a vagány, bevállalós nőt, amit sugallt öltözékem. Igaz lehet, amit Shakespeare mondott: „Színház az egész világ és színész benne minden nő és férfi.” Hiába nem a ruha teszi az embert, de mégis, pillanatnyi viselkedésünket, tetteinket, nagyban befolyásolja öltözékünk, mely egyfajta álruhát szolgáltat nekünk. Biztos voltam benne, hogyha csak egy szokásos farmer, szolid blúz lenen rajtam korántsem lennék ilyen ledér viselkedésű, de most ezt kifejezetten tetszett nekem.

Elmélkedésemből kedvesem simogatása ébresztett fel, mire kihívóan rászegeztem tekintetemet, de ő állta azt és úgy kacsintott rám.

- A-a hiába próbálkozol kedvesem, nem fogsz engem egykönnyen megbékíteni.

- Azért megpróbálhatom – kérdezte egyfajta bűnbánó kisfiús pillantásával, mire még a csontjaim is olvadásnak indultak, nemhogy – eddig szilárdnak hitt – elhatározásom.

- Próbálkozni lehet – nyögtem elfúló hangon, mire egyből megharagudtam rá. Miért nem tudok neki semmiben sem ellentmondani? Miért van az, hogy egyszerűen elég belenéznem a szemeibe és máris elvesztem önkontrolomat testem és gondolkodásom felett? De igazából nem is rá haragudtam, inkább magamra, hiszen én ennek a tömény vonzerőnek – melyet ő gyakorolt rám – a töredékét sem tudtam birtokolni.

- Megérkeztünk, ideje indulnunk felfedező útra – intettem kifelé a kocsiból, miután leparkoltam a Temze partján, London szívében. Tudtam, hogy ezen a környéken van a legtöbb és legdrágább butikok tömkelege.

Elindultunk abba az üzletbe, melyről legbiztosabban sejtettem, hogy ruhatervei leginkább el fogják nyerni lányom tetszését, hiszen fiatalos, lendületes kreáció a tervezőnek, szinte sütöttek a kirakatban kiállított esküvői ruhából. Tudtam, hogy úgyis Alice fogja megalkotni a menyasszonyi ruhát, de azért konkrét elképzelések és tervek nélkül még ő sem tud csodát tenni. Így hát bementünk az üzletbe, melyből sütött, hogy már csak az ara elképzeléseinek a meghallgatása is vetekszik egy kisebb apartman árával London külvárosában.

Mikor odaléptünk a tervezőhöz, szeme tágra nyílt és a legkisebb szégyenérzet nélkül mustrált végig-hosszig egész testemen. A helyzet maga is komikus volt, hiszen a – meggyőződésem szerint – homoszexuális nagyon jólöltözött, középkorú tervezőnek úgy mutatkoztam be, mint potenciális ara, Edwardot pedig, mint bátyámat ismertettem. Erre kedvesem, alig hallhatóan, de felmordult, mire én elfojtottam kitörni készülő nevetésem.

Miután lányom elképzeléseit – melyeket kilestem álmaiból – ismertettem neki, se perc alatt összedobott millió plusz egy tervet, melyeket lapra vetve és végül egymásra helyezve egy komplett stócot tett ki.

Ezt követően megígértem neki, hogy amint tényleges bekötésre fog szolgálni a fejem, csakis ő jöhet szóba, mint ruhakreátor, tehát nyugodjon meg, de most már sietnünk kell.

Már épp indultam volna nem létező útitervemben soron következő állomása felé, mikor szerelmem utánam kapott és elhúzott magával az utca egy sötét részére. Egy afféle sikátorszerűség volt, leszámítva, hogy nem rontotta a levegőt az a meghatározhatatlan összetevőkből áll rothadásszag, ami minden hasonló az utcáról nyíló beugrót körbelengett.

Erősen, de mégis gyengéd mozdulattal maga elé rántott és a falhoz szorított egy kisebb téglarakás mögé, hogy még csak véletlenül se láthasson meg minket senki az utcán sétáló emberek közül. Minden bosszútervem végleg kudarcba fulladt, mikor elkezdte simogatni csupaszon hagyott bőrfelületeimet a hátamon és keze a hasamra kúszott, majd onnan a derekamra.

- Még mindig haragszol rám szerelmem? – búgta fülembe, amire legszívesebben egy hatalmas „IGGEN, MOST MEG MÁR MÉG JOBBAN”, hiszen olyan hamar rombolta le ellenállásomat, melyet oly gondosan építettem fel, s most oly hirtelen hullott a porba, hogy igazából kibontakozni sem volt ideje.  De e helyett csak annyira volt erőm, hogy lehajtsam a fejemet és megadóan sóhajtsak egyet.

- Igen – válaszoltam összeszedve minden maradék energiámat és kitörve karjai szorításából kiléptem az utcára és indultam a következő butikba. Közbe hátra-hátra sandítva figyeltem, jön-e utánam, de sehol nem láttam.

„Biztosan fortyog magában” - gondoltam

Sorra jártam végig az üzleteket, de Edward még mindig nem jött utánam, miután végeztem minden említésre érdemes helység prospektusának, ajánlatainak, teveinek, mintáinak begyűjtésével, órámra nézve láttam, hogy még csak dél van, de már nincs több teendőm. Visszaindultam kocsim felé, feltett szándékommal, hogy már csak azért sem fogok megtörni szerelmem ostromlásának és véghezviszem tervemet, miszerint addig nem engedem magamhoz, míg az utolsó cseppig meg nem bánta „bűnét”. Ilyen és hasonló – még harciasabb – gondolatokkal felfegyverkezve indultam meg a Temze partján, ahol meglepő látvány tárult elém.

Edward ott ült törökülésben egy padon, lehajtott fejjel, magába roskadva. Abban a pillanatban sutba dobtam minden addigi gondolatom, és odasétáltam mögé. Úgy el volt foglalva gondolatai, hogy csak akkor eszmélt fel újdonsült társaságára, mikor már mellé ülve simogattam arcát és bújtam karjai közé.

Hirtelen kapta fel fejét gyengéd érintésemre és mihelyt tudatosult benne, hogy én vagyok a „váratlan idegen, azonosítatlan objektum” mely már nem tud hozzá közelebb húzódni – a segítsége nélkül – kitárta karjai és derekamnál fogva ölébe húzott. Úgy ölelgetett, simogatott, mintha száz éve érintettük volna egymást utoljára. Nem tudunk egymással betelni.

- Tűnjünk el innen – zihálta fülembe kedvesem, mire sután bólintottam és megindultunk az autóm felé.

Valami lebegés közeli állapotban végül addig sikerült megőrizni hidegvérünket, míg ki nem értünk a városból egészen és nem érkeztünk egy elhagyatott erdő szélére. Szinte egymás gondolataiban olvasva egyszerre ugrottunk ki a kocsiból és szaladtunk be az erdőbe, egészen a legmélyebb bugyraiba, míg el nem nyelt minket teljesen a sötétség.

Az előbbi hirtelen és kapkodó cselekedeteinknek tökéletesen ellentmondva fogtuk meg egymás kezét és Edward karjaiba kapva engem felugrott egy hatalmas fenyő legalább 10 méter magasan lévő ágának peremére. Elhelyezett kényelmesen ölében, úgy dőlt hátra a fa törzsének, mellkasára vonva engem. Percekig – de az is lehet, hogy órákig – ültünk így, ebben a nihili idillben, mikor végül ő törte meg a csendet.

- Sajnálom, kedvesem, hogy azt mondtam, amit. Tudnod kell, hogy csak vicceltem, egy szemernyit sem gondoltam komolyan. Még most is ugyanolyan gyönyörűségesnek látlak, mint évekkel ezelőtt. Tudnod kell, hogy e nem a tested változtathatatlansága miatt van, nem is a szerelemtől elfogult és már-már bódult látásmódom miatt, hanem mert tényleg káprázatosan szépséges vagy. Te ne mis gondolod, hogy mennyire meseszép is vagy valójába.

- Tényleg túl elfogult vagy – mormoltam bele mellkasába, miközben arcom (ha lennének még testemnek ilyen jellegű reakciói) biztosan tűzben égett volna a belé szökött vértől.

- Látod életem, nem látod magad tisztán. Mikor megpillantottalak téged a lépcsőn lefelé suhanva, szinte újra hallottam dobogni halott szívemet, pedig immár több mint 100éve lehetetlen. Az a homofób tervező is, amint meglátott elgondolkozott rajta, hogy feladja immár 20 éve tartó szexuális identitását, ha már ilyen földre szállt angyalok is léteznek a Földön. Még az ő gondolatai is az őrületbe kergetnek, nemhogy az utánad forduló férfiak reakciói ugyanerre a szépségre. Nem azért kértelek meg reggel, hogy öltözz át, mert nem szeretem látni ezeket az Isten tökéletes alkotásaként számon tartott idomokat, hanem mert őrülten tud frusztrálni a körülötted tömegesen elaléló férfiak tetemhegye.

- De hiszen tudod, hogy ezek a ruhadarabok mind csak neked szólnak, csak a tiéd minden, ami bennük van, azzal együtt, ami itt van – mondtam, és mellkasomra szorítottam kezét, ahogy évekkel ezelőtt az ilyen pillanatokban lódult meg szívverésem üteme kétszeresére.

- Csak az enyém? – kérdezte pimasz vigyorra húzva száját, melyet nem tudtam hova tenni iménti bűnbánó hangulatához képest. Szerencsére átlátott értetlenségemen és mielőtt még megkérdezhettem volna, miért kérdezni, folytatta még szélesebb vigyorra húzva ajkait. – Mert ha kizárólag csak az én fennhatóságom alatt áll, akkor szabadon rendelkezhetem is vele… gondolom – magyarázta, mire hirtelen, gondolatban homlokon csaptam magam, hogy nem értettem meg hamarabb szándékait.

- Igen, kizárólag a tiéd… és úgy rendelkezel mindenemmel, ahogy kényed-kedved tartja – búgtam füléhez hajolva, miközben kikötöttem ingjének csomózását melleim alatt és átöleltem nyakát, lovagló-ülésbe helyezkedve lábain.

Hangom lágyságára kedvesem elvesztette egyensúlyát és lezuhantunk a fáról. Természetesen ismét győzött védelmezőösztöne, hiszen zuhanásunk alig 1másodpercig tartó mivolta alatt is képes volt úgy fordulni velem a levegőben, hogy ő csapódjon be a földbe elsőként, és én karjai közt védve legyek az ütődéstől. Már meg sem lepődtem mozdulatán, hiszen csak ő képes – immár vámpír létemre – aggódni testem épségéért, egy ilyen aprócska zuhanás közben.

- Sose fogom megszokni, hogy már nem vagy olyan törékeny – mondta Edward mosolygós arcomra tekintve, mire immár leplezetlenül felnevettem.

- Önmagadat hazudtolnád meg, ha végre felfognád – válaszoltam „fulladozva” nevetésemben.

- Inkább félek, minthogy megijedjek – válaszolta komolyan, mire torkomon akadt a következő nevetéshullám, hiszen eszembe jutott, még emberi emlékeim közül azok a szörnyű pillantok, mikor az én érdekemben arrébb húzódott, az óvintézkedések, melyeket azért tett, hogy nehogy ártson nekem.

- Szeretlek – suttogtam elfúló hangon és onnantól már nem volt befolyásom testem reakcióin szerelmem érintéseire, becézgető ajkainak megállítására. Csak szálltam a gyönyör pihekönnyű és mesésen lágy tapintású fellegén keresztül.

Mikor már mindketten az élvezetektől mámoros tekintettel, bódultan meredtünk egymással összegabalyodott testünkön túl a horizont felé, észrevettük, hogy már eléggé besötétedett. Kelletlenül bár, de hazaindultunk.

Amint behajtottam a házhoz vezető útra, akkor tűntek fel a többiek is a látómezőnkbe, így, mikor beálltunk a garázsba, bevártuk az egész családot, hogy együtt menjünk be.

- Sikerrel jártatok? – kérdeztem a többieket, miután kiszálltak a kocsikból, mire mindenki a karjaiban felhalmozott információmennyiségtől megrakodva vigyorgott rám.

- Ki fog ugrani a bőréből, ki fog ugrani! – ismételgette Alice, mint egy 3 éves kislány, aki nem tudja leplezni boldogságát és eléggé megköszönni a sokáig áhított babát.

Ahogy beléptünk a házba meglepő látvány fogadott minket. Jake és Nessie szemernyit sem szemérmes pózban csókolta, ölelte egymást. Bár elméletileg dühösnek kellett volna rájuk, de mégis mosolygásra késztetett ez a látvány, hiszen eszembe jutott, hogy Edwarddal mi is így nézünk ki általában, ha elragad minket a hév. Szerelmem viszont nem volt ennyire modern és elnéző gondolkodásmódú, hiszen mikor többszöri torokköszörülése után sem kapott, kaptunk figyelmet, gúnyos, de mégis figyelmet parancsoló hangot szólalt meg.

- Elnézést a zavarásért, ha korán jöttünk, vissza is mehetünk – morgolódott, és így apámra hasonlított, mikor ő is rajtakapott minket egy-egy érzékeny csókunk közben, mikor szerelmemet túlságosan lekötöttem, hogy apám gondolataira tudjon figyelni.

Olyan hirtelen röppentek szét, mint a madarak a villanydrótokról, mikor egy erősebb szél megrezegteti a kábeleket.

- Bocsánat, az én hibám – mondta Jake, mire Edward szigorú arcának szájsarkában már láttam is megvillanni az előtörni kívánkozó mosolyt, amit nem igazán tudtam hova tenni és kérdőn néztem rá. Szerencsére Jake észrevette értetlen arckifejezésünket Nessie-vel, mire magyarázkodásba kezdett – pont olyan vagy, mind anyukád, csak ő Edward jelenlététől bódul el… és hát nem tehetek róla, hogy sármosabb és jóképűbb vagyok még nála is, mert szemmel láthatóan még a tulajdon lánya is elolvad tőlem – mondta önelégülten.

Hatalmas önuralomról tettem tanúbizonyságot, ugyanis nem mentem oda és téptem darabokra. Lányom se nagyon díjazta, legalábbis megjegyzése ezt sugallta felé,

- Ha-ha nagyon vicces, ha mindenki kinevetgélte magát, akár el is árulhatnátok, hogy hova tüntetek el egész nap, már itt aggódtam, hogy valami baj történt – kért minket számon kislányom, amin mosolyognom kellett, hiszen ugyan mi baj történhetett volna velünk? Csak ő képes arra, hogy aggodalmaskodjon, ilyen tagokból álló családjáért.

Ebben a pillanatban megláttam Emmett szemében felvillanni azt a pajkos kis lángocskát, amitől általában már előre rettegni szoktam. Ha ő egyszer elkezdi osztogatni megjegyzéseit, főleg, hogyha temperamentumos lányomnak, ott kő kövön nem fog maradni. Még a szememet is összeszorítottam, hogy ne lássam, amint szeretteim egymásnak ugranak, de el kellett ismernem fejlődőképes Emmett természete, nagyon is.

Ejnye-bejnye Nessie, ne legyél már ennyire vaskalapos, inkább köszönetet mondhatnál, amiért egész napos szabadfoglalkozást kaptatok a blökivel – mondta mackó termetű bátyám, amire őszintén kitágult szemekkel meredtem rá.

Egy ilyen alkalmat így elszalasztani… nem rá vallott, de jelek szerint tanult a legutóbbi alkalomból, mikor szintén Jake és Nessie kapcsolatát elemezte kicsit bennfentesebb módon a kelleténél, mire Nessie nagyon megorrolt rá és bepanaszolta apjánál. Edward pedig, mint egy kötelességtudó igazi oroszlán védelmezné kölykét, ugyanúgy állt ki Nessie becsülete mellett és mondanom se kell, Emmett azóta is óvatosabban viccelődik lányommal. Hát igen, ha ara gondolok, hogy Edward mennyire is félt Nessie-től még magzat korában és összehasonlítom mostani széttörhetetlen  kötelékükkel, be kell ismernem, Edwardnál nagyszerűbb apát el sem tudnék képzelni a lányom apjának.

Ilyenkor, mikor ezek az emlékek jutnak eszembe, mindig elérzékenyülök és legszívesebben sírnék a rám törő örömáradattól.

- Na, jól van, emberek – erre mindannyian furcsa pillantást vetettünk lányomra, hiszen emberek? Kicsit biztosan az agyára ment az a sok kint töltött idő, amíg azokat a csodás hószobrokat készítette. – akarom mondani drága szeretteim – folytatta, ami egy fokkal már jobban tetszett - elárulna esetleg valaki, hogy hol voltatok egész nap, hogy teljesen egyedül hagytatok?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés