Azt eddig is tudtam, hogy a sors nem túl kegyes hozzám, de megtanultam együtt élni ezzel. De az, hogy ilyen szadistán bánjon velem, nekem is új volt. Az, aki a nevemen szólított nem más volt, mint Edward. Nem igazán vonzott az ötlet, hogy az ránézzek.

-Bella! – mondta még egyszer, és újból hozzáért a vállamhoz.

Próbáltam lerázni a kezeit, de természetesen nem jártam sikerrel. Lassan megfordultam, és Edward arany szemeibe néztem. Hatalmas hiba volt. Egy rövid pillanatra elmerültem az aranyló szempárban.

Isabella, gondolj a ma reggel tett fogadalmadra. Ő a múltadhoz tartozik. Ne engedd, hogy újra behálózzon.

-Isabella. – mondtam. Zavartan nézett rám.

-Tessék? – kérdezte az ő csodálatos hangján.

Stopp Isabella!

-Az én nevem Isabella, és nem Bella! – mordultam rá. Még mindig zavarodottan szemlélt.

-Úgy tudtam azt szereted, ha Bellának szólítanak. – Jeges tekintettel néztem rá.

-Edward, most komolyan a nevemen akarsz vitatkozni?

Magam is meglepődtem a jeges hangnememen. De ami még jobban meglepett, az az a tény volt, hogy a szívem nem akart kiugrani a helyéről. Pedig Edward Cullen-el beszéltem. Biztos a sokk miatt van, gondoltam.

Edward döbbenten nézett rám.

- Nem, én veled akarok beszélni.

- Szerintem nekünk semmi közölnivalónk nincs egymással. – támadtam rá.

Közben Mr. Banner, a professzorunk is megérkezett a terembe. Így hát visszafordultam, és megpróbáltam az előadásra figyelni. Edward tekintete szinte égette a hátamat. És akkor ott volt a régi ismerős. A szívem úgy vert, mintha ki akarná szakítani magát a bordáim fogságából. Ettől csak még dühösebb lettem.

-Kérlek Bella, had beszéljünk! – suttogta Edward. Dühtől tajtékozva fordultam felé.

-AZ ÉN NEVEM ISABELLA, A FRANCBA IS! ISABELLA! – üvöltöttem a képébe.

-Miss Swan, szeretne esetleg megosztani valamit az osztállyal? – kérdezte Mr. Banner dühösen.

-Nem, Professzor Úr!

-Akkor szeretném megkérni, hogy ne zavarja tovább az előadást.

Mégegyszer Edward felé fordultam, és utálattal néztem rá. Egy kicsit összerándult a tekintetemtől. Ezután újra visszafordultam, és újból megpróbáltam az előadásra koncentrálni. Gonoszan elmosolyodtam magamban. Milyen ironikus. Egy vámpír összerándult egy embernő tekintetétől. Véletlenül Jason irányába néztem és láttam, ahogy rámmosolyog. Visszamosolyogtam. Lehet, hogy tényleg adnom kéne Jason-nek egy esélyt. A hátam mögül egy halk morgás hallatszott, amit nagyon is jól ismertem. Összeráncoltam a homlokom. Most meg mi a baja? Éppen jegyzeteltem, amikor a füzetemen egy cetli landolt. Széthajtogattam.

Bella,

Kérlek, beszélnem kell veled. Találkozhatnánk a szünetben?

A te Edwardod.

A TE EDWARDOD, gondoltam magamban dühösen. Hogyha nem tudnám, hogy csak a saját lábamat törném el vele, most ott rúgnék bele, ahol neki a legjobban fáj. A dühtől remegve fordultam a saját rémálmom felé, és sziszegtem neki:

-Mond csak, a nem melyik részét nem érted? Beszélni akarsz? Amikor utoljára találkoztunk, nem győztél futni előlem. Otthagytál az erdőben. Hogyha véletlenül nem futunk össze a városban, akkor még mindig nem akarnál velem beszélni. És már nem vagy ’az én Edwardom’! Soha többé nem akarlak látni! És most örülnék, ha végre békén hagynál!

A szívem majd kiugrott a helyéről. Valószínűleg Edward is hallotta ezt, és reméltem, hogy az okát a dühömre vezeti vissza. Korábban soha nem voltam valami jó hazudozó, de azóta már fejlődtem valamicskét. Csak remélhettem, hogy Edward elhiszi ezt nekem. Mert az, hogy még szerettem őt, olyan biztos volt, mint az Ámen a templomban. De mivel ő közben már talált más magának, így inkább meghalnék, minstem hogy bevalljam ezt neki. Már csak a gondolat, hogy Edward valaki mással jár, majdnem megölt. Mivel minden szóval hangosabb lettem, így a professzor figyelme is újra rám – pontosabban ránk – terelődött.

-Miss Swan és Mr. Cullen, mivel az ön beszélgetésük zavarja az előadásomat, ezért szeretném megkérni Önöket, hogy hagyják el a termet.

-Professzor Úr, sajnálom. Többet nem fordul elő. Tényleg! – próbáltam menteni a menthetőt.

-Miss Swan, maga, és Mr. Cullen azonnal hagyják el a termet! – ismételte meg Mr. Banner ingerülten.

Összeszedtem a cuccaimat, beleraktam a táskámba, és dühösen elhagytam a termet. Útközben még Jason-re néztem, és rámosolyogtam, amit ő egy sugárzó mosollyal viszonzott. Mögöttem Edward újból halkan felmordult. Istenem, mi baja van ennek meg? Claire együttérzően nézett rám. Szegényem már tudta, hogy később megint az ő vállán fogom kisírni magam. Tulajdonképpen nekem kellett volna rá együttérzően néznem. Ahogy a folyosón álltam, egy pillanatra Edward felé fordultam, mérgesen ránéztem, majd elsétáltam a kávézó irányába. Edward persze követett, és természetesen azzal se volt problémája, hogy tartsa a lépést velem. Dühösen megálltam, és ingerülten beszéltem hozzá:

-Idehallgass, már az is bőven elég, hogy miattad kirúgtak az előadásról. Te még százszor tanulhatsz építészetet. De ha visszaemlékszel, én ember vagyok. Nekem nincs olyan sok esélyem. És felhagynál végre azzal, hogy folyamatosan utánam futsz?

Már éppen el akartam fordulni, hogy bemenjek a kávézóba, de Edward gyengéden megfogta a kezemet, és visszatartott. Megfordultam, és ránéztem. Könnyedén felnevetett.

-Bella, ha nem kiabáltál volna olyan hangosan, akkor még mindketten az előadáson ülnénk. De most hogy van időnk, beszélhetnénk? – kérdezte olyan hangon, mint aki biztos volt a sikerében. Megjátszott félénkséggel rámosolyogtam, mire győzelmi mosoly jelent meg az arcán.

-Edward, ha mi lennénk az utolsók a Földön, akkor sem beszélnék veled. – Ezzel hagytam ott, és elsétáltam.

Bementem a kávézóba, vettem egy kávét, és leültem az egyik szabad asztalhoz. Nem volt nehéz ilyet találni, mivel a legtöbb diák még az előadáson volt. Éppen Edwardra gondoltam, amivel eléggé fel is dühítettem magam. Hihetetlen, hogy még mindig ki tud hozni a sodromból! Miért nem tud egyszerűen békén hagyni? Úgy tűnt van barátnője. Tulajdonképpen örülni kéne, hogy megpróbálok nem odafigyelni rá. Így folytathatja az életét a kis nőcskéjével. Istenem, de hülye voltam! Amíg én éveken át bánkódtam miatta, és vágyódtam utána, ő jól érezte magát valaki mással. De én továbbra is ki fogok tartani a tervem mellett. Edwardot figyelmen kívül hagyni, és Jason-nel öszejönni. Jason tényleg egy aranyos fiú volt. Udvarias, sármos, segítőkész, és úgy hallottam, hogy a nőkkel is tisztességesen bánik. Ami annyit jelentett, hogy nem voltak olyan nőügyei, mint a többi fiúnak. Talán segíthetne nekem, hogy végleg túllépjek Edwardon. Oké, az élet Jason-nel nem lenne olyan izgalmas, mint Edwarddal. De ha őszinte vagyok magamhoz, elég izgalomban volt már részem fiatalkoromban. Akkoriban simán számíthattam rá, hogy valami vámpír esetleg levadász. Akkor inkább egy nyugodt élet Jason-nel. Bár igazából jelenleg ezt még nem tudtam elképzelni. De egy kis lépés a helyes irányba nem is olyan rossz kezdésnek, nem?

Megint úgy belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem, mikor ült le velem szembe Edward. De amikor éreztem, hogy valaki figyel, és felnéztem, rögtön az aranyló szempárba ütköztem.

Isabella, nézz másfelé! Ne hagyd, hogy megint elkábítson!

Magamban azt kérdeztem, hogy vajon a gondolatolvasás volt-e az egyetlen képessége. Lenéztem a kávéscsészémre. Említettem már, hogy utálom a szívemet? Ha én is hallottam, hogy milyen hangosan dobog, akkor Edwardnak már valószínűleg már megfájdult tőle a füle.

-Bella… - próbálkozott újfent, de dühösen közbeszóltam.

-Isabellának hívnak, a francba is! Süket vagy?

-Úgy hívlak, ahogy akarlak! – mondta.

Mindketten dühösen néztük egymást. Mikor már nem tudtam tovább tartani a tekintetét, ezt mondtam neki:

-Miért nem teszel jót mindkettőnknek azzal, hogy ahogyan én nem figyelek rád, úgy te se!

Döbbenten és szomorúan nézett rám. Már majdnem beadtam a derekam… de csak majdnem.

Isabella, semmi együttérzés. Ő se foglalkozott ilyenekkel, amikor elhagyott!

-Megváltoztál – mondta halkan.

-Az idő megváltoztat minket, nem de? – válaszoltam csípősen. – Azt hittem ezt akartad. – fűztem még hozzá. Edward mintha meg se hallotta volna, nyugodt hangon kezdett el beszélni:

-Elmeséltem a családomnak, hogy láttalak. Mindenképpen szeretnének téged újra látni. Hiányoztál nekik. Mindannyiunknak hiányoztál. Egyébként Alice, Jasper, Rose és Emmett is itt tanulnak.

-A te olyan jó kis családod nem tartotta szükségesnek, hogy elbúcsúzzanak. Annyira nem hiányozhattam nekik. Köszönöm, de nem szeretném őket újra látni. – válaszoltam hűvösen. Láttam a haragot fellángolni a szemeiben.

-Ne rajtuk vezesd le a dühödet! Ők semmiről sem tehetnek! Azért mentek el Forks-ból, mert én úgy akartam.

Hidegen rámosolyogtam.

-Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy a te családod nem rendelkezik saját akarattal, és azt teszi, amit neki a Nagy Edward mond!

-De ha már a családodnál tartunk. Ki az újdonsült barátnőd? – Ahogy ezt kimondtam, legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet. Most valószínűleg azt hiszi, hogy féltékeny vagyok. És nem is jár messze az igazságtól…

-Ashley? – kérdezte zavartan. Szóval Ashley a neve. Nem is tudom, hogy miért érdekel ez engem. Le se tagadta, hogy együtt vannak. Jól ismert fájdalom kúszott végig s testemen.

-A középiskolából jött – fűzte még hozzá. Megjátszott sokkolt kifejezéssel néztem rá:

-És én még azt hittem az erdőben szedted össze. Bár azt te is beláthatod, hogy ez nem egy logikátlan gondolat.

Fájdalmas arckifejezéssel nézett rám. Ah, úgy tűnik van lelkiismeretünk, gondoltam kárörvendően. Hogy rátegyek még egy lapáttal még gúnyosan hozzáfűztem:

-Hát, úgy tűnik még mindig a fiatal lányokra buksz. Néhány dolog sosem változik.

-Nem úgy van, ahogy te gondolod! – mondta félig sokkoltan, féli dühösen.

-Mióta tudsz olvasni a gondolataimban?

-Nem tudok, és még soha nem vágytam rá ennyire, mint most. – vallotta be frusztráltan. – Mi változtatott meg ennyire? – kérdezte szomorúan.

Felugrottam a székemből.

-Mennem kell. – mondtam gyorsan.

Villámgyorsan, az emberi szem számára láthatatlanul fogta meg a csuklómat.

-Mi van közted és eközött a Jason között? – kérdezte rosszkedvűen. Oho, csak nem féltékenységet véltem kihallani a hangjából? Megjátszott ártatlansággal néztem rá.

-Semmi közöd hozzá.

-Jártok? – kérdezte bosszúsan

-Semmi.közöd.hozzá! – szűrtem összeszorított fogaimon keresztül. – És most engedj el. Nem akarok a következő előadásomról elkésni.

Elengedett, és én kimentem a kávézóból.

-Úgyis ki fogom deríteni. – kiáltotta még utánam.

Mégegyszer felé fordultam, és megvetően rámosolyogtam.

-Cullen, hogyha nem ismernélek azt hinném féltékeny vagy.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés