(NIKKI SZEMSZÖGE)

- Miről szeretnél beszélni? - törtem meg a csendet. 
Edward egészen a megszólalásom pillanatáig háttal állt nekem és nézte a naplementét. Majd megfordult és láttam rajta, hogy szinte ragyog. 
Aranyszín szemei még sosem voltak annyira gyönyörűek, mint akkor. 
- Rólunk - felelte tömören, de mégis olyan szépen hangzott a szájából ez a szó. 
Mosolyogni kezdtem és felálltam, hogy átöleljem Edwardot. 
Mikor már két lépésnyire voltam tőle eltűnt. 
Riadtan néztem körbe. 
- Edward - más nem jutott az eszembe - Hol vagy? - kérdeztem. 
Tudtam, hogy bármerre is van meghallja. 
Egy kuncogást hallottam a hátam mögül. Ijedten fordultam meg. 
- Meg vagy - kuncogott bel vállamba Edward. 
- Tudod, gonosz vagy - mondtam neki gyerekes hanglejtéssel. 
- Mindig is az voltam - mondta komolyan. 
Puff. 
Rosszul lettem magamtól. 
Már megint képes voltam tönkre tenni ezt a szép és romantikus percet. 
- Nem vagy az - mondtam és mintha megint rohamom lenne, összecsuklottak lábaim. 
Edward aggódva nézett rám miközben tartott. 
- Jól vagy? - kérdezte mikor remegni kezdtem. 
Megráztam a fejem. 
- Akarod, hogy hazavigyelek? - kérdezte és egyre aggódóbbnak tűnt. 
- Nem - válaszoltam. 
Arcom eltorzult egy percre. 
- Biztos? - kérdezte Edward, amikor megpróbáltam rendezni vonásaimat. 
Nem válaszoltam csak bólintottam. 
Biztos voltam abban, hogy a hangom elárulna. Remegne úgy, mint még soha. 
Edward elsétált velem egy kidőlt fához és ráültetett. 
- Akkor miről szeretnél beszélni? - kérdeztem mikor már nyugodtabb lettem. 
- Arról, hogy ez így nem mehet tovább - mondta és éreztem, ahogy fuldokolni kezdtem. 
Fuldokolni a kíntól, a megvetéstől, a szánalomtól, a bánattól és a szerelemtől. 
Ennyi érzelem miatt haltam meg majdnem idő előtt. 
Bár alig kaptam levegőt gondolkodni kezdtem melyik érzelem mi miatt tört ki belőlem. 
Kín: Edward már biztosan nem szeret. 
Megvetés: Magam felé, amiért elhitettem magammal, hogy Edward és én lehetünk együtt, egymással boldogok. 
Szánalom: Magam iránt, hogy megint voltam ilyen hülye. 
Bánat: Edward nélkül sosem lehetek boldog. 
Szerelem: Edward felé. Ez már csak természetes. 
- Jól vagy? - hallottam meg Edward aggódó hangját. 
Megráztam a fejem, mert beszélni nem tudtam. 
Egy hatalmas fájdalom kúszott végig bennem, aztán megállt a mellkasomban. 
A mellkasom kezdett összeszorulni a hatalmas kíntól, ami mintha egyre jobban lökődött volna ki belőlem, mint valamilyen pajzs. 
- Hazaviszlek - mondta és abban a pillanatban már ott sem voltunk. 
Egy negyed perc sem telhetett el máris a Cullen házban voltunk újra. 
- Felmegyünk a szobába és lefektetlek - mondta. 
Amikor felvitt a szobájába nagy csodálkozásomra ott volt egy gyönyörű fehér ágy. 
Egy egyszemélyes ágy volt, de ketten is simán elfértek volna rajta, olyan széles. 
- Alice vette - magyarázta Edward miközben lefektetett az ágyra és betakart. 
Alice? De miért? - gondoltam. 
Aztán újabb puffanás, újabb fájdalom. 
A gondolkodás nagy hatalom és én mégsem használom - szídtam magam. 
Edward nem szeret mégis itt van ez a hatalmas ágy. 
- Fel hívjam Carlislet? - kérdezte. 
Megráztam a fejem, miközben a kínok tüzén égtem. 
Fájt még csak az is, ha levegőt vettem. 
- Azt mondtad beszéljünk - emlékeztettem rekedtes, mély hangon. 
Szinte férfiasan mély volt a kíntól. 
- Igen - felelte. 
Mellém feküdt, a takaró alá úgy, hogy nekem a hátam mögött legyen. 
Kemény teste hozzásimult az én forró testemhez. 
Sokáig nem szólalt meg, majd amikor emgtette a hangjából csak szerelmet és bánatot tudtam kivenni. 
Tehát akkor még mindig szeret... - gondoltam. 
- Az érzéseink gondolom nagyjából ugyanazok - mondta. 
- Nagyjából... - dünnyögtem. 
Ő erre kuncogni kezdett, de nem azzal a szívből jövővel. 
- Szeretjük egymást. 
- Szerelemmel - vágtam rá kicsit túl gyorsan. 
Ő erre csak a fülembe suttogott valami olyasmit, hogy "pontosan erről beszélek" és megpuszilta a nyakamat. 
Liba bőrös lettem. 
- És itt mi a baj? - kérdeztem. 
Biztos voltam abban, hogy nem arról szeretne beszélni, hogy mennyire szeretjük egymást. 
Legalábbis nem csak erről. 
- Hogy mi? - nevetett fel fájdalmasan, humor nélkül kérdésemen. 
Megfordultam, hogy szembe legyek vele és tisztán láttam karamell színű szemeinek a csillogását a sötétben is. 
Bár ez a csillogás másmilyen volt, mint amilyen szokott lenni, mégis elképeztően gyönyörű volt. 
Miért lehet ennyire más és mégis ennyire gyönyörű most Edward szeme. 
Majd hírtelen észbe kaptam. 
Szomorú. 
Fel akartam vidítani. 
Mindennél jobban vágytam arra, hogy újra hallhassam szívből jövő nevetését, hogy érezzem a belőle áradó nyugalmat és szeretetet. 
- Még mindig nem érted - beszélt magában. 
Legalábbis ezt gondolhatta volna mindenki, mert ez inkább volt kijelentés, mint kérdés. 
Én mégis megráztam a fejem. 
- Mi nem szerethetjük egymást. 
- Éppen ezért olyan erős a szerelmünk - mondtam neki és közben megfogtam hideg kezét a takaró alatt. 
- De nem lehetne - vágta rá és arca fájdalmas grimaszba rándult. 
- Mégis miért nem? - kérdeztem - Ha nem szeretsz akkor mond meg a szemembe... Csak túl tenném magam rajta - adtam neki a tippeket. 
Erre azonban fájdalmasan felnyögött. 
- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem. 
- Nem - felelte és éreztem, mármint nem éreztem, hogy továbbra is a szemembe nézett volna. 
- Akkor mit tettem? - kérdeztem automatikusan. 
- Semmit - mondta, majd amikor megérezhette zavartságomat válaszolt a még ki nem mondott kérdésemre (Mi a baj?) - Csak bánt a tudat, hogy te azt hiszed, hogy nem szeretlek. Emiatt olyan érzésem van, hogy nem tudom majd, sohasem kimutatni, hogy mennyire is szeretlek valójában. 
Meghatódtam ettől a kijelentésétől és felemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Közben könnycseppek lepték el az arcom. 
Mármint az arcom azt a részét, amelyik nem a fehér, puha párnához nyomódott. 
- Edward - mondtam, és zokogni kezdtem. 
Van valaki aki szeret, akire bármikor számíthatok! - hatalmas hullámokkal járt át ez az érzés. 
- Hm? - kérdezte Edward, miközben a hajamat csókolgatta és közben ringatott, mint egy kisbabát, hogy lenyugodjak. 
- Szeretlek. Úgy, mint még soha senkit azelőtt - törtek ki végül belőlem a szavak. 
Edward arca más lett, amikor végre rám nézett. 
A ringatásomat is abbahagyta. 

(EDWARD SZEMSZÖGE) 

Az, hogy kimondta végre először konkrétan, hogy ennyire soha senkit sme szeretett, mint engem, be kell valljam, nagyon jól esett. 
De ugyanakkor tudtam, Ő jobbat érdemel nálam. 
- Nem lehetünk boldogok - mondtam neki visszatérve beszélgetésünk eredeti témájához. 
- Miért nem? Szeretjük egymást, és ki tudja, ha egyszer készen állunk rá, akkor majd talán egy házaspárt fogunk együtt alkotni - mondta. 
Ezek a mondatok olyan melegséggel öntötték el a már nem működő szívemet, hogy alig tudtam örömömet és szerelmemet visszafojtani. 
- Mi nem lehetünk még csak házasok sem - válaszoltam. 
Zokogni kezdett majd öt perccel később, mikor már nagyabból lenyugodott rákérdezett. 
- Miért nem? Mi szeretjük egymást - mondta azt, amit már eddig is tudtam. 
- A szerelem nem elég a boldog házassághoz. Neked egész ember kell, a teste és lelke, a gondolatai. Ha nem kapnád meg, szerencsétlen lennél. Én pedig nem tudnék így a tiéd lenni. És nem is kívánom a lelkedet és a gondolataidat. Ez neked fájna, nagyon fájna. Az lenne a vége, hogy meggyűlölnél. Keserűen. Gyűlölnéd a könyveimet, amelyeket én szeretek, gyűlölnéd a zenét, mert elveszi tőled az időmet. És én... Talán én is... * - mondtam, és csak hallgattam, ahogy a zokogása újra visszatér, csak ezúttal sokkal erősebben és hangosabban. 
A halott lelkem összeszorult valahányszor hallottam, ahogy egy-egy könnycsepp ráesett a párnára vagy az ingemre. 
Vele sírtam, igaz könnyek nélkül. 
Két óra múlva leragadtak a szemei. Gondolom kimerült a sok sírástól és fájdalamtól, amit én okoztam neki. 
Simogattam a hátát, hátha jobbá tehetem valahogyan bűnömet. 

* Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés