Edward ígérete

(Bella szemszöge)

Az esőcseppek hangosan és ritmikusan koppantak köpenyemen. Testemet tetőtől talpig fekete szövet borította. A csuklyát mélyen az arcomba húztam, és így tökéletesen fedte riasztó színű szemeimet, amik élénk kárminpirosak voltak a fél órával ezelőtti vadászat miatt. Az utóbbi másfél napban háromszor voltunk el táplálkozni, hogy kellőképp felkészüljek a mai napra.
Furcsa módon valamiért már megbíztak bennem annyira – azt hiszem Edward keze lehetett a dologban, de nem vagyok benne biztos –, hogy nem kaptam magam mellé hét főből álló egész testőrséget. Csak egy-egy gardedámom volt, és ők sem lihegtek folyton a nyakamban. Bébiszittereim név szerint Carlisle, Jasper és Emmett voltak.

Carlisle-lal csendesen telt a vadászat, ő inkább a megfigyelő szerepét töltötte be mellettem és némán ámuldozott.
Jasper majd szétrobbant a feszültségtől, amikor megindultam a fák közé. Két szarvas elfogyasztása után, hazafelé menet már oldottabb állapotban volt és még egy mosolyt is sikerült ráerőltetnie az arcára, miközben felsuhant Alice-hez.
Emmett pedig… Hát, benne nem csalatkoztam. Szinte már úgy könyörögte ki, hogy elkísérhessen. Ha még egy kicsit vonakodom, lehet, hogy toporzékolva hisztizni kezd. Vicces lett volna megnézni, ahogyan ez a nagy melák földhöz csapja magát és dühöngve üvölt, hogy márpedig ő velem akar jönni. Rose egy kis ideig neheztelt is, de aztán mosoly suhant át az arcán és boldogan engedte el a férjét.
Végül beadtam a derekam. Reménykedtem benne, hogy Edward lesz az, aki elvisz a nagy nap előtti utolsó vadászatra, de ő némán felvonult a szobájába és le sem jött többet.
Emmettel az oldalamon grizzlyket terítettünk le. Neki be nem állt a szája és különböző poénos sztorikat sütött el, melyek főszereplői a családtagjai voltak. Edwardot ügyesen cenzúrázta a történetekből, de észrevettem, hogy amikor felmerült a neve, kaján vigyor ült ki a képére.

Edwarddal az ominózus lépcsős jelenet óta nem nagyon beszélgettem. Ha sikerült is kettesben maradnom vele, mindig kibúvót keresve lelécelt vagy valaki belépett a helyiségbe és eltűnt az esélyem arra, hogy tisztázzuk a helyzetet.
Szinte már hideg és távolságtartó volt velem szemben, de néha láttam valamit megcsillanni a szemében, amit nem tudtam hova tenni.
Az én érzéseim viszont mintha polgárháborút vívtak volna egymással. Egyrészről még mindig nem tudtam elfogadni, hogy Edward belekényszerített egy ilyen életbe, de gyűlölni nem tudtam őt. Az állandó szomjúsággal küzdve némileg megértettem, milyen őrült kényszer vitte rá arra, hogy a véremet vegye. Másfelől viszont ott volt az a hátborzongató érzés, ami mindig a hatalmába kerített, ha csak megláttam őt.
Az erdőben történtek után a képzavarom még nagyobb lett. Felidéztem magamban, ahogyan durván a fatörzsnek szorított és dühtől izzó szemeket vetett rám. Majd a testtartása hirtelen megváltozott, és minden apró mozdulata felért egy simogatással. Odahajolt hozzám, halkan suttogott valamit és ajka már lágyan súrolta az enyémet, amikor Emmett berepült a képbe.
Az ezt követő veszekedés tényleg keményre sikeredett, de nem gondoltam minden szavamat véresen komolyan. Csak annyira elborított az őrület és a kétségbeesés köde, hogy nem tudtam tisztán gondolkozni. De megmondtam Edwardnak, hogy nem akartam megbántani és úgy láttam, hisz nekem.

Agyamban egy furcsa beszélgetés emlékfoszlánya rémlett fel, míg mögöttem apró neszezés és beszélgetés adta hírül, hogy nem vagyok egyedül a szirten.
A harmadik grizzlymet fogyasztottam aznap. Emmett a háttérből figyelte tevékenységemet és halkan kuncogott. Végezve felálltam, megtöröltem véres kezemet és számat, majd felé fordultam. Elismerően mért végig, és mosolyogva megjegyezte:
- Hát, Bella, be kell vallanom, hogy te sokkal jobb vagy, mint Tanya! – A ház felé intett fejével és futásnak eredtünk.
Nem hagyott nyugodni a dolog, és azt is nehezen viseltem el, hogy egy vadidegen nőhöz hasonlítottak, így kibukott belőlem a kérdés:
- Ki az a Tanya?
Mielőtt válaszolt volna nekem, kinyitotta az ajtót előttem – időközben ugyanis megérkeztünk a Cullen-villához –, és úgy hajolt meg, mintha a 20. század elején lennénk. Udvariasan előreengedett.
- Köszönöm – motyogtam neki zavarodottan.
- Igazán nem tesz semmit – vigyorgott ismét a képembe.
A nappaliban egy árva lélek sem volt, amit kissé furcsállottam, de nem hoztam szóba, nehogy eltereljem a témát. Legalább nyugodtan tudunk egy kicsit beszélgetni.
- Nos? - néztem rá felhúzott szemöldökkel, míg leültem a fotel karfájára.
- Mit nos? - kérdezett vissza Emmett és mélyarany szemeivel próbált ártatlan bocis-kisangyalkás képet vágni.
- Idefelé jövet elhangzott egy kérdés, amire szeretném tudni a választ.
Pici mosoly jelent meg a szája szegletében. Megvakarta a fejét, fújt egyet és tagoltan mormolni kezdte, mintha fájna neki a dolog, vagy húznák a fogát.
- Tanya a Denali-klán egyik tagja. - Az ördögi vigyor szinte már szétrepesztette a fejét. - És nem mellesleg Ed...
- Emmett! - csattant fel egy bársonyosan mély hang a lépcső tetején, és a gazdája lesiklott mellénk. - Ez azt hiszem, nem tartozik ide!
Edward dühtől izzó szemmel méregette bátyját, aki kihívóan nézett vele vámpírszemet.
- Én csak éppen felvilágosítottam Bellát, hogy...
- Mi lenne, ha te nem világosítanál fel senkit sem? - kérdezte gunyorosan Edward és összeszűkítette karamellaszín szemeit.
Némán meredtek egymásra és a közeledő léptek zajára sem figyeltek fel.

- Mi történt? – Carlisle jött be az ajtón és hirtelen az egész család ott termett.
Jasper furcsán mérte végig Edwardot és kis idő múlva megszólalt:
- Edward, jól vagy? – egyenesen rá nézett, de fivére még mindig Emmettet bámulta.
Ajkait felhúzta fogsoráról és megriadtam tőle. Majd egy kíméletlen másodperc után visszanyerte önuralmát, csak a hangja árulkodott feldúlt állapotáról.
- Tökéletesen – szűrte a fogai között Edward.
- Pedig az érzéseid nem ezt sugallják – mondta határozottan Jasper, és egy pillanatra felém siklott a tekintete.
- Mi lenne, ha leszállnál egy kicsit az érzéseimről? – sziszegte és felé kapta a fejét.
Jasper valamit kérdezhetett, mire Edward felhorkant és a lépcsőhöz ment.
- Te pedig – mutatott Emmettre –, ne üsd bele az orrodat az én dolgomba.

Azzal eltűnt.
Én meg szépen levontam a következtetést: Edward Tanyával jár. De akkor miért nem él ő is a Cullenekkel? És Edward miért akart volna megcsókolni? Vagy lehet, hogy nem is akart?
A kérdések ugyanúgy záporoztak a fejemben, mint az eső körülöttem.
Minden annyira időtlennek tűnt most. Olyan misztikusnak, fenségesnek. Mégis volt benne valami bús melankólia, szomorúság és mérhetetlen mennyiségű gyász.
Ennél jobb napot nem is választhattak volna ehhez az alkalomhoz.
Az alkonnyal együtt párás köd telepedett a tájra, ami csak még borongósabbá tette a hangulatot.
Kiléptem a sziklaszirt szélére éppen annyira, hogy még a fák takarásában legyek.
Lábam előtt a forksi temető terült el. Három oldalról erdő szegélyezte, és az ide vezető úttal szemben állt az a szintén fenyvesekkel borított szikla, amin mi helyezkedtünk el.
A vérvörös alkonyat, mint valami szemfedő borult rá a környékre, és a nehéz levegőt még nyomasztóbbá tette. Az ember szinte már légszomjjal küzdött volna… Már, ha ember lett volna, és már ha lélegzik.

- Bella – suttogta halkan Edward, és elrévült tekintetem észrevette azt, amire ő akarta felhívni a figyelmemet.
Az út felől lassú és monoton lábdobogás szállt felénk, a ködből pedig a feketébe öltözött tömeg kontúrja rajzolódott ki.
Elől ment az az ember, aki egy fekete kis vázaszerű valamit vitt a kezében. A fekete vasba apró kis indákat és leveleket karcoltak és ezüsttel futtatták be őket. Egyszerű volt, mégis gyönyörű.
A zavarodottságomat – mert nem tudtam, hol marad a koporsóm – pár szívdobbanásnyi idő után felváltotta a döbbenet: „el lettem hamvasztva” és az ott egy urna. De miért?
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna – ami az ő állítása szerint lehetetlen –, Edward csendesen megszólalt.
- A test annyira megégett, hogy a hamvasztás mellett döntöttek. A szüleid nem akartak így eltemetni, de végül nem bírták elviselni az elszenesedett test látványát, amire azt hiszik, hogy te vagy, és…
Nem volt szükségem rá, hogy befejezze a mondatot. Bólintottam és tekintetem a következő hármasra ugrott.
Renée állt középen, szemei vörösek és karikásak a kialvatlanságtól és a sok sírástól. Két oldalt Charlie és Phil támogatták. Phil is meggyötört volt, de nem ért fel apám fájdalomtól eltorzult, kétségbeesett és megtört arcával. Mindig is nehezen mutatta ki az érzéseit, de most lassan folytak le állán a könnyei.
Mögöttem valaki halkan felnyögött, és tudtam, hogy Jasper az. Nagyon rosszul viselheti ezt az egészet. Hiába mondogattam neki, hogy nem szükséges eljönnie velem, ő kitartóan kötötte az ebet a karóhoz és ez lett az eredménye.

Belém nyilallt a tudat, hogy amit most látok magam előtt, az nem más, mint a múltam. Élő családomtól veszek most végső búcsút, ugyanúgy, mint ahogyan ők is teszik.
Hátam mögött a jövőm állt, vámpír családom képében. Még mindig kétkedve fogadtam el azt, hogy a Cullenek fogják betölteni a szüleim és testvéreim szerepét. Vajon mennyi időnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy anyámként tekintsek Esmére és apámként Carlisle-ra?
A szemem végigpásztázta a tömeget. Könnyűszerrel láttam a ködön keresztül is, hogy mindenki kezében egy-egy szál fehér rózsa van. Tehát a temetés Swan hagyományok szerint fog zajlani. Eltekintve attól, hogy nem kororsós lesz.
A pap megállt egy kisebb sírhely előtt, ami közel esett az erdőhöz és érthető hangon belekezdett a szertartásba.
Lekuporodtam a nedves fűbe, és onnan követtem figyelemmel az eseményeket. Éreztem a hátamba fúródó hét szempár fürkész és nyugtalan pillantását, és tudtam, hogy valamilyen reakcióra várnak. De egyszerűen képtelen voltam bármilyen épeszűnek mondott emberi cselekedetre.

Üvölteni akartam a fájdalomtól, a kíntól, a szomorúságtól, de hang nem jött ki a torkomon.
Fél órán keresztül mozdulatlanul ültem. Ez idő alatt beleeresztették az urnát a földbe – furcsa, hogy nem az urnafalban helyezték el –, egy fekete márványlapot csúsztattak rá és mindenki egyesével odajárult a sírhoz, hogy letegye a virágokat.
Megismertem a tanárjaimat és néhány osztálytársamat is, többek között Jessicát, Mike-ot és Angelát.
Magamban elbúcsúztam tőlük és a családomtól is.
Ez az utolsó alakalom, hogy láthatom őke,t és már így is túl sokat kockáztatunk. Ha meglátnak, mindennek vége.
Renée és Phil voltak az utolsóelőttiek, akik a síromhoz léptek és zokogva lerakták a rózsákat. Anyám előtte még megcsókolta a rózsafejet, majd visszaindultak az úton, a szétszéledő tömeg mögött.
Apám sétált oda a márványlaphoz és letérdelt. Kezét végighúzta a feliraton és csendes sírásba kezdett. Letette a rózsát és suttogva megszólalt:
- Most kaptalak csak vissza és máris elmentél. – Hangja remegett a gyásztól. – Szeretlek, kislányom! Szeretlek, és mindig is szeretni foglak, Bells!
- Itt vagyok, apu és én is szeretlek. Soha nem foglak elfelejteni, ezt megígérhetem – súgtam bele az esőbe.
Charlie egy pillanatra felkapta a fejét és egyenesen felém nézett. Csokoládébarna szemei nyugtalanul csillogtak és megijedtem, hogy esetleg észrevett. Aztán megrázta a fejét, felkelt és ő is eltűnt az út végén.
Kinyújtott kézzel kaptam utána, mintha ilyen távolságból elérhetném őt. Ujjaim között a hideg szél vágtatott át és eltűnt vele minden reményem. Csak a rideg valóság maradt számomra.
A léptek egyre halkultak, míg végül teljesen elhaltak. Hallani lehetett az autók motorjának zúgását, ahogyan a város felé tartottak. Minden emberi lény elhagyta a temetőt.

Felálltam és se szó, se beszéd megindultam lefelé a sziklaszirtről.
Jasper ösztönösen utánam eredt volna, de megállították.
- Jazz, hagyd! – mondta Edward.
Emberi szem számára láthatatlanul suhantam le, de a temető szélénél lelassítottam és normális tempóban tettem meg az utat a síromig.
A rózsákat úgy helyezték el, hogy takarták a feliratot. Térdre roskadtam, felvettem Charlie rózsáját, a többit félresöpörtem és némán meredtem a sírkőre.
A felirat a következő volt, arany betűkkel:

Itt nyugszik Isabella Marie Swan
Született: 1987. szeptember 13.
Meghalt: 2005. január 18.
„ A szabadság oly ritkán kél,
S egyet csak akkor dobban,
Mikor egy élet véget ér,
Hogy mutassa, még ott van.”
/Thomas Moore/

Leereszkedtem a sarkamra. Az ölembe tettem a virágot, lehajtottam köpenyem csuklyáját és tétován végigfuttattam ujjaimat az idézeten.
Az eső még jobban rákezdett. A fekete szövetet átáztatta a víz, a hajam csapzottan lógott arcom mellett.
Egy kéz csúszott a vállamra, és nem kellet hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki állt meg mögöttem.
Érezni akartam valamit, de csak üresség tátongott bennem. Minden kiveszett belőlem és féltem, hogy ez már így marad. Olyan hideg lettem, mint tulajdon testem, amelynek fogságában kell élnem most már a végtelenségig.
Sötétnek jósoltam a jövőt. Egy boldog családba, ahol mindenkinek megvan a párja, boldogtalanságot és nyomorúságot viszek be.
Talán az lenne a legjobb, ha elhagynám őket, és egyedül bolyonganék. Akkor nem tenném tönkre az ő életüket sem. De megrettentem attól a gondolattól, hogy elvesztem az önuralmamat és nem lesz, aki visszafog.

- Mire gondolsz most? – kérdezte csendesen Edward és a keze még mindig a vállamon pihent.
Nem akartam neki hazudni, bár megtehettem volna. De nem tudtam.
- Arra, hogy az lenne a legjobb, ha a magam útját járnám, és nem lennék kolonc a nyakatokban. Már így is felforgattam a családod békéjét, nem kell, hogy most még a boldogságotokat is elvegyem. – A mondatokkal együtt megtöltöttem a tüdőmet levegővel.
Edward szorosan megmarkolta a vállamat. Hátrapillantottam. Mereven állt, száját összeszorította, szemét egyenesen az enyémbe fúrta. Írisze feketébb árnyalatot öltött. Pillantása perzselt és bennem megmozdult valami.
Nem bírtam elviselni tekintetét, ezért a feliratot vizslattam megint.
A vállamnál fogva fordított rajtam egyet, letérdelt elém, és ujjait állam alá csúsztatta, mintha simogatna. A másfél nappal ezelőtti durva mozdulatával ellentétben most gyengéden nógatva fordította maga felé az arcomat. Két tenyere közé fogva pillantásomat kereste, aminek nem tudtam ellenállni. Mintha valamilyen ősi ösztön űzött volna, hogy szemébe nézzek, elmerülve igéző tekintetében.

- Jól figyelj rám, Isabella, mert csak egyszer mondom el. – Arany szeme mintha dühösen csillant volna meg. – Az én bűnöm az, hogy most a szüleid azt hiszik, halott vagy. Én vagyok teher a te nyakadon, nem pedig fordítva. A családi boldogság eddig sem volt teljes, de lehet, hogy te most változtatni tudsz rajta. Nem tudhatod, de a családom… a családunk – helyesbített, megnyomva a szót – már ez első pillanattól fogva családtagként tekint rád. – Olyan gyorsan beszélt, hogy még nekem is figyelnem kellet, ha minden szót érteni akartam. – Esme örül, hogy egy újabb lánya lett és szívből szeret. Carlisle-t majd szétveti a büszkeség, hogy ilyen leánya lehet, mint te. Emmett alig várja, hogy az első adandó alkalommal megviccelhessen. – Felhúzta az orrát, amitől két apró kis ránc jelent meg szemöldöke között. – Rose már azon agyal, milyen kocsit vegyünk neked. Alice oda meg vissza van a gondolattól, hogy lesz majd, akivel csajos bulikat tartson. Jazz irigyel, hogy ilyen önuralmad van és tisztel ezért.
Nagy levegőt vett, mintha lenyelte volna a tagmondat második felét. A családtagok közül valaki kimaradt.
- És te? – suttogtam, és bizseregni kezdett az arcom, mert rájöttem, hogy elpirultam. Még jó, hogy nem látszik.
Ekkor ismét furcsa dolog történt. Edward hangját hallottam, de finoman vékony ajkai nem nyíltak szét.
„Ugyan mit számít, ha megtudja? Hiszen semmi értelme titkolni. De nem mondhatom meg neki, mert nem tudom, hogyan reagálna.”

- Mit nem mondhatsz el? – kérdeztem reflexszerűen azon fogadalmam ellenére, hogy ezt a rejtélyes dolgot titokban tartom, amíg rá nem jövök én magam a nyitjára. – És mire reagálnék, hogyan?
Edward szemei kitágultak, és félő volt, hogy kipotyognak a helyükről. Kezét elkapta az arcomról és döbbenten meredt rám.
- Te hallod? – nyögte ki ezt a két szót nehezen.
- Mit? – értetlenkedtem.
- A gondolataimat? – A hangja elfúlt.
Most rajtam volt a sor, már ami a kitágult szemeket illeti. Füleltem, de semmi. Megráztam a fejem, mire Edward tétován visszacsúsztatta egyik kezét az arcomra. Ujjai remegtek.
„Most hallod?” – kérdezte az Edward-hang.
A merevségtől csak egy kis biccentést sikerült összehoznom, de megértette. Felpattant, a karját nyújtva felsegített és földről – ügyelt, hogy ne érjen valamiért a bőrömhöz – és sápadt arccal motyogta:
- Gyere, beszélnünk kell Carlisle-lal!
Felkaptam a rózsát és szorosan tartottam. A temetés okozta sokk eltűnt, miközben suhantunk a Cullen-ház felé. Helyét átvette a türelmetlenség, az izgatott várakozás és a félelem. A félelem, hogy valami nem stimmel velem, és nem vagyok normális. Mégis, mi ez az egész?
Reménykedtem benne, hogy Carlisle tudja a választ.
Edward mellettem haladt, olyan közel, hogy könnyedén megérinthettem volna. De nem mertem. A gondolatiba merülve léptünk be együtt az ajtón. A nappali üres volt, de rögtön megtelt, amint meghallották az ajtócsapódást és Edward hangját. Három szót bírt kinyökögni, majd összeroskadt az egyik fotelben és zihálva vette a levegőt:
- Carlisle! Baj van!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés